"A szeretet kiolthatatlan öröktűz, amely melegít, de nem éget, érlel és alakít erőszak nélkül. A szenvedélytől az különbözteti meg, hogy nem köt csereüzletet, és nem ragaszkodik. Szétszórja önmagát, mint a Nap."
- Szepes Mária
Dömösi Zsolt: Kiáltás
Megszűnt körülötte a világ, ahogy összemosolyogtak a kislányával. Mióta párja elhagyta őket egy ámokfutó autós részeg mámorban úszó vad sebességszimfóniájának katartikus záróakkordjaként, nem volt más akivel megosztotta volna fájdalmát, örömét, érzéseit. És a gyermek mindezt megérezte, megértette. Látták egymást. Mindazt amit álmodott, gondolt, átadta neki. Gyakran szavak nélkül, egy mély pillantással, összeráncolt homlokkal, egy cinkos mosollyal, s még ezernyi más módon, amit csak ők ketten érthettek.
A kislány csodálta és tisztelte. Nagyszülei már nem éltek. Voltak ugyan pajtásai az iskolában, talán kezdődő barátságok is, de a legbensőbb titkait, gondolatait, vágyait és barátságát csak édesapjával osztotta meg. Érzelmeikben egymásra utalt sors-vándor-társakként élték meg fél-fél árva szimbiózisukat, a legtökéletesebb, felhőtlen, emocionális összhangban. A kislány kortársai koravénjeként - amihez eddigi rövid létéhez mérve sokat élt bensője is hozzájárult -, viszonylag gyorsan feldolgozta édesanyja idő előtti elvesztését. Parányi lénye hatalmasat nőtt az átzokogott hosszú hetek alatt és összeszorult, szomorú szívét kitárta valami sejtelmes, fel nem ismert elismerés, a gyermeki lelkületet is körbesziporkázó örökkarácsonyi csodacsillagszóró láthatatlan fényjátékában. Talán valamit megláthatott, megérezhetett odaátról, mert egyszer csak elmélyült gyásza átformálódott egy nyugodtabb, magabiztosabb, meggyőződöttebb, mélyen csillogó ösztön-érzelem, s fejlődő lélek csendesülő masszájává, elbűvölő, csilingelő gyermektestben. Édesapja látta ezt a folyamatot benne. Először meglepődött kislánya világlátásán, de később inkább erőt merített belőle. Ugyanazok a fájdalmak gyötörték őt is. Nem tudta elfelejteni a balesetet annak békés előzményeivel, a családi sétával, ezerszín napsugarakkal, madárcsicsergéssel, az egyre közeledő gyilkos zajforrás erősödésével. Ahogy vészesen felcsikordultak a gumik az ügyetlen ívben, ahogy megtörtént az elkerülhetetlen. Motorbőgés, újabb csikorgás, rémület, kiáltás, szempillantás, puffanás, röccsenés, néma csend. Gyülekező, keveredő tócsái az enyészetnek. És azután ugyanez még egyszer. És újra és megint és azóta csak ez, ez, ez, a kimondhatatlan fájdalom precíz krónikásától minduntalan végigpörgetve, csaknem az első jeleiben mutatkozó zavarodottságig. Azóta mindketten lapoztak már. Egymásért, egymásban. A megtörtént esemény utáni állapot sokkal közelebb hozta őket egymáshoz, mint azt valaha gondolták volna. Különös játéka alakult ki közöttük a kommunikációnak, az érzelmek, érzések áramoltatásának.
És most épp összenéztek és összemosolyogtak. Hosszúra nyúlt, végtelen másodpercek voltak ezek. Egy pici csendülés vetett véget a némajátéknak, ahogy az apa huncutul odakoccintotta kiskanalát az üvegkehelyhez.
-Ébresztő nagylány! Sok még a tennivalód ma délután!
Egyszerre álltak fel az asztaltól. Az apa fizetett és kiléptek az utcára. Gyakran betértek ebbe a kis fagyizóba, hazafelé az iskolából. Amikor csak tudott, eljött a tanítás vége felé és várta a kicsöngetést. Talán jobban, mint a harmadik „a" osztály összes többi kis gézengúz tanulója. Amikor jó idő volt, mindig sétáltak hazáig. Máskor meg a villamost választották. Nem volt messze az iskola, csak két megállónyira. Most sétáltak.
Gyönyörű idő volt az öreg sétányon. Az úttest mindkét oldalon kétsávos volt és ezt még középen tovább szélesítette két pár villamossín, aminek a köze régi macskakövekkel volt kirakva. Az út mellett jobbról és balról is, ódon platánok néma sora tanúskodott a megrekedt Idő felől néhány méteres zöld sáv közepén, csak ezután következett egy kerékpárút, majd a széles aszfaltjárda. Ezt még követte egy ugyanolyan széles, itt-ott bokros, fiatalabb fákkal beültetett füves terület, a kis takaros előkertekkel díszített lakóházak kerítéséig. A jobb oldalon sétáltak. Kéz a kézben. Élvezték a kora őszi napsugarak bársonyos, bőrpezsdítő táncjátékát arcukon, a madárcsivitelést, a frissen vágott fű illatát, a létezést magát. Leültek egy út menti padra. Fejük felett a villanydróton gyülekező fecskék kicsiny csoportja várakozott. Érdeklődve nézegették őszies megnyilvánulásukat néhány percig, majd az apa szavára tovább indultak. Szívesen időztek volna tovább is, de a délután még sok tennivalót tartogatott mindkettőjük számára.
-A padon maradt a pulcsim! - szólalt meg a kislány hirtelen.
-Na futás vissza érte! - mosolygott rá játékosan az apja. - De hasra ne ess!
A kislányból kibújt a pajkosan és csak a felnőttek szerint szükségtelenül rohanó gyermeki mivolta és lóhalálában visszanyargalt a padhoz. Az édesapja mosolyogva nézett utána. Mind a húsz nagylányosan kislányos szökellő léptén át a padig, ahol megfordult és visszanézett az apjára. Reggel még hűvös volt, kellett a vastag kötött pulóver, de ilyenkor már felesleges teher a kézben hazafelé és ha letesz valaki egy ilyen holmit, nagyon könnyen ott is felejtheti. Egy laza mozdulattal felkapta a padról és a vállára vetette. Közben le sem vette a szemét az apjáról. Folyamatosan mosolygott. Megállt néhány pillanatra, mielőtt visszaindult volna.
Tulajdonképpen még semmi sem történt, de az apán hirtelen átvillant valami. Egy másodperc másodpercének a töredékéig tartott a villanás, de a nyoma annál mélyebb volt. Az egész teste beleborzongott, a hátán felállt a szőr, lába ólomnehezéke misztikus erővel tapadt az aszfaltjárda súlyos tömbjéhez és tudta, de nem akarta tudni az időt és teret, kiváltképp eme szegletét, ahol ő keveredett a saját paklijában egy soron következő leosztás előtt. A kislány azonnal átvette a nemakarommal teli félelemrezgések egész frekvenciatartományán belül lüktető riadt apaimpulzusokat. Még egy villanás és már ő is megértette, hogy mi volt az, ami beindította ezt az ösztönmechanizmust. Megdermedt. Újra azt hallotta amit már nem akart, amit igyekezett elfelejteni, amin ha túl is lépett, de valahol kitartóan ott kísértette a háttérben ugyanúgy mint az apját, mintha csak azt akarta volna mondani minden egyes meg nem nyilvánulásával, hogy:
„Ne aggódj, nem felejtettelek el... Még találkozunk amíg Te itt vagy..."
Megfagytak. A paddal szemközt a sétány másik oldalán egy kis mellékutca nyílt merőlegesen. Ezen az oldalon nem volt folytatása. Egy szédületesen felpörgött hang taglózta le mindkettőjüket, ami ebből a kis utcából közeledett. Egyre gyorsuló gép, pörgő motor, a sebességváltás felfelé kapcsoló jellegzetes hangmontázsa, a közeledő Halál szeles zaja. Egy őrült, akinek az értékrendje zagyván összemosódott a társadalom tisztának szentelt erkölcsi palettáján, akinek nem számít, sőt eszébe sem jut és hogy most pont én vagyok, én leszek, neki ez nem annyi mint nekem, mert nem látja. Nem látja a csendet, a békét, a harmóniát amit szétmarcangol, azt hogy mi az amibe beléhág, amit széttép. Nem lát minket. A lányom és engem. A múltunkat, a megtörténtet, amit az idő viaszhengerén ebből a síkból visszaforgatni már nem tudunk. Csak erősödik a hang, egyre csökken a távolság. Épp ugyanúgy mint azon a napon. Mozdulnánk, de nem tudunk. Elfutnánk, elrohannánk mindketten, de nem tudjuk kihasználni az időcseppek törtrészeinek előnyét, mert nem a miénk, nem bírunk vele. Csak állunk egymással szemben és érezzük a vérfagyasztó megtörténni fogót, ami széttép húst és csontot, kacagást, sírást, anyagot, s érzést.
Egy harmadikszemhunyásnyi időre csend lett, majd a tűzvörös kocsi úgy robbant ki a mellékutcából, mint valami kísérleti űrrakéta. Megpróbált rákanyarodni a sétányra egy szédületesen nagy és gyors ívben, de a vakmerőség rizikófaktora mint már annyiszor, most is markát tartotta az ő jogos tulajdonának vélt százalékokért, a közeledő villamost felhasználva ezen gyűjtögetés ürügyén. A kocsi nekicsapódott a szerelvény orrának, de éppen hogy csak irányt változtatott és töretlen sebességrohammal repülte át az út felénk eső két sávját. Nyílegyenesen Julcsi felé, szédületes és tehetetlen iramban. Ő persze mozdulni sem bírt, én meg még azt sem. Csak néztünk egymás szemébe, kétségbeesett búcsúzón. Láttam ahogy megszületett, ahogy először táplálékot talált párom testén - testéből. Az első sapkáját, cipőcskéjét, hogy milyen tündéri volt benne. Ahogy mosolyogni kezdett, ölelni, ragaszkodni, tudatosan huncutkodni, tréfálkozni. Megállt velem - velünk - a történés, elhúzva, elnyújtva, vélt uraivá váltunk az egésznek, de csak lassítani bírtuk. Együtt. Az első kis értelmet kereső motyogó szótöredékeivel, a fejjel lefelé fölborított születésnapi tortájával, a dacos makrancoskodásaival, megbocsájtásokkal, sírásokkal, nevetésekkel. Nem számított hogy mi fog történni egy másodpercen belül, csak az volt ami volt. Akik egymásnak maradtak. A kislányom és én. De ez a kimerevedett pillanat is véget ér egyszer, ha erről nézzük. Viszont a történések eme sodra nem kecsegtetett bíztató jövővel. Hisz ez a tragédia egyszer már megtörtént... S most még egyszer? A gyönyörrel telített emlékezést átvette a kimeredt pillanat rémült felismerése. Még egyszer? Miért!? Miért!? Miért!? Tettem fel a kérdést az Univerzumnak. Ezt Én Nem Akarom! Ő egy ártatlan gyermek és én sem akarom elveszíteni. Ráadásul ugyanúgy. Fájdalom hasított belém. Amilyet sem most, sem később nem akarok érezni. Nem! - kiáltottam a végtelenbe rezzenéstelen ajkakkal. - Nem akarom! És nem és nem és nem! Szinte beleőrülve a saját tehetetlen mindenségembe; elkezdtem zuhanni. Nem a szemeimmel láttam ami történt. Agyam vagy kikapcsolt, vagy be, ezt már utólag eldönteni nem tudom.
Egy kétségbeesett lélekrándulással valami ösztönös térbe sűrűsödtem. Karjaimat hátraszegtem, testemmel előre dőltem, s homorú ívben hajtott gerincoszlopom tetején királyló ősi koponyámmal nyakamat kétszeres hosszúra nyújtottam, mint valami világba süvöltő kifordult zengőíj. Így hagyta el ajkamat A Kiáltás. Hogy honnan jött? Ne kérdezd. Mit jelent? Emlékszem-e rá? Nem tudom megmondani. A Kiáltás és én egyek lettünk és mindig is léteztünk. Eggyé váltam a lányommal, a madarakkal, fákkal, a délutánnal, tegnappal, holnappal, Veled, s mindennel amit csak tudok. Eggyé váltam a megtört időből kirobbanó autóval, az utolsó csavarig. Nem árthatott nekem, nekünk. Minden sík minden pontja megtelt az örvénnyel, amit keltettem. Darabok szakadtak fel belőlem a kiáltással és besűrűsödtek az egyre gyorsabb pörgéssel táguló mikroteremtésbe egészen addig, amíg teljesen feloldódva az összes erő urává nem váltam. A legősibb szent Hangtól átjárt leheletbe belevibrált a fékeveszett jármű és egyszerűen molekulárisan szétcsúszott miközben felpattant a járdára. Úgy suhant keresztül a ledermedt kislányon, hogy még csak meg sem érezték egymást. Nem volt test, nem volt fém, nem voltak kölcsönhatások, fizika, mindössze eltolódás, siklás és nagy levegő.
A fékcsikorgással kísért röccsenéssorozat térített magamhoz, ahogy a tűzpiros autó ízzé porrá törve a Julcsi mögötti padot, becsapódott egy masszív kerítésbe. Újra úgy láttam mint két másodperccel azelőtt és amit így elsőre felfoghattam, az egyszerre volt természetes és hihetetlen. A kislányom még mindig ott állt a vállára vetett pulóverrel, tágra nyílt szemekkel rámmeredve, mozdulatlanul és sértetlenül, csak a környezete változott meg kissé.
Már az úton elkezdődött a féknyom két fekete csíkja, ami felszántva a füves sávot, épphogy elfért két fa között. A kerékpárút és a gyalogjárda aszfaltját tovább mázolta föld-fű-gumi keverékével két határozott párhuzamos. Ennek a nyomnak a kellős közepén állt Julcsi, aki - velem együtt - még most sem fogta fel teljesen, hogy mi is történt. Mögötte a pad maradványain keresztül, az elcsendesült roncs groteszk teteméig vezettek a nyomok. A nyomok, melyeknek tanulsága szerint Neki nem lenne szabad ott állnia hajaszálagörbületlenül a két fékcsík közt, földbegyökeredzett lábbal. De ott áll. És most nem is érdekel az hogy hogyan történt, csak az, hogy semmi baja. Elsőként én tudtam megmozdulni. Talán három-négyszer ha leért a lábam, akkorákat szökelltem felé. Térdre estem előtte és átöleltem. Erre ő is magához tért és szorított némán könnyezve. Hangtalan sirattuk magunkat. Nem tudni, hogy meddig tartott ez az állapot. Az emberek hangjára riadtunk fel.
„Nézzék! Semmi baja!... Hogy történt!?... El bírt ugrani!?... Jól vannak!?... Uram! Hallja amit mondok?..."
Zagyva kavarodás támadt körülöttük. A villamosról letódult tömeg kiegészítve a járókelőkkel meg a leállt autósokkal, segítő szándékba csomagolt bámész szemtanújoggal körbevett minket. Nem ránk voltak kíváncsiak, hanem arra, hogy hogyan is történt, mert biztosan nem látták rendesen. Az autóronccsal senki sem törődött. Egyre szorosabb volt az embergyűrű, egyre fojtogatóbb és kibírhatatlanabb. A tapintatlan szenzációéhség, nyers durvaságával felülmúlt minden képzeletet.
A férfi lassan, méltósággal felállt és anélkül hogy csak egy pillantást is vetett volna az emberekre, megfogta a kislánya kezét és lassan, de határozottan elindult vele hazafelé. A tömeg elcsöndesült és hogy a félelem vagy a tisztelet volt-e nagyobb ami eluralkodott rajtuk, még ők sem tudták. Félig lehajtott fővel, szinte alázatosan utat nyitottak előttük. Nem tudtak, nem láttak, de valahol, valamit érezni véltek. Az apa és a kislány csendesen elsétált. Nem szóltak, nem néztek egymásra, nem mosolyogtak. Csak ballagtak az Úton, túl a mázsás tapasztaláson egy újabb bizonyossággal valamiről, aminek még csak a nevét sem tudták...
Bernáth Zsolt: A HALÁL
Hello, sötét, régi cimbora
Most beszédem van veled újra
(Paul Simon)
A Halál jó barátom volt. Még gyermekkorunkban kerültünk össze. Emlékszem, alig pár háznyira laktunk egymástól, és nem volt nap, hogy ne találkoztunk volna. Felelőtlenek voltunk, gyerekek, igazi gyerekek. Volt, hogy ott aludt nálunk, vagy én őnáluk, a lényeg annyi, hogy rengeteget készültünk ezekre az éjszakákra. Természetesen nem aludtunk, dehogy: hol egész éjjel suttogva beszélgettünk, hol pedig felmentünk a háztetőre, és hanyatt fekve néztük a csillagokat.
Ábrándoztunk.
Ábrándoztunk a jövőnkről, mi lesz belőlünk, s hogy mi lesz kettőnkkel. Nem tudtuk elképzelni, hogy létezhet jövő nélkülünk, és létezhetünk egymás nélkül is. Szerelem volt ez? Ugyan, hiszen mindketten fiúk voltunk, bár a kamaszkor előtt talán... igen, talán megfogalmazhatjuk így azt az érzést, ami kapcsolatunkat éltette, és ezzel még nem is tévedünk ingoványos talajra, hiszen tiszták voltunk, ártatlanok és gyengédek.
Odafigyeltünk egymásra. Az érzéseinkre, a másik érzéseire, a fejlődésre, és talán ez volt az egyetlen olyan kapcsolat az életemben, amikor önzés nélkül tudtam szeretni. Nem voltunk féltékenyek a másik barátaira, derűsen figyeltük életünk folyamatát, merre is tart, hisz oly mélyen ismertük egymást, hogy valahol mindketten tisztában voltunk azzal, kiben mi lakozik, s hogy mivé növik ki magukat a láthatatlan csírák.
Olyan volt ez, mint egy mag, amely belsejében tartalmazza már az egész növényt, s bár ágait eltéríthetik különböző eszközökkel, botokkal, madzagokkal, egyvalamit azonban senki emberfia nem befolyásolhat: hogy mi legyen a hajtásból. Tudtuk, nem egyfelé tartunk, hogy ő erőszakosabb, vakmerőbb és agresszívabb, mint én, aki hajlamosabb voltam a befelé fordulásra, egyszóval mindent tudtunk a másikról, csak azt nem sejtettük, hogy valóban létezhet úgy jövő, hogy évekig nem látjuk majd egymást.
Emlékszem kamaszkorunk közös lerészegedéseire. Amint az tapasztalatlan alkoholfogyasztókhoz illik, nem tudtuk, nem tudhattuk a mértéket, így végül egymás homlokát fogtuk a villanyoszlopok mellett, erkélyek korlátainál, ahogy könnyíteni igyekeztünk magunkon. Természetesen első hódításaink is párhuzamosan zajlottak, és bár ő hamarabb és rámenősebben vetette be magát a gyengébb nem becserkészésébe, azért én sem maradtam le mögötte, bár igaz, hogy sokkal belevalóbbnak gondoltak a környezetünkben lévő lányok, mint amilyen valójában voltam.
Ő csak nevetett mindezen, sokszor talán nem is tudta, mi zajlik bennem. Ekkor már kezdtünk távolodni egymástól, más társaságunk lett, más értékrendünk, és másképp láttuk az életet. Én nagy kérdéseket kezdtem el feszegetni, nagy válaszokat reméltem, míg ő napról napra élt, és élvezte azt, amiről én ábrándoztam, elméleteket gyártottam, amit próbáltam megérteni. Húszas éveinket már külön töltöttük, és pontosan a harmincadik születésnapomon egyszer csak beállított.
Akkoriban már elvált voltam, egy kisfiú apja, akit nem én neveltem. Egy apró lakásban laktam, fordítóként dolgoztam. Sokat voltam egyedül, és sűrűn gondoltam azokra a háztetőkön eltöltött órákra, amikor nem egészen így képzeltem el azt a felnőttet, aki most szembenézett velem a tükörben. Mit mondtam volna vajon annak az őszülő fickónak, aki meglátogat a tetőn, és közli, hogy én leszek ő? Egyrészről bizonyára csodáltam volna életéért, másrészt viszont kikértem volna magamnak, hogy a bőrömbe bújva emlékezzen rám.
De mint mondottam, ez nem történt meg, helyette egy tavaszi estén, szombaton, délután fél öt előtt pár perccel kopogtak, és ott állt az ajtóban, teljes életnagyságban rég nem látott barátom, lelkem másik fele, gyerekkorom főszereplője.
- Helló - köszönt.
Mosolyogva bólintottam, nem nyújtottam kezet. Soha nem fogtunk kezet. Úgy gondoltuk, kettőnk között nincs értelme az effajta üdvözlésnek, elég sűrűn látjuk egymást. És bár akkor már évek óta nem találkoztuk, most sem pazaroltuk az időt udvariassági körökre. De az is lehet, hogy a megtartóztatás ösztönös volt, mert az ember ugyebár nem fog kezet a Halállal.
Ő volt a Halál, rögtön meg is mondta, miután leültünk egymással szemben a szobában. Ezen eltűnődtem.
- Hogy lesz valakiből Halál? - kérdeztem.
Végigsimított a homlokán, és derűsen hátradőlt.
- Ez is csak egy foglalkozás - mondta. - Tulajdonképpen lehettem volna bérgyilkos is... voltam is - tette hozzá szemlesütve -, de aztán úgy gondoltam, ha már lúd, legyen kövér. Csináljuk százszázalékosan. Így én lettem a Halál. Megjegyzem, csak a te számodra. Mindenkinek van egy személyes Halála, aki majd eljön érte. Rendszerint ismeri is az illetőt. Így nem olyan fájdalmas.
- Ismerős? - mondtam. - És miért pont te?
- Mert én vagyok erre a legméltóbb - felelte. - Én ismerlek a legjobban. Mit gondolsz, eltűnt kedveseid talán ismertek téged? Ők cserbenhagytak, melyikük vállalna fel ekkora feladatot? Én szerettelek téged a legjobban, olyannak, amilyen vagy, szerettelek, amikor sírtál, amikor nevettél, amikor megbántottál engem - és szerettelek akkor is, amikor te nem szerettél.
- Így igaz - feleltem. - Szerettél.
Hallgattunk. Felállt, és az íróasztalomhoz lépett. Kezébe vett egy bekeretezett képet. A kisfiam volt rajta. Nézegette.
- Jó kép - mondta. - Milyen egy képet nevelni?
Elkomorodtam.
- Ne mondj ilyet. Megbántasz vele.
- Tudom - mondta, és visszaült. A képet nem tette le, csak úgy fordította, hogy ne lássam. - Ne haragudj. Csak szerettem volna látni az arcodat, hogy tudjam, itt hagysz-e valamit, ami fáj. Nyugodj meg. Őt itt hagyod.
- Nélküle már befejeztem volna - jegyeztem meg. De nem vett komolyan.
- Vele is befejezted. Szerinted miért vagyok itt?
A szél szelíden befújt a nyitva hagyott ablakon. Meglengette a függönyt, és a tavasz illatát varázsolta a szobába.
- Tavasz - jegyezte meg, aztán nem szólt. Én is hallgattam. Felötlött, hogy csomagolnom kéne, aztán kinevettem a gondolatot. Ahová megyek, ott nemigen lesz szükség váltás fehérneműre.
- Szereted még a delfineket? - kérdezte sokára.
- Nagyon - mondtam.
Bólintott.
- Érthető. Szabadon úszó, értelmes lény. Te csak az utóbbi vagy. Értelmes, de nem szabad. Soha nem is voltál az.
- Kevesen azok.
- Igen! Mert a halált választják párjuknak, aki aztán egy szép napon utat mutat nekik a megsemmisülés felé.
- Megsemmisülés?
- Az! Te bevetted a mesét az angyalokról meg újjászületésről? A természet újjászületik tavasszal, igen. De az ember nem. Az ember meghal. Te meghalsz.
Kegyetlennek tűnt. Erőszakosnak. Agresszívnek. Kérlelhetetlennek. Mint gyerekkorában. Akkor ezért szerettem. Most féltem tőle egy kicsit. Gyengének éreztem magam, de tudtam, biztonságban vagyok vele. Mint gyerekkoromban. Ő ezért szeretett akkor. Így, felnőttként azonban már nem feküdhettünk ki a tetőre, és nem ábrándozhattunk.
Most először őszintén elmosolyodott. Mintha meghallotta volna gondolataimat, mert kacsintott, és így szólt.
- Miért ne?
Kifeküdtünk a tetőre. A szurkos borítás meleg volt, a nap vidáman, tavaszi-lágyan sütött. Hanyatt voltunk, ahogy régen, és szemünk látómezejéből kizártunk mindent, ami elronthatta az illúziót, hogy repülünk a kék égben a felhők között. Bárányfelhők tülekedtek az égen, és egy régi indián mondás jutott eszembe: Jó nap ez a halálra.
- Mit viszel magaddal? - kérdezte.
Azonnal nem tudtam válaszolni. Mit is? Mit lehet? Mit érdemes?
- A kedvesem arcát, ahogy aludt, és én simogattam - feleltem aztán. Nem is tudom, hogyan is habozhattam. Hiszen annyira magától értetődő volt. - A kisfiam nevetését és göndör fürtjeit. A Pink Floyd dallamait. A csokoládé ízét. A verseket. A tengert. Az öleléseket.
Éreztem, hogy oldalra fordul és rám néz.
- Mégsem volt ez olyan rossz, igaz? - kérdezte. Hangjában melegség bujkált, mintha beleköltözött volna a tavaszi szél. Valami sósat éreztem az ajkamon. Nem mondott mást, és én sem szólaltam meg többé. Csak megmutatta az utat.
Egy pillantás volt.
Egy rövid zuhanás.
Pillanatnyi fájdalom.
És mindaz, amit percekkel előbb felsoroltam, velem jött, és jelezte az irányt.
A Megnevezhetetlen mélységei felé.
Török Renáta: A legenda
Aznap este mintha különösen lassan nyugodott volna le a nap. A napnyugta utáni derengés hosszasan lebegett a törzs otthonát ölelő hegyek felett, és fátyolszerű, várakozó sejtelemmel hatotta át a lány lelkét is, ahogy a sziklák közül letekintett lakhelyeikre. A kunyhók közül füst indult puhatolózva az ég felé, s mire hazaért, a tűz már magasan lobogott.
Apja rosszalló tekintettel fogadta, de szó nélkül engedte, hogy közéjük üljön, és a többiekkel együtt ő is hallgassa a Vezér szavait. Körbenézett: ott volt mindenki a tűz körül. Az egész törzs, minden család - ifjak és öregek, férfiak, asszonyok, gyerekek.
A tűz mellett ott hevert a Táltos dobja s csörgői, a Táltos azonban még nem volt a törzs körében. Különleges nap lesz és különleges éj - tudatta velük a Táltos már korábban, amit neki a csillagok árultak el. A dob mellett fonott kosarakban rengeteg gyümölcs, kenyér, és erjesztett italokkal teli kancsók várták, hogy engesztelő áldozatul ajánlják őket az Istenségnek.
A Vezér hosszasan méltatta őseiket, sokat beszélt az Istennek vadászaik bátorságáról, asszonyaik szolgálatkészségéről, dicsőítette Istent és a Láthatatlanokat önzetlenségükért, és hálát adott kegyelmükért.
Elhaltak a Vezér szavai, és kisvártatva a Táltos díszes varázs-ruhájában kilépett a kunyhójából, kezében a hatalmas fakulaccsal, amely az Álmok Vizét őrizte. Óvatos, gyönyörködő ámulat ölelte, mint mindig, ahogy a tűz közelében megállt.
Mormogva kezdett énekelni, mint a medve, szavak nélkül, s ismerős hangja megmelengette valamennyiük lelkét. A Táltos lassan, görnyedt háttal körbefordult éneklés közben, aztán furcsán, ritmustalanul topogott hozzá, ahogy egyre jobban magával ragadták elméjét a szellemvilág erői. Néhányan dülöngélni kezdtek a Táltos énekére, mások dúdolva vele fohászkodtak hosszasan.
Sok idő eltelt, mire a Táltos hangja hirtelen még jobban felerősödött, és a nehéz kulacsot a magasba tartva delejes hangon áldotta meg a benne lévő italt, aztán a legközelebbi férfinek nyújtotta. A férfi áhítattal a szájához emelte a kulacsot, ivott belőle, és a mellette ülőnek adta.
A Táltos topogva, a sarkán hintázva körbetáncolta a hatalmas tüzet, felkapta a csörgőket, megrázta őket a tűz felé, s mozdulatai nyomán zöld füst csapott belőle az égbe. Ámulat moraja futott végig az emberek között.
Az ital a lányhoz ért, ő is kortyolt belőle - kesernyés hernyó-íze betöltötte a száját -, aztán továbbadta. Már együtt dülöngélt a többiekkel, de az a különös hangulat, ami korábban a sziklákról lenézve betöltötte a lelkét, még mindig ott gubbasztott bensőjében, és az addig ismeretlen kívülállóság érzésével töltötte el. Valami más volt. Valami megváltozott benne. Észrevétlenül, mint ahogy a tojásból hosszú készülődés után kikel a kismadár: a tojáson semmi jele a belső átalakulásnak, de egyszer csak megtörténik a változás, és megtörik a héj - váratlanul és visszafordíthatatlanul.
Valami más volt, és a felszínre törni készült.
Körbenézett: mégis minden ugyanolyan volt, mint bármelyik ünnepi estén. Az emberek felhevült arccal énekeltek, néhányan becsukott szemmel dülöngéltek a táltosdob hangjára - ami felváltotta a csörgőket a Táltos kezében -, mások a lángokat bámulták rezdületlen tekintettel. A kulacs lassan körbeért, a Vezér is ivott belőle, majd visszaadta a Táltosnak, aki az utolsó cseppig kiitta, ami megmaradt.
A lány elbódult, és a világ minden alkalommal megpördült körülötte, amikor pislantott. Hirtelen tudatára ébredt lélegzésének, becsukta a szemét, és egy sötét, távoli helyen találta magát. Mintha egy dombtetőn állt volna, magasan, az éjszaka közepén, egyedül. Nem volt más, csak tér és sötétség. Kinyitotta a szemét, és az ünneplés zsivaja újra elárasztotta; a tűz melege, a lángok szín-kavalkádja elmosta a távoli egyedüllét-érzést.
A világ újra forogni kezdett, ezúttal lassan, s minden vele dülöngélt, minden puha-örvénnyé lett, csak a Táltos tekintete maradt szúrós-egyenes, mint egyszer régen, egy gyerekkori lázálom látomásában. Aztán elmúltak a szavak, és érezte, hogy már nem is ő maga áll azon a dombtetőn a sötétben, de nem is valaki más, hanem inkább valaki több.
Nagyobb, igazabb, s valóbb.
Tudata önmagába roskadt, önmaga középpontjába, ami apróbb volt, mint egy hangyatojás, mégis benne volt az egész világ. S az idő, az egész addigi élete, családja és barátai élete is mind benne voltak, egy pillanatba sűrűsödtek, ami nem volt hosszabb, mint egy sóhajtás, és ez a sóhajtás is ugyanúgy benne volt abban a hangyatojásnyi pontocskában.
Az ifjak közül néhányan már a tűz körül ugráltak. A Táltos félrehúzódott, s dobolásával, énekével onnan bíztatta az ifjakat az elragadtatott, bódult táncra.
Hús villant a táncoló lábak között, mire a lány értetlenül tágra nyitotta a szemét. El sem hitte, amit látott. Talán valaki megsérült? - rémült meg. De hová lett? Már hiába kereste a szemével, a tánc pedig töretlenül örvénylett. Oldalra lesett, hátha más is látta, amit ő, és döbbenten vette észre, hogy a tábortűz túloldalán, a Vezértől jobbra ülő férfinak eltűnt az arcbőre, s alatta tisztán látszottak az izmok, inak, és csontok. Megbabonázva, tátott szájjal nézte sokáig.
Aztán újra a táncosok közé vetődött a tekintete, és most már tisztán látta, ahogy némelyikük csupasz combján a bőr felfeslett, és láttatni engedte alatta a vöröslő, ruganyos húst. A saját kezeire pillantott, csuklójánál megrezzentek az inak, és megfeszültek az izmok egészen a könyökéig. Kábán nézegette a karjait, tenyerét, majd szédülten oldalra dőlt, és álomtalan álomba ájult.
Másnap újra felmászott a sziklás hegyoldalra. A délelőtti nap oldalról sütött rá melegen. Nem állt meg azoknál a szikláknál, amelyekről tegnap este nézte az ünnepi készülődést; elgondolkodva továbbment. A fák levelei között táncoló árnyékok fényes sugarakat rajzoltak elé a levegőbe. Áthaladt a gerincen, ami egy lankás fennsíkban folytatódott. Hallgatta az addig ismeretlen csendet, ami nem csak az erdőre borult rá, de az ő lelkét is áthatotta.
Elmélázva haladt tovább, de távolabb, egy bozótosból hallatszó furcsa neszezés kizökkentette. Különös nesz volt, soha nem hallotta még korábban. Szülei már gyerekkorában megtanították az erdő vadjainak hangjaira, hogy bármikor felismerje őket, de ezek a hangok - ritmusuk, erősségük - teljesen ismeretlenek voltak a számára. Közelebb húzódott, halkan az egyik szikla mögé bújt, és onnan lesett oldalra a bokrok mögé.
Görnyedt hátú, vézna öregasszonyt látott, hófehér, hosszú haja vékony csíkban húzódott végig a csupasz háta közepén, bordái között. Egy bottal, amely ugyanolyan göcsörtös volt, mint a keze, különös vonalakat rajzolt a porba, s magában motyogott hozzá. Fürgén, lendületesen mozgatta a botot, s a lány ámulva nézte őt a sziklák mögül. Talán egy másik törzshöz tartozik? Nem, az nem lehet - hiszen ismerte a véneket a szomszéd törzsből, akik a nagy erdőn túl laktak. És különben is, hogyan tudott volna ilyen messzire eljönni egyedül - s legfőképp: miért? Érezte, hogy valami nincs rendben, de nem hagyhatta ott az asszonyt szó nélkül. Az is lehet, hogy segítségre van szüksége.
Tétován kilépett a bokrok takarásából, és az öregasszony felé indult.
- Öreganyám... talán eltévedtél? - kérdezte, de a másik nem válaszolt, mintha meg sem hallotta volna őt. Közelebb lépett. - Anyám... - szólította meg újra, hangosabban, de az öregasszony továbbra is görnyedten rajzolgatott a porba.
Hozzá lépett, és a vállára tette a kezét, mire a másik hirtelen megfordult, és a lányba éles rémület hasított, ahogy meglátta az arcát.
A Holdasszony!
Az öregasszony szúrós tekintete a lány ijedt szemeibe fúródott, arcán a vöröslő félhold, ami a homloka oldalától húzódott egészen az állkapcsáig, megvonaglott.
A lány félelemmel telve hátrálni kezdett, képtelen volt levenni a szemét a másik arcát elcsúfító jegyről. Egy gyökérben megbotlott, sután hátra esett, majd gyorsan feltápászkodott, és lélekszakadva hazarohant.
- Láttam! - kiáltotta kifulladva, ahogy a faluba ért. - Láttam, akiről a legendák mesélnek! Valóban létezik!
Az emberek kiszaladtak a kunyhóikból, és ámulva kérdezgették őt.
Mit láttál? És milyen volt a Holdasszony? Mit csinált? Mondott valamit?
Záporoztak a kérdések, és ő levegő után kapkodva, izgatottan mesélt.
A szemébe néztél?- kérdezte egy józan hang kisvártatva, és ez a kérdés a lányba is mélyen belehasított. Úgy tartják, hogy aki a Holdasszony szemébe néz, megbolondul, s már sosem lesz ugyanolyan.
A legendák szerint a Holdasszony csak lányoknak jelent meg, megrontotta a lelküket, és ezek a lányok már sosem voltak a törzs javára, sohasem váltak ezután engedelmes, kedves asszonyokká. Idejüket inkább a csillagok vizsgálatával, gyógynövények felkutatásával, mások betegségeibe való belekotnyeleskedéssel töltötték, nyíltan megkérdőjelezték a Vezér vagy a Táltos döntését, és azt állították, hogy Isten önmagunkban van - holott mindenki tudta, még a kétévesek is, hogy a törzs Istene abban az ősi, szent faragványban lakozott, amely vezérről vezérre szállt, amióta világ a világ. A Holdasszony a legendák szerint egy igazi bajkeverő volt, egy rosszakaró, aki a hagyomány és a rend ellen szította az ártatlan, tiszta lelkű lányokat.
Hamarosan a Vezérhez is elért a hír, aki néhány vadásszal az oldalán azonnal felkerekedett. Már nagyon régen, nagyanyáik nagyanyja idejében látogatta meg a törzsüket a Holdasszony utoljára, és a Vezér örült, hogy ő lehet az, aki végérvényesen leszámol az asszonyi átokkal.
A lány mutatta az utat az erdőn át a nagy tölgyig, amely alatt az öregasszonnyal találkozott, és a Vezér és vadászai csapatát kíváncsi sokaság követte némileg lemaradva. A tölgyhöz értek, megbújtak a bokrok mögött, ugyanúgy, mint nemrég a lány tette, és kilestek.
Az árnyas tisztaság üres volt. Poros fénysugarak vetültek a sárgás, csenevész fűbe, és néhány méh zümmögött álmosan a fűcsomók között.
A Vezér és legügyesebb vadásza előkúsztak, és nyilaikat maguk elé tartva körbepásztázták a tisztást.
Játékos madárcsiripelés szemtelenkedett bele a marcona csendbe.
Az egyik vadász a nyomokat kezdte fürkészni a porban, de semmit nem talált. A Holdasszony, csakúgy, mint a rajzolmányai, nyom nélkül eltűntek. Csak a lány lábnyomai voltak ott érintetlenül.
A Vezér szikrázó szemekkel, dühösen neki esett:
- Álmodtad az egészet, balga leány! - kiáltotta. - Idecsődítetted az egész törzset a képzelődéseid miatt! Ejjj!
A sokaság csalódottan, morogva elvonult.
A lány is csalódott volt. Bolondot csinált magából, pedig már így is elég kényes helyzetben volt a családja és a Vezér előtt is. Lógó orral a többiek után indult, akik addigra már messze jártak.
Még vissza sem ért a hegygerinchez, amikor újra felhangzott a különös neszezés a nagy tölgy alól. Villámgyorsan visszaszaladt, és az öregasszony, mintha mi sem történt volna, ugyanúgy ott rajzolgatott göcsörtös botjával a porba.
A lány csodálkozva nézte. Nem értette, hogyan lehetséges ez.
Honnan kerülhetett elő?
Az öregasszony kacarászva válaszolt:
- Én mindig is itt éltem. Csak sokakat annyira megsüketítenek és elvakítanak a saját gondolataik, hogy egyszerűen nem vesznek észre - mondta, és tekintete már korántsem volt annyira rémisztő, mint először.
Akkor talán ő valamiben más, mint a többiek? - merült fel a lányban. Talán ő... különleges?
- Különleges? - hördült fel az öregasszony, és még rajzoló keze is megállt a levegőben. - Nem vagy különleges. Ugyanolyan vagy, mint a többi, ezt jól vésd az eszedbe! - mondta szigorúan, majd megenyhült, és lágy türelemmel kérdezte: - Hát az álmodban is nem ugyanolyan hús és vér volt a te valódi arcod is, mint a többieké?
A lány újra elámult. Honnan tudja az öregasszony, hogy ő akkor a tűz mellett mit látott? Leült, hátát a nagy tölgy vastag törzsének vetette, és onnan figyelte kíváncsian az öregasszonyt. Egészen más volt, mint amilyennek gyerekkorában képzelte, amikor először hallott a Holdasszonyról. Mégis kétség sem férhetett hozzá, hogy ő volt az.
Az öregasszony abbahagyta a rajzolgatást, és mellé telepedett. Szakadozott tarisznyájából elővett néhány diót, megtörte őket, és a felét neki kínálta.
- Miért vagy gondterhelt? - kérdezte, ahogy sárgás fogai között lassan ropogtatta a diót.
A lány válaszul elmesélte, hogy nagy gondban van. Két kérője is akadt, és ez zavarba ejtő helyzetet teremtett. Az apja kényes helyzetbe került a Vezér előtt, majd amikor a Táltostól kértek tanácsot, ő azt mondta, hogy a lányra kell bízni a döntést. A következő teliholdig kell választ adnia, és addig egyik fiúval sem érintkezhet.
Hosszan, részletesen ecsetelte a dilemmát, az öregasszony pedig figyelmesen hallgatta. Elmondta, hogy kik a kérők: az egyik a Vezér unokaöccse, a másik pedig gyerekkori pajtása, akit nemrég avattak vadásszá. Szíve szerint őt választaná, mondta az öregasszonynak, de tudja, hogy ha visszautasítja a Vezér unokaöccsét - különösen azok után, ami ma történt -, azzal nagyon rossz helyzetbe hozza a családját az egész törzs előtt. A Vezér talán még el is zavarná őket haragjában. Erre még soha nem került sor... de arra sem, hogy bárki is kosarat adott volna a Vezér valamely rokonának. És végül is az unokaöcs is ügyes vadász, és mellette megbecsült helye lehetne a törzsben.
- Ismered őt? - kérdezte az öregasszony.
Bevallotta, hogy nem igazán. Egyszer, néhány héttel korábban leszakadt az almás kosarának a füle, és a fiú segített neki összeszedni a szétgurult almákat. Ezt is részletesen elmesélte, az öregasszony pedig csendben hallgatta.
- Mesélj a másikról! - mondta, mire a lány lelkesen jellemezni kezdte gyerekkori játszótársát. Örült, hogy volt valaki, akinek kiönthette a lelkét, és hogy végre tanácsot remélhetett.
Az öregasszony összeszűkülő szemmel közbevágott:
- Dalol a lelked, ha róla beszélsz?
- Énekelget - hagyta rá a lány.
- Az nem elég! - fortyant fel. - A láng nem tűz. A láng ellobban, ha nincs, ami táplálja. De a tűz, ha fárad is, örökké parázslik, és bármikor újra fellobban.
Hosszan hallgattak.
- Hogy melyiket válaszd? - kezdte a Holdasszony elgondolkodó hangon. - Látod ott azokat a sziklákat? - és a lány válaszul a fennsík túloldalán, a távolban rezgő sziklák felé tekintett. - És látod-e a réten a füveket és a virágokat itt, előtted? - és a sziklákig nyúló zöldellő, tücskös-pipacsos rétre mutatott göcsörtös kezével. A lány megint bólintott, és érezte, hogy az öregasszony széles mozdulata nyomán egy különös árnyék, bódulat borul újra az elméjére, mintha valami szilaj és megmagyarázhatatlan készülne kitörni onnan, nagyon mélyről. Megmozdult, megrezdült egy addig ismeretlen hártya, remegés futott végig rajta, mintha odabent valami nagy és hatalmas lenne születőben. A bódulat is megrezdült, ijedten az öregasszonyra tekintett, akinek a tekintete melegen és értőn pihent a lány arcán.
- Szaladj el a réten át a sziklákig, van mögöttük egy tó - mondta. - Mire oda érsz, az, akit választanod kell, ott vár majd a vízben. Fürödj meg vele - tanácsolta.
Másnap, amikor visszament a nagy tölgyhöz, a lány szomorú volt.
Az öregasszony károgva, mindentudón nevetett, ahogy meglátta az ábrázatát.
- Nem találtál ott senkit, igaz-e?
Megrázta a fejét, és bánatosan leült a fa törzséhez.
- Vajon miért? - kérdezte az öregasszony, és szavait szinte gúnyosan elhúzta, mintha már századszor magyarázná ugyanazt. De aztán megenyhült, a lányhoz lépett, és leült vele szemben. - Nem mindig kapsz jelet, hogy mit kell tenned - magyarázta. - Neked magadnak kell tudnod, neked kell választanod két út közül. Milyen egyszerű is lenne, ha mindig jönne valaki, aki minden gondunkat így, ilyen egyszerűen megoldaná! Ha megmondanák nekünk, hogy mit kell tennünk, merre kell mennünk! Jól figyelj most rám! - mondta, és előrehajolva inas ujjaival megragadta a lány vállait. - Soha senkinek ne higgy, aki megmondja neked, hogy mit tegyél, hogyan dönts. Azt csak te tudhatod. Csak te vállalhatod a felelősséget a döntésedért, és csakis te, egyedül te tudhatod, hogy mi az, amit a szíved, a szívedben lakozó isteni sugall neked! Megértetted, amit mondtam? - kérdezte, és komolyan a lányra tekintett, aki ijedten nyelt egyet, majd aprót bólintott.
- Most menj - mondta neki az öregasszony, ő pedig kábán hazagyalogolt.
A szomorúság még nem hagyta el. Benne volt még lépéseiben a csalódottság, hogy tegnap nem lelte meg azt, akit keresett, és a keserűség, mert kicsit úgy érezte, hogy a Holdasszony csak a bolondját járatta vele. De mégis... valahol mélyen érezte, hogy az, amit ma tanult, még a hasznára lesz.
Harmadnap kora reggel visszament a nagy tölgyhöz.
A Holdasszony már várt rá. Szilvával kínálta, majd miután csendben megreggeliztek, az egész napot együtt töltötték.
A Holdasszony mesélt neki a látható mindennapok mögötti irányító hatalmakról, amelyek a világot felépítették, és beszélt a hét erőről, amelyek mindent áthatottak és mindenben megnyilvánultak. Beszélt a növekedésről, beszélt az önmagukba visszatérő ciklusokról, és beszélt arról, hogy az emberek fejlődése során e két mozgás hogyan fonódik össze. Kezében göcsörtös botja lendületesen mozgott, ahogy mindezt a porba is lerajzolta, hogy a lány jobban megérthesse.
És ahogy a fűcsomók közötti homokban hullámok, körök, egyenesek és spirálok rajzolódtak ki, úgy állt össze a lány fejében a kép az átlátható, kegyes világról, amelyben rend van, és amelyben a káosz csak látszólagos. A Holdasszony beszélt arról, hogy az emberek valójában alvó istenek, akik azt álmodják, hogy Isten rajtuk kívül van, és hogy nem tudnak teremteni. Beszélt az áldás és a hála fontosságáról, majd nem sokkal napnyugta előtt útjára bocsátotta a lányt.
A negyedik napon a Holdasszony segített neki elcsendesítenie önmagát, és belépni lelkének olyan titkos, elzárt zugaiba, amelyeknek korábban a létezéséről sem tudott.
Míg előző nap órákon át beszélgettek, addig a negyedik napon a Holdasszony kezdeti útmutatásai után alig hangzott néhány szó közöttük. És az volt a legkülönösebb, hogy ahogy elcsendesedett odabent minden, a világ is egészen másképp festett. Az erdő erdő maradt, de érezhetővé vált benne a lüktető élet, és a dolgokról lehámlottak azok a szavak és gondolatok, amelyek korábban hozzájuk fűződtek. Mégis semmi sem maradt jelentéktelen, mert a lány megtanulta felismerni a dolgok - akár egy fűszál vagy egy bogár - jelentőségét és az Egészben betöltött szerepét.
Mély nyugalom és megértés honolt az erdőben aznap, és ugyanezzel a csendes nyugalommal váltak el, de a lány a hegyoldalon hazafelé ereszkedve mégis egyre növekvő feszültséget érzett magában. Mindent beborító, hullámzó fájdalom sejlett fel előtte, és sápadtan, torokszorító érzéssel ért haza.
Családja kunyhójában köszönés nélkül bebújt a takarója alá.
Anyja meleg étellel kínálta:
- A vadászok ma szarvast lőttek - tette hozzá rábeszélően, de ő rá sem tudott nézni az ételre. A látomása óta, amióta látta, hogy az állatok mennyire hasonlítanak az emberekhez, képtelen volt húst enni.
Anyja csalódottan elfordult, ő pedig a fejére húzta a takaróját, mert a torokszorító feszültség addigra már mély fájdalommá bontakozott ki. A hártya, amely napokkal korábban megrezdült a lelkében, mostanra már felrepedt, és ő úgy érezte, hogy elveszíti önmagát. Úgy érezte, ha átengedi magát mindannak, amit a Holdasszonytól tanult, akkor ő maga feloldódik, és nem marad más csak sötétség, üresség és feneketlen nemlét.
Egész éjjel csak szenvedett és forgolódott. Hajnalban felkelt, és a takarójába burkolózva kiült a kunyhó bejárata elé. Azt remélte, hogy a friss levegő, a hajnali madárcsicsergés, az első napsugarak óvatos, tapogatózó derengése talán eloszlatják a borús ködöt a lelke fölül, de a harc odabent tovább dúlt.
Tekintete meglepetten találkozott egy másik tekintettel: a Vezér unokaöccse szótlan, mozdulatlan csendben ült a saját kunyhója előtt, és őt nézte. A Táltos ítélete értelmében nem érintkezhettek, de a pillantásuk néhány másodpercig kérdőn összefonódott. Aztán arcát inkább a felkelő nap felé fordítva újra átadta magát a benne dúló küzdelemnek, és hamarosan elfeledkezett a fiúról.
Az ötödik napon a Holdasszony töretlen derűvel fogadta nyúzott tanítványát.
- Anyám... mondd, miért tanítasz engem? - kérdezte, miután letelepedtek a nagy tölgy vastag törzse mellé.
- Mert ez a feladatom - felelte a Holdasszony egyszerűen. - Aki eljön hozzám, annak átadom a tudásomat.
Türelmetlenül megrázta a fejét:
- De ki vagy te?
- Hiszen tudod, hogy ki vagyok. Az első pillanatban megismertél.
Hallgattak, majd hosszú percek múltán végre feltette azt a kérdést, amely valóban nem hagyta nyugodni:
- Miért érzem úgy, hogy ha átadom magam az Istenségnek, akkor elveszhetek? Nem mond-e ez ellent mindannak, amit Istenről tanítottál eddig? Meg az életről... hogy örökké élünk? Akkor miért ez a hatalmas fájdalom, ami szétrepeszt belülről?
- Mert meg kell halnod ahhoz, hogy újjászülethess.
Megint sokáig hallgattak.
A lány félt.
- Az nem baj - mondta a Holdasszony, s vizenyős szemei bátorítóan, melegen megcsillantak - A félelem nem számít, ha akkor is tovább mész. De ha megállít... akkor, és csak akkor valóban elvesztél!
A lány sóhajtott. A fájdalom, ami tegnap hazafelé menet rátelepedett, újra kibontakozni látszott a bensőjében.
A Holdasszony folytatta:
- Meghalni sokkal könnyebb, mint megszületni. Te most nem a halál félelmét érzed, hanem valójában a születését. A halál félelme az éned csak egy kicsi és jelentéktelen részét hatja át, ez az, ami fél a megsemmisüléstől, a nemléttől és a sötétségtől. Ez az, ami kapaszkodik, és nem enged... de te ne kapaszkodj belé, hiszen ez a rész nem más, mint egy halhatatlan teremtmény tükörképe. Tudd, hogy te nem a tükörkép vagy. Te Isten halhatatlan teremtménye vagy.
Megrezdült mögöttük a bokor, mindketten feltekintettek, de már nem láttak senkit az ágak között.
- Ki volt az? - kérdezte a lány ijedten.
Az öregasszony vállat vont.
- Az egyikük - mondta, aztán felkelt, vállára vetette a tarisznyáját, és a botjával a meglepett-mozdulatlan lányra bökött.
- Gyere! Már nincs sok időnk, és még sokat kell tanulnod!
A Holdasszony vezetésével sietősen átvágtak a fennsíkon. Már majdnem elérték a folyót, amikor először meghallották az üldözőiket. Dobogás, kurjantások követték a távolból a Holdasszony és a lány hangtalan, osonó lépteit. Akármennyire is igyekeztek, a köztük lévő távolság egyre csökkent, és a lány összeszoruló torokkal, időről időre hátrapillantott.
- Ne velük foglalkozz! - szólt rá az öregasszony. - A célodat lásd magad előtt, különben elvakítanak a félelmeid!
A lány bólintott, de akármennyire is igyekezett úrrá lenni magán, néhány perc múlva újra hátrapillantott. Néhány vadász már veszedelmes közelségbe ért, és a lány hirtelen arra eszmélt, hogy a Holdasszony lehúzza maga mellé egy nagy szikla mögé. Néhány nyíl suhogott el a fejük fölött.
- Látod? Erről beszéltem. Ez a félelmeid következménye.
- De... - hebegte a lány reszketve. - A törzsem... a saját törzsem! Hogy tehetik ezt?
Az öregasszony megfogta a kezét, és a kövek mögött bújva-osonva maga után húzta őt a folyópart mentén.
Egy kisebb, sziklákkal övezett agyagos-árnyékos öblöcskében megbújtak a kövek között.
- Mondd csak - szólalt meg a Holdasszony suttogva -, amikor elszaladtál a tóhoz, hogy ott megleld azt, akinek a sors szánt... milyen érzés volt végigszaladni azon a réten? Mi volt a szívedben?
A lány mélyet sóhajtott, hogy elűzze tagjaiból a dermedt ijedtséget, majd elmesélte, hogy szinte szárnyalt, mert azt hitte, hogy megleli azt, akit keresett. Hála és boldogság öntötte el, hogy végre övé az, akire mindig is vágyott.
- Mit tettél volna, ha meglátsz egy különlegesen szép virágot a réten? Megálltál volna leszakítani s a hajadba fonni?
A lány megrázta a fejét. Semmi és senki nem tudta volna megállítani, mert ahhoz képest, ami a tónál várt rá - legalábbis akkor így hitte - semmi nem volt fontosabb. Minden eltörpült amellett.
- Mi járt a fejedben?
Csak és kizárólag az töltötte ki a fejét, ami megtörténni készült, felelte. Elképzelte, hogy milyen lesz a külseje, elképzelte, hogy mit fog mondani neki első szavakként, és elképzelte, ahogy együtt a tó vizébe merülnek. És úgy érezte, folytatta, mintha nem is képzelte volna - hanem mintha előre látta volna mindezt. Nem egyszerűen remélte vagy vágyott rá, hanem tudta, hogy így van.
A meredek sziklák fölött a parton megrezzent a zsurlófű.
- És gondoltál a félelmeidre? Kétség és ijedelem uralta a szívedet? - kérdezte a Holdasszony, nem törődve a fentről közelítő léptekkel.
- Anyám! Meghallanak! - suttogta a lány, és a félelem már szinte kettéhasította a szívét.
- Válaszolj! - csattant fel a másik.
A lány türelmetlen értetlenséggel megrázta a fejét.
- Eszembe se jutott! - hadarta. - Vagy ha mégis, nem volt jelentősége! Minden gond legyőzhető volt, minden elágazás az ösvényben csak egy kanyar volt, ami úgyis csak oda vihet végül, ahová menni akarok! - Megrázta a fejét. - De nem volt ott senki! Tudtam, hogy ott lesz, és mégsem volt ott! Miért? Mondd meg, miért?
Beszéd közben önkéntelenül is felemelte a hangját, és szembe fordult a Holdasszonnyal, így amikor felpillantott, tekintete egy törzsbéli férfi szemeibe kapcsolódott, aki a sziklák tetején állt a térdig érő zsurló között, kezében íjjal.
- Miért...? - kérdezte ismét értetlenül, elkerekedő szemekkel. A Holdasszony vele szemben felemelkedett, nem törődve azzal, hogy így megláthatják az üldözői, és erőteljes hangon válaszolt:
- Mert az élet bölcs és kitartásra int! - A lány tekintetét foglyul ejtette a szeméből áradó delejes erő. - Csak azt teremted meg, amit hittel, hosszan kívánsz. Nem azt, amit egyszerre cikornyásan kigondolsz... hanem amit napról napra, kitartóan építesz! A hit.. teremt! Érted már?
A férfi odafönt hadonászva kiabálni kezdett a társainak. A Holdasszony rá sem nézett, erős, inas kezeivel megfogta a lány vállait:
- Menj! Ússz át a túlpartra, úgysem utánad jöttek! - mondta a dermedt lánynak, a víz felé fordította, és még lökött is rajta egyet. A lány kábán engedelmeskedett; már térdig járt a vízben, amikor tétován visszafordult:
- De mi lesz veled?
- Azzal ne törődj! Menj! - A lány engedelmesen beljebb haladt, de még mindig leért a lába, amikor újra visszafordult.
- És majd mit csináljak, ha átértem?
A Holdasszony szinte felnevetett, aztán csillogó szemmel kiabálta utána:
- Tégy jól! Szólj igazat! Gondolkodj teremtőn!
A hideg víz sodrása máris húzta magával, kihúzta maga alól a lábait, és ő sebesen távolodott a parti szikláktól és a Holdasszonyt takaró öblöcskétől. Fölötte a parton ideges sokaság támadt, majd egy hullám átcsapott a lány feje fölött, és ő nyeldekelve bukkant elő újra a vízből nem sokkal később. De ekkor már hiába kereste szemével a Holdasszonyt, csak a vadászok kiabálását hallotta egyre távolabbról.
A víz sodrása tovább erősödött, ahogy beúszott a folyó közepére. A hullámok egyre erősebbek lettek, már alig tudott küzdeni ellenük. Riadtan vette észre, hogy egy fatörzsből vájt csónak közeledik felé a parttól. Minden erejét megfeszítve tovább úszott, de képtelen volt felvenni velük a versenyt.
A csónakkal két vadász fürgén elé került, ügyesen rádobták a halászhálót, ő pedig menthetetlenül belegabalyodott a kötelekbe. Elmerült, mint egy kő, de azonnal kihúzták, és szégyenére a csónak fenekébe emelték, mint egy köhögő, csupasz halat.
Visszavitték a faluba, és egész délután faggatták.
A Holdasszonynak nyoma sem volt.
Ő pedig csurom vizesen, reszketve válaszolgatott, elmondott mindent, amit a Holdasszonytól tanult, és elmesélte, amit tapasztalt, de a társai egyre értetlenebbül kérdezgették. Elbeszélt mindent újra, de még akkor sem értettek belőle egy szót sem. Nem látták a világos összefüggéseket, nem tudták felfogni a tapasztalatait. Vitatkoztak vele, sokuk ki is nevette őt, néhányuk mélységesen felháborodott a „hebehurgyaságokon", ő mégis kitartóan magyarázott.
Este sokat tanakodtak, hogy mit tegyenek vele. Végül a Vezér úgy döntött, hogy az egyik kunyhóba zárják éjszakára, és őrt is állítanak az ajtaja elé, arra az esetre, ha a Holdasszony visszatérne, hogy mindannyiukat megrontsa a babonáival. A testvérét bízta meg az őrködéssel, akit aztán az éj közepén az unokaöccse váltott le.
Érezhető feszültség uralta az egész törzset, ahogy nyugovóra tértek, még az éj leple alatt is lehetett hallani néhány kunyhóból kiszűrődő beszélgetést, vitát.
Hajnalra azonban, ahogy a reggeli köd puhán beborította a völgyet, már rezzenetlen csend töltötte meg a falut. Mindenki aludt. Fekhelyeiken a házastársak közelebb húzódtak egymáshoz, a csecsemőket anyai karok ölelték óvón. A nap felkelő sugarai tisztán, egyenesen vágtak keresztül a könnyű hajnali ködön, melegük áldást, tennivalót, életet ígért.
Csak két fekhely volt, amiket a reggeli napsugarak üresen találtak: a lány és őrzője ekkorra messze járt már.
Az Oázis jósnője
Még a Köztes Létben ültem boldogan, és fürödtem a határtalan Fényözönben, a boldogságban, ahonnan nem lehet elvágyakozni, mégis tudtam, hogy annyi megoldatlan lelki göböm van, hogy előbb-utóbb, úgyis „visszakérezkedem". Hagytam, hogy angyalok ujjongjanak körülöttem, és dalukkal - akár a szirének - maradásra csábítsanak... Hagytam, de belső mosolyom(amit előttük lehetetlen eltitkolnom) elárulta: már búcsúzom. Ők ismernek. Tudják, milyenné válik a Fényem, amikor az indulás vágya gyökeret ver a lényemben. Aurám színei oly különösek ilyenkor. Már várták a kérdésem, ahogy útjaim előtt mindig megkérdezem, más-más megfogalmazásban, értelmezésben:
• Biztos, hogy csak ennyit vihetek magammal?
• Igen, csak ennyit. Ez MINDEN! - kapom a választ.
Így indultam útnak.
Nem értettem igazán, de már sejtettem, hogy - életeim során - mit is várok el önmagamtól, és mi az a „minden", amit vinnem engednek. Mindig is az érzelmeim vezettek. Igaz, nem mindig szerencsés utakra - mert ezek az utak nem mindig voltak tiszták - de oly hévvel dolgoztak, és dolgoznak bennem, hogy képtelen vagyok nem rájuk hallgatni. Engem már csak ilyennek gyúrtak össze. Jobban mondva: ilyennek kevertem össze önmagam. Hiszen Felsőbb énem alakít feladataimnak megfelelő testre, lélekre, szellemre: egy túlfűtött érzelmekkel megáldott lénynek, hogy önmagamhoz hűen oldhassam lelki gubancaimat... Ebből kellene erényt kovácsolnom, hogy a tiszta, egységes Fényhez eljuthassak. Egyesek bölcsességet kapnak, vagy erőt, sokan hitet... Mások talán látnak, időben előre-hátra, ahogy egykoron én is láttam, de ezt az adományt most nem vihetem magammal, mert előző életemben nem éltem vele, amikor életbevágóan szükség lett volna rá... eltékozoltam... Énnekem most érzelmesen kell szeretnem. Ezt csinálom, és amint leérek majd, rögtön elkezdem. Olyan ez nekem, mint egy motor, aminek első zúgására engedelmeskedik a teljes járgányom! Talán van bennem bölcsesség is, erős hit, lelki erő, meg látás is, de mint eddigi életeim fővonala, az erős érzelem az, ami teszi a dolgát bennem. Mint Egyetlen Életem (a mindörökkön örökké tartó, időtlen, tér nélküli csoda) mozgatója, a Szeretet az, aminek szolgálnom kell. Ezt onnan is tudom, hogy rögtön erős, nagyon erős koppintást kapok, ha nem a választott kísérőre hallgatok. Figyelmeztet az elixírem, szelíden, cseppenként: vigyázat, régen nem ittál belőlem, és szikkadtan nem lehet teljesíteni. Olyankor kortyolok a csodaszeremből, ami lassan szétáramlik bennem, különös összetétele betölti egész lényemet, és ismerősen végigsimogat. Akkor kapom meg feladatomhoz azt a kétséget nem ismerő késztetést, aminek engedelmeskedem, hiszen ez AZ, ami életeim fővonalát alkotja. Az én Tartópillérem, a választott Elixírem.
Látszólag akadálytalanul haladni tud az életem akkor is, ha nem engedelmeskedem az elixírnek...Látszólag! Talán nincs is annál keservesebb, élettől elrugaszkodottabb állapot, mint amikor önmagamnak is hazudok. Ez egy groteszk, gnóm-állapot... amikor a tükör előtt is álarcot teszek. Már egyre ritkábban teszem, hiszen olyan kisugárzása van saját látványomnak, hogy nézni sem bírom önmagamat, sem kívülről, sem belülről. Ha meg nézni sem bírom, akkor szeretni sem tudom, és ez egy megállíthatatlan lavinát indít útjára, amiből -törvényszerűen - maradandó sérüléssel kell majd „hazatérnem".Csakhogy ott lent nem tudok ám mindig ilyen okos lenni. Mert hadakoznom kell közben kisebb énemmel, akinek ravasz, sunyi mivolta egy ártatlan kisgyermek álarcába bújik, és minden elővigyázatosságom ellenére sokszor azon kapom magam, hogy ezt a hamis „kisdedet"dédelgetem magamban - majom-szeretettel. Majom-szeretettel pedig gyönyörű gorillákat lehet nevelni. Ha netán ez a gorilla túlnőne önnön méreteimen,és fittyet hányna az elixírre, akkor...Na? Mi is történne akkor? Osztályismétlés! Mi az nekem?! Még egyszer leszületni ugyanannak a feladatnak a megoldására?! Na nem, ezt igazán nem szeretném! Csakhogy a vizsga eredménye csak az öröklétben kerül kihirdetésre. Itt - bárhogyan is gondolom - nem fogom megtudni, hogy sikeres volt a megmérettetés, vagy bukás lett... Egy biztos.
Amit dédelgetni kell, ami nem természetesen, nem mesterkéletlenül bújik elő lényemből, az nem az az út, ami fölfelé halad. Lehetünk egy életben (sőt, több életben is) sznobok, de, vajon ezzel kinek és mit „mutatunk" meg? „Mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri, de lelkében kárt vall?" - szól Mesterem figyelmeztető szeretete. Mit ér, ha magamutogatással, hamis álarcokkal felvértezve, rivalda-fényben sütkérezve/sülve meghódítom és átverem az egész világot, de közben - ujjaim közt kifolyva - elveszejtem a legdrágább kincsemet, önmagamat? Történt már ilyen... De most nem, most nem fogom elveszíteni!
Amit most elétek tárok, amit megvallok nektek úgy éltem át, itt, a földi síkon, mint egy időutazást. Az is a neve: regressziós hipnózis. Utazás egyik leélt életembe. Kérdések és válaszok hajtottak erre a Nagy Útra. Elixírem működött ugyan, éreztem! Lényem mégis poklok kínjában vergődött, mert nem értettem a miérteket! Nem értettem, hogy lehetséges az, és főleg miért, hogy elixírem hatása érezhető, és én mégis a vesztembe sietek - földi énemmel legalábbis így gondoltam. Ezen utazás során megadatott nekem - micsoda kiváltság! - hogy megértsem önmagamat; megértsem, miért pont ezt a feladatot választottam. A feladat még oldásban van (hiszen„adásban"vagyok épp, itt, lent), de a fénye már egészen más színekben pompázik. Értelmesebben élhetem az életem, és világosabban körvonalazódnak azok a helyzetek, amelyek eddig kínkeservesen gyötörtek... Tudatosan élem azt a szerepet, amit a Nagy Rendezőtől a köztes létben elvállaltam! ÉN vállaltam el! Képességeimhez, feladataimhoz, egyéniségemhez mért szerep! Játszanom kell tehát: mégpedig jól! Hogy hol van a színpad? A lelkünkben, vagy a külvilágban?! - ahogy a lenti regős kérdi - ezt a kérdést, ajánlatos minden este feltennünk. Amolyan lelki-szellemi szappan volna a tisztálkodáshoz, az esti imához...
„Haj, regő, rejtem!
hová, hová rejtsem?...
Hol volt, hol nem:
kint-e vagy bent?
Régi rege, haj mit jelent?
Ím szólal az ének.
Ti néztek, én nézlek.
Szemünk,
pillás függönye fent:
Hol a színpad:
kint-e vagy bent,
Urak, asszonyságok?
Keserves és boldog
nevezetes dolgok,
az világ kint haddal tele,
de nem abba halunk bele,
urak, asszonyságok!
Nézzük egymást, nézzük,
regénket regéljük.
Ki tudhatja honnan hozzuk?
Hallgatjuk
és csodálkozzuk..."
Kezdődjék hát ... a játék! Élettörténetem földön zajló játéka. Gyertek velem, bebocsátalak benneteket bizalommal életem színpadára, és megmutatom azt a valóságot, amely eddig színfalaim mögött rejtőzött.
Fiatalon mentem férjhez, friss lendülettel, elképesztően naivan, de telve színtiszta érzésekkel, és még tisztább célokkal. Egyszerűn boldogan akartam élni. Mindez fénysebességgel másként alakult...
Klasszikus élethelyzet: három gyermek, férj, számomra mókus-kerék érzet és állapot. Nem bírtam. Fulladoztam a boldogtalanságtól, önmagamtól, nem volt helyem a saját életemben. Tettem a dolgom a tőlem telhető legjobb igyekezettel, három gyermekem lelkére figyelve, nehogy náluk „elrontsak"bármit is. Tíz év kínlódás után, elváltam.
Szellemi keresésbe kezdtem, lázasan, kapkodva, de a lázas kapkodás és igyekezet gyakran tévutakra vezetett. Ma már látom, mindez, fejlődésemet szolgálta. A sok botlásra mind-mind szükségem volt ahhoz, hogy egyáltalán megszülethessen bennem a gondolat, hogy hiszen mindennek oka és rendeltetése van.
Már évek óta spirituális kereső voltam, amikor egyszer csak úgy éreztem, megtaláltam az utamat. Egy csodálatos könyv segített ebben. Ahogy olvastam, minden betűje - mint valami apró tündér - fényesen, de főleg érthetetlen módon - ismerősen villogott előttem. Szinte megbabonázva éltem bele magam az olvasásba. Nem is nevezhető olvasásnak... Annyira én voltam mindaz, ami a könyv lapjain „megszólalt" felém. A könyv végén, több kép is volt, érdeklődéssel nézegettem a reklámozott könyvek szerzőit, mígnem egy ismeretlen könyv ismeretlen szerzőjének arca magával ragadott. Éreztem, szeretem ezt az embert. Megijedtem ettől a felismeréstől...Szeretem?...Erős szó ez, súlyos...nem szoktam dobálózni ilyesmivel...és mégis. Nagyon erősen, teljes lényemből, elemi erővel és kétségek nélkül tört rám ez a felismerés. Amikor már azon is túl voltam, hogy ezen értetlenséget magyarázni akarjam, hogy magamra haragudjak, hogy őrültnek érezzem magam, hogy az önmegvetés színes skáláját végigéljem, egyszerűen elfogadtam azt, ami velem történik. Mindennapjaimhoz hozzátartozott az a pillanat, amikor a képet nézve, szinte valóságosan éreztem egy ölelést, egy megmagyarázhatatlan szeretetet, ami - ugye - egy idegen felől áramlik felém. Olyanok voltak ezek a pillanatok, mint amikor a sivatagi vándor egy kortynyi vízhez jut az oázisban. (Oázis?...milyen rejtelmesen, sokat sejtetően beszél hozzám ez a szó...) Megengedtem hát magamnak azokat a boldog pillanatokat, hogy szikkadt lelkemet ezzel a „vízzel"csillapítsam. Belső mosollyal, mindig ott aludtam el, az oázisban.
Különös érzésre ébredtem egy éjjel. Félálomban voltam, de annyira valóságosan éltem végig amit elmesélek, hogy fizikailag minden leképeződött bennem.
Az a bizonyos férfi állt előttem... Csodálattal vegyes rémülettel „néztem"rá, pillogtam, hogy talán a képzelet csalfa játéka táncoltat, de, nem. Még a lélegzetét is hallottam, sőt, lágy fuvallatként éreztem is. Néztük egymást... időtlenül... Csupán lélegzetünk kapcsolt össze és tekintetünk. Ebben a feszült, édes pillanatba valami csodálatosan erotikus érzés is keveredett. Egy új érzelem kerített ellenállhatatlanul a hatalmába lelkileg, testileg... és szellemileg, hiszen félig módosult tudatállapotban voltam. Átadtam magam a valóságos látomásnak.
A férfi tekintete az arcomat simogatta: felkavaró és rendkívül jó érzés volt, pedig csak a tekinteteink kapcsoltak egybe. Végigsimogatta teljes arcomat égő, lobogó szemeivel. Hagytam, hogy érezzek, hogy létezzen ez a pillanat. Már a nyakamon éreztem a leheletét, majd a karomon. Minden idegszálam, érzékeim pattanásig feszülten várták, kérték, szomjazták a folytatást... Még mindig csak a tekintet kísér, egyre erősödő érzéseket vált ki belőlem, érzékiségem, mint a láva, feltör lényem mélyéről. Tovább engedek az érzéseknek... A tekintet most megtalálja rajtam azt a pontot, amit én magam sem ismertem: a derekamon. Talán testem legérzékibb pontja (de ő, honnan ismeri?!). Ölel, érint, és feszít az erotika. Már lábaim hajlatán van, kezeim hátra feszülve a lepedőt tépik, testem valóságosan vonaglik. A férfi néz...és ellenállhatatlanul szeret, szeretkezik velem a tekintetével, miközben én testben is megélem ezt, és hagyom... Látom boldog tekintetét, ahogy részese az örömömnek. Most, a derekamról a köldököm felé halad... lélegzetem gyorsul, testem már az ő testében van (pedig a látomás csak áll és néz), és én mégis érzem őt, feltör belőlünk dübörgőn, láncokat oldva az óhaj, az a fajta szenzuális vágy, amit csak ritka pillanatokban engednek hozzánk, mert angyalaink féltenek...nehogy elégjünk a szerelem oltárán...
Kirobbant tehát belőlünk a parázs, a mindig is bennünk szunnyadó parázs...a MI , közös parazsunk, hiszen olyan ismerős volt minden, olyan érthetetlenül ismerős. Egeket tanúnak hívó szeretkezésünk alatt vérünkbe oltottan éltük egymást. Valóságosan lüktetett a lényem, dübörgött a vérem, ahogy a tekintet most végig érintette egyszerre egész testemet, a forróság bennem már elviselhetetlenül sikongott, kezeim még mindig tépték a lepedőt, és a valóságban átélhettem egy éterben megélt elröpülést... Röpültem... röpültem... Testem hosszú pillanatokon át érezte azt a semmihez nem fogható teljességet, egységet, oldódást... békét!...Vele, álmaim férfijával...
Lassan, amikor lélegzetem nyugodtabbá vált, elengedtem a lepedő szorítását, kezem szinte görcsbe merevedve vörös volt az erőtől, ami belőlem kiáradt. Mintha a kilencedik mennyből tértem volna vissza. Hirtelen mozdulattal felültem az ágyamban, körülnéztem: a jól ismert tárgyak voltak körülöttem és az éj csendessége cinkosan, megértően ölelt körbe. Fejemet párnámra hajtottam, és nyitott szemmel vártam a hajnalt. Életem leggyönyörűségesebb éjszakája volt ez...
És most, hogyan tovább? - kérdezte az ablakon beszűrődő hajnali napfény...Igen...hogyan?
Papírt vettem és leírtam azt, ami legelőször a gondolataimba tódult... magam is meglepődtem, egy ima volt, egy lényem mélyéről feltörő ima:
Istenem...adj nekünk egy éjszakát!
Egy lázasat...mit Te vigyázol,
Fényeset, hogy ne légy távol,
Boldogat, mert tudjuk
TE VAGY!
Üdvöset, hisz örömünk vagy!
Édeset, mert szeretsz minket..
Áldottat, hálával Érted...
Csóktól édest, Békével teljest...
Egy Hálásat-mert Egymáshoz tereltél,
Szerelmeset...bennünk megszülettél,
Rózsába nyílót: szolgálatra kértél!
Istenem, adj nekünk egy éjszakát....
Újra és újra elolvastam amit leírtam, átgondoltam, amit átéltem. A teljes zavarodottság, értetlenség keveredett most bennem. Közben a reggeli tevékenységeim hívtak, el kellett látnom a gyerekeket, munkába kellett sietnem. Öntudatlanul, szinte lebegve, motorikusan végeztem a teendőimet, próbáltam csillapítani zaklatottságomat. Érthető volt az imavers, ami kibuggyant belőlem, de mit jelenthet a szolgálat? Miféle újabb munkát ötöltem ki magamnak a lelki szintről? Nem tudtam gondolataimat tovább fűzni, mert napi kötelezettségeim elvontak minden egyébtől, és kissé vissza penderítettek a világi valóságba, ami illúzió.
Hónapok teltek el, míg a véletlen(?) folytán összetalálkoztam álmaim Férfijával, a valóságban. Éppen a lépcsőkön jött fölfele. Egész lényem vibrált a pillanat varázsától, amikor - mostani életünkben először - köszöntöttük egymást. Lenyűgöző természetességgel ölelt át, olyan ismerős volt a kisugárzása, a lénye, az érintése. Sírtam, belsőmben, magamban: a boldogságtól, a hihetetlen eseménytől. Mindketten tudtuk, ez az a pillanat, amikor most elindul valami, ami a MIÉNK, és aminek nem lehet, sőt, bűn volna ellenállni, amit alázatos boldogsággal ÉLNÜNK kell. Nem tárom most fel, hogy mindez hogy működik fizikai életünkben, mert ehhez külön tanulmányt kéne írnom, az volna a címe: a túlélés fortélyai. De amit lelki-szellemi síkon nyújtani tudunk egymásnak, ahogy ezt valóságosan éljük, azt, talán egyszer, közösen megvalljuk majd a világnak, és sokakat megtanítunk majd arra - élő példaként - hogy mit tegyenek, ha az élet lehetetlenségei falakat emelnek álmaik elé...
Most viszont mást szeretnék elmesélni.
Spirituális keresőként, rögtön felismertem, hogy ez, egy olyan szerelem, ami életeket hidal át... Honnan hozhattuk? Mi a mostani KÜLDETÉSE ennek a forró, eltéphetetlenül erős kötődésnek?
***
Egy megbízható mesterhez mentem, akit megkértem, regressziós hipnózisba lendítsen át.
***
Kellemes szobában feküdtem, a regressziót vezető mester gyertyát gyújtott és én a szokásos meditatív pozíciómban átadtam magam a belső világnak, ami valódi, igaz, és örök! Lassan, gondosan emelt fel ez a fajta utazás, szinte észrevétlenül fent találtam magam abban a csodálatos Lelki Templomban, ahol az életeim őrizve vannak. Ott pihentem az időtlenség, a Fény káprázatosan vonzó birodalmában, és teljes mértékben átadtam magam annak a történetnek, ami film-gyanánt végigpergett előttem.
Legelőször forróságot éreztem - nagyon valóságosan -, és homokot,ami szúrja a szemeimet, láttam magam, hosszú, nagyon hosszú ősz hajjal, tűz előtt ülve, egyedül. Keretes volt ez a hipnotikus állapot. Aki beszélt, az én voltam... akkori énem, aki feltárta akkori életének történetét. Olyan, mintha egy riporternek mondaná, hiszen a hosszú hajú nőn kívül senki más nem volt a tűz körül... A „riporter" az a mostani énem, aki Őrangyalom kíséretében, betekint a múltba... az én múltamba...
*
...Aisha vagyok. 68 éve élek Bir-Hakeimben. Szegény családból jöttem, és szolgálnom kellett, tehát munkát kaptam a gazdag emír palotájában, aki nagyon hamar meghalt. Felesége, Radwa lett az úrnőm, tehát az ő parancsainak kellett engedelmeskednem. Nem volt túl kedves hozzám, de legalább nem bántott. Egyetlen fia volt, Firas.
• De hiszen... ez ő! Látom, ismerem őt! A férfi, az álmomból - rázott a meghatottság a hipnotikus állapotban, ahogy valóságosan megéltem ezt a felismerést.
Firassal egykorúak voltunk, nagyon kedveltük egymást, ő igyekezett engem tanulással kiemelni rabszolgaságom kilátástalanságából, és szabad estéimre mindig adott egy-egy könyvet, ami az életbe, a világmindenségbe és a mennyei világokba engedett betekintést. Éhesen vetettem rá magam minden egyes olvasmányra. Értelmesen tárult fel előttem ez a csodálatos Univerzum, és egyre inkább éreztem, valami olyan képességgel rendelkezem, amit titkolnom kell: eseményeket láttam előre, és hátra, ijesztő elevenséggel. Teltek az évek, és Radwát egyre jobban zavarta, hogy fia sok időt tölt el velem. Különböző utakra küldte, nem egyszer veszélybe sodorva őt a kiismerhetetlen sivatagban csak azért, hogy tőlem távol tartsa. Nekem meg plusz munkákat adott, hogy az estéim se maradjanak szabadon... De a szív útjai előtt nincsenek akadályok. Firassal egymásba szerettünk. Folytattunk valamit a világ legtermészetesebb módján... valamit, ami bennünk élt, talán időtlen idők óta. Radwa haragja és gyűlölete szikrákat szórt amikor ezt megtudta, és - szolgálati éveim alatt először - megvert, kíméletlen kegyetlenséggel megostorozott, miközben azt kiabálta, hogy ha még egyszer meglát a fiával, kínok között fogok elpusztulni...
...Közben természetfeletti képességem szörnyű képeket vetített előre a jövőmből, a rohamosan közelgő jövőmből...
Fájdalmam, megalázottságom és sebeim teljesen letaglóztak, és szemlesütve, reményeimet feladva végeztem tovább munkáimat. Nem figyeltem azokra a belső képekre, amelyek feltárultak előttem, és semmit sem tettem, hogy tudatosan változtassak valamit a külső világomban!
Firas szembeszállt anyjával, és követelte, szabadítson fel engem, hogy feleségül vehessen. Radwa arca ijesztővé vált. Firast is megfenyegette, kitagadja, eltiltja a vagyontól és engem kínhalállal elpusztít. Bölcsességre lett volna szükség, nyugalmas bölcsességre, de közben belső szemeim előtt pörögtek a jövőre vonatkozó képek, és én ezt nem tudtam kezelni. Firassal sikerült úgy beszélnünk, hogy Radwa ne tudja meg, és eldöntöttük, nagyon óvatosak leszünk, egy ideig semmiképp nem találkozunk. Idővel, talán megenyhül a helyzet.
Közben, a líbiai oázisba sivatagi rablók érkeztek, futárok jöttek lélekszakadva, hogy Radwat értesítsék. Készülni kellett a harcra, ádáz támadásokra lehetett számítani. Fegyveres harcosok állták körül az oázist, feszülten várakozva... újra látom előre a jövőt és felsikítok: NEEEE!!
A regresszióban olyan hevesen élem át ezt a félelmet, hogy sírni kezdek, érzem forró könnyeimet végigperegni arcomon.
Rohanok, nem gondolok a veszélyre, hogy Radwa meglát. Firashoz kell mennem, veszélyben van. Odaérek. Látom, ő is harci öltözetben van, és megrémülve néz rám:
• Miért jöttél ide, Angyalom? Veszélybe sodrod magad! Menj vissza, megláthat...
• Firas, Szerelmem, kérlek, bármi is történik, anyádat ne bántsd! Kérlek, ígérd meg nekem!
• Az anyámat? Hogy is feltételezed ezt rólam? Hiszen a rablóktól kell most megvédenünk magunkat...
• Ne kérdezd, hogy honnan gondolom! Csak ígérd meg...
Firasnak már nem jutott ideje ígéretet tenni, figyelme a támadók felé fordult, akik elérték a homokdűne keleti oldalát, és az Oázis felé tartottak. Visszarohantam a palotába, ahol legnagyobb rémületemre Radwa állt a bejárati kapunál és rám ordított:
• Hol voltál?
• Firasnal...
• Tudod ugye, mit tettél?
• Tudom... de kérem, ne tegye azt,amit akar (ismét előre látom a jövőt...)
• Miket beszélsz? Honnan tudhatnád mit akarok?
• Könyörgöm, ne tegye!!
Radwa irántam érzett gyűlöletét csak még jobban feltüzeltem, karomat megragadva hurcolt a pince felé, ahol két csuklómat falra rögzített bilincsbe verte, miközben rugdosott.
- Átkozott légy! Kis ringyó! Mit képzeltél, úrnő lehetsz a fiam feleségeként?
- Asszonyom...már folynak a harcok a falaknál...
- Ó, te álszent! Van neked erre gondod, ezzel foglalkozni?
- Kérem, asszonyom, menjen a falakhoz, ott várja Firas, döntéseket kellene hozni a védelem érdekében.
De, Radwa nem mozdult. Hallottuk a fenti zajokat, feszülten vártuk a folytatást...
Majd Firas hangja élesen süvöltött közelünkben:
• Aisha! Angyalom! Hol vagy?
Most leért, és meglátott minket... Arca kivörösödött, kardját kitépve az anyjához rohant.
Én felsikítottam:
-NEEE, kérlek, megkértelek...Szerelmem!
Firas - mintha meg sem hallott volna - elborult tekintettel lökdösni kezdte anyját, és a dulakodás folytán, Radwa, a csuklóimat fogva tartó kaloda szélének vágódott, eszméletét vesztette, halántékából ömlött a vér.
Keserves, mindent feladó sírásba kezdtem (mert láttam a folytatást)
Szerelemem éppen ki akarta szabadítani csuklóimat a kalodából, amikor a rablók leértek. Hátrafeszítették a karját, megkötözték, majd kajánul vigyorogva hozzám jöttek. Befejezték a csuklóm kiszabadítását, letépték rólam a ruhát és azt mondták:
• Na, madárkáink....szerelmeskedjetek!
Firas rám nézett...könnyei patakokban csordultak végig arcán, Égnek emelte fejét, szemeit....
• Istenem! Pedig szóltál hozzám! És én nem hallgattalak meg!... Istenem! Érte imádkozom....mentsd meg Aishat...Kérlek, Uram!
A rablók szeszgőzös röhögéssel ismét felszólítottak minket:
• Na, mi lesz?!... Szerelmeskedni!
Firas rám nézett... mosolygott... Lelkem elcsendesedett, és átadtuk magunkat szerelmünk édes gyönyörének... Egymástól méterekkel elválasztva testben, de egységben, teljességben lélekben... szeretkeztünk... Szemeink egymásra ragyogtak, erős fény vett minket körül (közben Firast kíméletlenül megcsonkították, vére megállíthatatlanul ömlött...)
Sírtunk... szerelmünk csodája világokat hidalt most át, és az öröklét felé tartott.
Tekinteteinkkel ölelkeztünk, édesen, az agónia perceiben... (ez volt az a csoda, a mesés éjszaka, ami álomként a jelen életemben olyan hűen visszaköszönt).
Firas mosollyal az ajkán, tekintetét egy pillanatig sem levéve rólam, lassan halódott....
• Imádlak, Aisha....
Majd az Ég felé emelve szemeit, ezt mondta:
• Uram! Szolgálni akarlak! És jóvátenni bűnömet anyámmal szemben! Engedd jóvátennem! - és csendesen átlendült az Öröklétbe....
Akkor a rablók röhögve nekem estek...én egész torkomból üvöltöttem:
- A pince falai össze fognak omlani! Hagyjatok békén!
- Na, ne viccelj, tubicám - fogdosott az egyik támadóm.
Abban a pillanatban a velünk szemközti fal dübörögve összeomlott.
A támadók halálra rémülten, üvöltve menekültek:
• Tűnjünk innen! Ez egy Boszorkány! Megöl bennünket...
Így szabadultam meg... mesélte Aisha a tűz mellől...
• Azóta, én vagyok az Oázis jósnője... és lélekben, elválaszthatatlanul, ÖRÖKRE Firassal élek!..."
*
A regressziót vezető mester most lassan megszólal.
-Akkori életed utolsó perceiben vagy....Mi az, amit következő életed egyikében meg kell majd oldanod:
Remegek...teljes lényem reszket....
• Szolgálnom kell - minden, és bármi áron - Istent, az Ő akaratát! Szeretnem kell Firast! És meg kell bocsátanom Radwanak....
Fokozatos kíméletességgel visszatérek a testembe, már érzem a végtagjaimat, felnyitom a szemeimet. A velőkig hatoló élmény-áradat, a regresszió most véget ért.
Szédülten indultam haza, alig vártam, hogy jelen életemben is létező „Firasomnak"elmeséljem, amit megtudtam.
Hónapokat kellett várnom a következő találkozásig, ami rendhagyónak ígérkezett: a feleségét kellett megismernem. Leültem a nappaliba, a kellemes, barátságos szobába, körülnéztem, és tekintetem megakadt a szekrény tetején levő dísztárgyakon: elefántok haladtak sorban, egymás után. (Elefántok.... valami hidegség borzongatta végig a hátamat). Belépett a feleség. Félelmem rettegéssé hatalmasodott, ahogy felé közeledtem, miközben ő, lehajtott fővel várt.
Kezeink már összeértek, de tekintetét még nem láthattam. Érintése rémületet keltett bennem. Majd, felemelte tekintetét, egymásra nézve bemutatkoztunk. Az idő megállt, a világ forgott velem, szédülés és hányinger környékezett: Radwa állt előttem.
Az emlékezés metafizikája
Emlékezetem csupán odáig terjed akkori életemből, hogy egy földbirtokon ácsorgok, és nézem az eget. Jobban mondva ott kezdődnek emlékeim, mert, hogy előtte mi volt, azt egyszerűen törölte az agyam. Ősz volt. Szóval álltam azon a darab földön, és a látóhatárom nem foglalt embert magába. Egy ház is állt a birtokon, de nem tudom, kié-mié volt, oda ugyanis nem mentem már be soha ezután. A birtokról egyenesen egy sokkal nagyobb, gazdagabb házhoz siettem egy lezárt borítékkal, melyet feltétlenül kézbesítenem kellett. A ház kovácsoltvas kerítései magasan nyúltak az ég irányába. Dárdaszerű kerítéselemein hegyes lándzsavég díszekbe végződtek a fekete vasrudak. A ház hatalmas kertjében, a frissen nyírt pázsitszőnyegen kívül semmiféle növény nem volt. Bementem a nagykapun, és egyenesen a bejárat beugrórészébe álltam, és vártam. Egy ideig ott vesztegeltem, majd megráztam a sárgarézcsengőt. Az ajtó előtt sötét volt, mert a falak eltakarták a fény útját.
Amikor kinyílt az ajtó, egy magas, kecses ember árnyékba burkolózó alakja állt velem szemben. Nem tudtam, ki lehet az, mert mint már említettem, nem emlékeztem az előzményekre. Csak annyit tudtam, hogy oda kellett igyekeznem valami fontos okból kifolyólag. A borítékot átnyújtottam a ház urának, amelyet óvatos, kimért mozdulatokkal bontott föl, majd kivette a benne lévő levelet, és elolvasta. Valami név állt a papíron, ami nagyon fontos lehetett neki, mert ezért a névért cserébe a szabadságomat kaptam tőle. Átnyújtott nekem ő is egy darab papírt. Kissé nehézkesen, de elkezdtem olvasni. Szinte betűről-betűre tudtam csak összeolvasni a szavakat. Ebből arra következtettem, hogy valószínűleg rabszolga lehettem, és csak valami szerencse folytán volt alkalmam némileg megismerkedni a betűkkel, ki tudja mikor, hol, és hogyan. Amikor az ominózus írást böngésztem, értettem meg, hogy francia földön vagyok, mert mind a nagyúr, mind az én nevem francia volt. Jeannot- Seraphin von Loutrec - állt a papíron, mint aláírás, és a saját nevem; Aurelien. - Tehát fiú vagyok- gondoltam magamban, és megtapogattam ujjaimmal a vörös pecsét fényes domborulatát.
- Ez a neve. Érti ugye? Ugye érthető?
Az izgalomtól nem tudtam kinyögni hangot magamból, csak szapora bólogatások közepette szorongattam a megváltásomat jelentő papírt. Még egyszer feltekintettem a magas férfira. Nagyon előkelő úr volt. Nyakában sál, frakkja térdig ért. Többet nem láttam belőle a sötétség miatt. Vállamra tette a kezét, és annyit mondott:
- Szabad vagy. Eredj, és vissza ne gyere ide többé. Másutt van dolgod. Menj és keresd meg az életedet. A világ hol kicsi, hol meg nagy. Attól függően változik a mérete, hogy távol, vagy közel vagy-e már a feladatodhoz. Járj szerencsével fiam.
Amikor elhagytam a házat, és az országot is, az akkor még számomra ismeretlen feladatom Oroszországba vitt. Hosszú utazásom alatt egyre több emlék tért vissza belém, bár ezek az emlékek inkább pillanat töredékeket átjáró érzések voltak, mint inkább képek, vagy történetek. Parányi morzsákból próbáltam összepakolni a múltamat. A gonoszság, a zsarnokság járta át ezt az emlékezést, de személytelenül, névtelenül keringett körvonaltalan történetem ködtestének tüdejében. Mégsem ez a fojtó érzés volt az, ami meghatározó volt bennem. Ennél sokkal erőteljesebben vibrált szívemben a hála, amelyet Jeannot- Seraphine személye iránt éreztem. Még csak az arcát sem tudtam felidézni magamban, hisz a félhomályba burkolózott alak, mintha nem is kívánta volna felfedni kilétét előttem. Talán a neve sem valós név volt. Talán ő maga sem volt valós személy. Vagy talán csak arra a pár percre öltött testet, amíg szabadságom elnyerésében közbenjárt. - Nem tudom. Talán nem is kell tudnom. -
Oroszországban tudtak az érkezésemről, és így azt lehetne mondani, hogy ott már talán többet tudtak rólam, mint amennyit én magam tudhattam magamról. Egy hintó várt a Néva sugárúton. Az életem egy rejtvénnyé vált, minden elkövetkezendő pillanatom újabb múltak sötét foltjait világította be, ily módon szálat fonva közém és az elveszett idő közé.
A Nyirzsij szállóba vittek. Egy tágas lakosztályba vezettek. A folyosók keskenyek voltak, és minden vöröses árnyakban úszott. A tapéta mintázata nagyon előkelő volt, bár már kissé megsárgult. Talán a dohányfüst, talán csak az idő miatt. Ez utóbbit valószínűbbnek tartottam, mert a szálloda lehetett már jó párszáz éves. A falai között mintha összesűrűsödött volna az idő, és egyszerre lett volna minden ott megfordult embernek, történetnek valahol egy örökkévalóságban megrekedt démonárnya jelen. A hatalmas szárnyas ajtót a fehér kesztyűs komornyik csapta szét előttem. Mozdulatában volt némi büszkeség, mintha azt akarta volna mondani: - Na tessék! Nézze meg, milyen fantasztikus lakosztályt biztosítottunk az ön számára. -
Lepakolta a csomagjaimat. Az állomáson várakozással töltött idő üres óráit ugyanis vásárlással töltöttem, így már csomagjaim is lettek mire megérkeztem Szentpétervárra. Olyan fontosabb használati cikkeket vettem, mint váltóruhák, tisztálkodási szerek, jegyzettömb, toll, és két elegáns öltöny. Találtam egy nagyon divatos szabászatot, ahol egyedi kézzel varrott estélyiket, bálozó ruhákat, öltönyöket árult egy elegáns, középkorú nő. A pénzösszegre, aminek szintén birtokosa lettem, Jeannot-Seraphin jótevőmnek köszönhetően tettem szert. Miután elhagytam a házát, találkoztam két férfival, akik minden bizonnyal neki dolgozhattak, mert a Jeanott-Seraphin-tól kapott papíromat is elkérték tőlem. Ők láttak el pénzzel, kikísértek az állomásra, és ők tettek fel a vasúti kocsira is. Háromszor kellett átszállnom, mire ideértem végül.
A komornyiknak adtam néhány Rubelt. Mély meghajlások közepette kihátrált a szobából, és becsukta maga mögött a nagy szárnyas ajtót.
Furcsa hangulat szállt meg, ahogyan a vörös bársonykarosszékbe süppedve figyelni kezdtem az olajlámpások okkersárga fényének játékát a falakon. Velem szemben a kétszemélyes baldachinos ágy, és mellette, az esti szürkületet megszűrő ablak is bizarr érzéseket váltott ki belőlem. Úgy éreztem, hogy nem akkor jártam ott először. Mintha emlékezetem erősen kapaszkodna a képbe, amelyet láttam, a hangulatba, amelyet érzékeltem. Átjárt valami furcsa nehézség, valami nyomasztó, mégis érdekesnek ígérkező titok.
Hatalmas volt a belmagasság, szinte törpének éreztem magam ott ülve. Az ablakok méretei is követték ezt a grandiózus térszerkezetet. A szobának nyolc sarka volt.
Valahogy nem lehetett rendesen szemügyre venni a dolgokat. A lámpások fényei nem élesítették ki a tárgyak körvonalait. Minden homályos volt és kissé valószerűtlen is. Mintha köd szállt volna le a szobára.
Egyszer csak azt kezdtem érezni, hogy nem vagyok egyedül. Határozottan éreztem valaminek a jelenlétét a szobában. Nem tudtam volna biztosan állítani, hogy élő ember, de azt éreztem, hogy akármi is legyen az, nem barátságos szándékkal jött. Azelőtt még sosem érzett iszonyat járta át a porcikáimat.
Sejtettem, hogy valami nem stimmel ezzel a szállóval- futott át az agyamon.
Nem kellett volna rossz érzésem ellenére, mégis itt maradnom.
Olyan lehetőségek villantak fel bennem, hogy azonnal felpattanok a fotelből, és irtózatos iramban elrohanok az ajtóig, végig a folyosón, ki a szállodából, és ha az utcáig elérek, ott már biztonságban leszek. Aztán átfutott az agyamon, hogy mi lesz, ha nem nyílik a szárnyas ajtó, vagy mi lesz, ha útközben utamat állja ez a szörnyű kreatúra?! Ekkor vettem számításba az ablakon keresztüli távozás lehetőségét, mivel az egyetlen általam látott dolog a fotelből az ablak volt, és ott, biztosan nem volt semmi. Aztán rájöttem, hogy az ablak is lehet ugyanúgy zárva, és mire visszafordulnék, hogy mégis az ajtót válasszam, talán már túl késő lenne. Még végig sem ért az agyamon ez a gondolat, amikor elviselhetetlen közelséget éreztem; a borzalom szinte egy karnyújtásnyira lehetett tőlem. Ekkor felpattantam a karosszékből, és úgy értem el az ajtóig, mintha a fotel és az ajtó közti tér és idő kiesett volna a létezésből. Mindkét kilincsbe belekapaszkodva rántottam ki a zárt ajtó szárnyait, és rohantam végig a folyosón, a kijárat irányába. Csupán felsejlésként derengett bennem, hogy a portánál két alak ácsorgott, de nem is tudatosult bennem, kik, mik lehettek, hiszen úgy kiviharzottam a bejáraton, mint aki sosem járt ott. Az utcára érve kissé lehiggadtam. Éreztem, hogy az elvegyülés biztonságot adhat, és ehhez épp elég ember járt- kelt. Egy lovaskocsi haladt el mellettem a macskaköves úton. Félig elhúzott függönyei mellett beláttam a hintóba. Vörös kárpit belseje megragadt emlékezetemben. Már este volt, a lámpások úgy izzottak az éjszakai pezsgésben, mint a karácsonyfaégők. Olyan „déjá vu" érzésem volt hirtelen. A hintó, a lámpások, mintha valamit közölni akartak volna velem. Teljesen el is feledkeztem arról, hogy mi történt velem a Hotelben. Egyszerűen belecsöppentem egy másik történetbe. Betértem egy éjszakai fogadóba. Zajos hely volt, amolyan örömlányokkal megspékelt éjszakai mulató. A pultnál ragadtam le. A köpcös csapos, vállán ronggyal kérdezett, hogy mit kérek. Szinte el is úszott a levegőben a kérdésének vége, mert figyelmem már régen a rádió híreire irányult. Valami ócska barna dobozból recsegett az éjszakai adás, de még így is, a zaj kellős közepén is ki tudtam venni a szöveg értelmét. A bemondó egy arab nőről beszélt, akit nyilvános megkövezésekor egy egész sereg ember látott köddé válni. A nő állítólag valami titkos társaság tagja volt, és az általa őrzött és íródott tekercsei, meg valami tiltott szerelem miatt ítélték halálra. Ha jól hallottam, akkor hónapokat töltött egy hegyoldalba vájt börtöncellában, mire elérkezett a nyilvános kivégzésének a dátuma. A kivégzés módja megkövezés volt. Ezzel is példát kívántak statuálni azok számára, akik önálló gondolkodásra adnák a fejüket. Amikor összegyűlt a népség azon a hajnalon, hogy megkövezzék a nőt, furcsa, bíborszínű égboltról számoltak be a jelenlevők. Aztán meghozták a nőt, fején zsákkal, majd amikor lehúzták a zsákot, és ébenfekete haja szétözönlött körötte, állítólag már akkor voltak, akik ott hagyták a helyszínt, mert rendkívül furcsa érzéseik támadtak, és nem akartak részt venni a nő meggyilkolásában. Akik maradtak, elmondták a híreknek, hogy a nő egyszer csak érthetetlen nyelven kezdett el kiabálni, a szemei borostyánszínűvé változtak, és a rázúduló kőzápor közepette, mikor már mindenütt ömlött belőle a vér, és látványosan beszakították a fejének minden szabad területét az éles kövek, a nő egyszerűen köddé vált. Eltűnt, a népség szeme láttára. Nyomán sem vér, sem pedig más tárgyi bizonyíték nem maradt a helyszínen, ami azt bizonyította volna, hogy a nő valaha ott járt. A népek csak álltak és bámultak maguk elé meredten, és értetlenül hallgattak döbbenetük csendjében. Ekkor megszakadt az adás, és valami másik csatorna francia sanzonzenéi szakadoztak át a szentpétervári rádióhullámokon.
A csapos tenyerének csattanására eszméltem fel, amelyet egyenesen felém irányzott; beleremegve fogta fel a pult kemény fadeszkája vaskos lapátkezének zuhanását.
- Maga süket, vagy csak melegedni jött be?
- Elnézést, ne haragudjon. Egy kávét kérnék, feketén.
- Ez sem orosz... kávét iszik egy éjszakai bárban, mint egy selyemfiú - jegyezte meg fordultában.
Értettem, amit mondott, de egyáltalán nem zavart. Jelentéktelen alak volt, amolyan valóság-szolga. Annál inkább felkavart a rádióban hallott hír. - Vajon tényleg megeshet ilyen, hogy valaki köddé válik annyi ember szeme láttára, vagy csak a hír kedvéért találták ki ezt a bizarr történetet? - kattogott az agyam.
Hirtelen úgy éreztem, mintha több szálon futna az életem, pedig alig néhány napjára terjednek ki emlékeim. Ez csakis az amnézia okozta agykárosodás lehet. Biztosan valami ütéstől szenvedtem el ezt a sérülést, hogy az udvaron ácsorgás előtt történteket nem bírom felidézni magamban. Az is lehet, hogy csak átmeneti emlékezetkiesésben szenvedek.
- Ahhoz képest elég sok emlék tolong a fejében nemde?
Egy kalapos ember állt mellettem. Nem tudom honnan került elő, mert amikor betértem a fogadóba, nem láttam ezt az alakot, azóta pedig senki nem jött be az ajtón.
- Tessék? - kérdeztem vissza meghökkenve.
- Ahhoz képest, hogy emlékezetkiesésben szenved, elég sok mindenre emlékszik úgymond egyfolytában. Nemde?
- Maga... maga honnan tudja, hogy mire gondoltam az imént? Nem tudhatja! Nem beszéltem, jól tudom, csak gondoltam. Ki maga?
- Fontosabb annál, hogy én ki vagyok, csak egy lehet a magafajta számára, mégpedig az, hogy kicsoda is maga!
- Hogy érti ezt? Mi az, hogy kicsoda vagyok én?
- Nem számít, hogy én ki vagyok. Az vagyok, akinek látni akar. Bármi lehetek az ön számára. Itt inkább az volna a kérdés, hogy mit akar, ki legyek?
- Ne haragudjon, de nem értem mit akar. Nem társalogni jöttem ide. - ekkor már kezdett idegesíteni az alak, de azért a kíváncsiság is furdalt, vajon miféle, kiféle lehet?! Mégsem akartam a kíváncsiságomat túlzottan kimutatni, nehogy azt higgye, hogy ilyen olcsó kis bűvésztrükköknek bedőlök, aztán majd joggal tarthatja a tenyerét a becsülettel megkeresett jussáért. Na nem!
- Nem vagyok bűvész, ne féljen, és a pénzét sem akarom elvenni. Egyébként sincs önnél egy peták sem. Nem emlékszik? A Hotelben hagyott mindent, amikor rémületében szélnek eredt.
- Na jó! Ez már több a soknál!- kiáltottam fel, és intettem is ugyanazzal a lendülettel a csaposnak, hogy fizetek, de amikor a zsebemhez nyúltam, üres volt. Tényleg nem volt nálam egy peták sem. Az alakra néztem, aki higgadt mosollyal az arcán támaszkodott mellettem a pultnál.
- Vegye úgy, hogy a vendégem volt, és, hogy még egy darabig az is marad. Legalábbis a ma éjszaka biztosan. Mert azt ugye maga sem akarja, hogy ez a lapátkezű verje le magán a kávéja árát?!- sokat sejtető, bizarr arckifejezésével egyszersmind meggyőzött. Nem volt más lehetőségem, mint elfogadni a meghívását, és vele tartani. Pénzt most már biztosan nem akarhat tőlem, hiszen a Hotelben hagytam a tárcámat is. Sőt, ő költött rám. - gondoltam, és ettől a gondolattól kicsit bizalmasabbá is váltam irányába.
- Kint vár a hintóm. Kérem, tartson velem a kastélyomba. Ott többet meg fog tudni magáról is, és rólam is, erre szavamat adom. - hirtelen úgy éreztem, a bizalmamba férkőzött. Már semmilyen ellenséges gondolataim nem voltak vele szemben. Nagy lendülettel fordultam ki a kripli ajtaján, és majdnem fejjel mentem neki ugyanannak a hintónak, amelyet a Hotelből kimenet pillantottam meg. Ugyanaz a vörös bársony kárpit tűnt át a félig elhúzott függönyök mögül, ugyanaz a sárgás lakk a fán, ugyanazok a fekete, csillogó szőrzetű arab telivérek a kocsi négyes-fogatában. A kocsisnak csak a cilinderét és fekete köpenyét láttam. Egyenes derékkal, mozdulatlanul ült a hajtósülésen, és parancsszóra várt.
- Szálljon be, kérem. - nyitotta ki az ajtót előttem nagyvonalúan az ismeretlen ismerős.
Érdekes illat volt a hintó belsejében. Erős parfüm, vagy valami fűszernövény lehetett. Nem tudom mi volt, de közöm volt hozzá, annyi bizonyos volt számomra. Amikor beült velem szembe, és elindult velünk a kocsi, megkérdeztem, hogy mi ez az illat.
- Miért? Ön érez valamiféle illatot idebent?
- Kérem uram, ne mondja, hogy nem tudja, miről beszélek.
- Persze, hogy tudom, miről beszél, hiszen az előbb még a gondolatait is olvastam. Miért kellene nekem az ön szavaira figyelnem? Sokkal messzebbről érzékelem magát. Ezért tűnik mindez ilyen közelinek. - megint az a fura mosoly fészkelte be magát az ajkai sarkába.
- Nem értem önt. Azt mondta, mindent megtudhatok, ha magával tartok a kastélyba!
- De hiszen még nem vagyunk a kastélyban fiatalember. - eltűnt a mosoly az arcáról.
A vonásai súlyos titkokról árulkodtak, a tekintete nagyon komollyá változott. Megszeppentségemben elhallgattam, és meg sem szólaltam ezután egy jó darabig. A tekintetemet az ablaknak szögeztem, és az utcákat néztem, amelyeken elhaladtunk. Éreztem, hogy figyel. Egy téren-át mentünk tovább. Különös érzésem támadt ott, mintha már jártam volna arrafelé, pedig tudtommal sosem mozdultam még ki ezelőtt Franciahonból.
- Mi ez a hely?
- Ez a városunk főtere. - mondta továbbra is fürkésző szemekkel, mintha a reakcióimat lesné.
- Kellene ismernem ezt a helyet? - kérdeztem.
- Ezt magától kérdezte, vagy tőlem?- megint vigyorgott, mint aki kéjes örömét leli benne, hogy tud valamit, amit én nem tudok.
- Felejtse el. Vegye úgy, hogy nem kérdeztem semmit. - legyintettem durcásan, és tovább figyeltem a tájat.
- Rendben. - érkezett a halk válasz felém.
Kezdtem feszültté válni. Lassan elhagytuk a városi pezsgést, és kihaltabb utakon haladtunk tovább. Ritkultak az építmények, embert pedig már nem is láttam egy idő után. Csak az itt- ott elszórtan világító ablakok tanúskodtak arról, hogy egy-némelyik kúria falai mögött élet lakozik. Éreztem, hogy hamarosan megérkezünk. A kocsis le is lassított. Egy hatalmas kastély kovácsoltvas kapuján haladtunk át. Olajlámpásokkal szaladgáló szolgák nyitották ki előttünk a kaput, olyanok voltak, mint megannyi szentjánosbogár. Bezötykölődtünk a salakkal felszórt ösvényen. Izgatottan nyújtóztattam a nyakamat, hátha látok valamit, de ekkor az idegen ismerős behúzta a függönyt az orrom előtt, és elővett egy égszínkék kabátot.
- Ezt öltse fel, kérem.
- De miért? Nem fázom.
- Ne kérdezzen annyit, tegye, amit mondok. Kérem.
Nem ellenkeztem, felvettem a kabátot. A kocsi megállt. Amikor az ajtó kinyílt, egy lámpás szolgáló állt előttem, és nyújtotta a kezét. - Biztosan a kapunyitók egyike lehet. - gondoltam magamban, és beleraktam a kezem a kezébe. Három alakot láttam kint ácsorogni a sötétben. A leghátsó alakot nem tudtam felmérni, mert teljesen árnyékban volt. Abban biztos voltam, hogy férfi.
A kísérőm, és jelen helyzetemben mondhatni, egyetlen ismerősöm is kiszállt végre a hintóból.
- Jöjjön Aurelien!
Már meg sem kérdeztem, hogy honnan tudja a nevemet. Az biztos, hogy nem tőlem, mert még be sem mutatkoztunk. Kezdtem hozzászokni a szokatlan élményekhez, és úgy kezeltem őket, mintha úgy volna minden természetes, ahogy nem volt az. Az alakok hátra húzódtak, ahogyan a bejárat felé közeledtünk, így nem ismertem meg senkit sem a várakozók közül. Csak néhány, furcsa arcú szolgáló körvonalai tisztázódtak ki lassan, ahogy beértünk a fénybe. Olyanok voltak, mint a megdermedt halottak. Szavukat sem hallottam; csak nyitották, zárták a kapukat, ajtókat, és közben hajlongtak, mint akiknek más dolga sincs az életben.
Egy nagy terembe érkeztünk. A terem sarkaiban elhelyezett gyertyatartók, és a monumentális méretű csilláron lebegő gyertyák fényétől vöröses-narancs fényben úszott minden. A száz égőkarú csillár alatt arany szimbólum volt a padlókőre festve. A falak egyik felét könyvekkel teli polcok fedték el, a másik felének pedig festmények voltak támasztva; legalább ezer kép pihent egymásnak döntve a díszes, nagy ablakok alatt. Hosszú asztal nyúlt végig a termen, de csak három szék volt az asztal körül. Kettő a két végében, egy pedig középen, háttal az ablaknak. A cipősarkaink kopogása egyszerre megsokszorozódott.
- Ki van még itt rajtunk kívül?- kérdeztem gyanakodva.
- A ház ura Aurelien! Hamarosan megismerkedhetnek.
- Hát nem maga a ház ura?- kérdeztem meglepődve.
- Én minden házak ura vagyok fiam. Üljön le, kérem. - mondta, és az asztal felé mutatott.
- Mégis hová üljek?
- Ahol önnek szimpatikus.
Elsétáltam az asztal bal felére, és elfoglaltam a széket. A léptek felerősödtek. Már láttam az alak körvonalait is. Régies, grófi öltözetben volt. Hóna alatt sétapálcát szorongatott, aminek a végén rubint fényű csiszoltkő szelte darabokra a ráeső fényt. Fehér kesztyű volt a kezén. Ahogy közeledett, ősz haja alatt fel-felderengett egy arc, de mintha folyvást változott volna. Ezt betudtam a fény bizarr játékának, és tovább fürkésztem őt. Nem jött oda hozzám, hanem leült a szemközti székbe.
- Nos uraim! Most, hogy így egybegyűltünk- folytatta a „túravezetőm" a középső szék mögött állva- talán ideje lenne bemutatkoznom, és bemutatnom önöket egymásnak, és maguknak. A nevem: Amadeus gróf. Végtelenül hálás vagyok önöknek, hogy eljöttek. Ami miatt ma itt vagyunk, az, az önök közös múltja.
- Miféle közös múltról beszél? Hisz nem is ismerem ezt az embert! Sohasem láttam ezelőtt.
- Aurelien! Ez a maga szájából kicsit hiteltelenül hangzik. Nem gondolja? Hisz eddigi életének csak alig pár napjára emlékszik vissza.
- De hisz én visszaemlékszem, és én sem láttam még ezt a fiút Amadeus gróf!- szólalt meg az asztal túlvégéről az alak.
- Engedjék meg, hogy bemutassam önöket egymásnak. Aurelien, az úr magával szemben Adeillos gróf. Görög származású festőművész, aki annyi idősen érkezett ebbe a kastélyba, mint amennyi most maga. Adeillos gróf, az úr önnel szemben Aurelien de Sartre márki. Franciaországból érkezett, és részleges emlékezetkiesésben szenved; Jómagam többek között ezért is vagyok itt, hogy segítsek neki felidézni önnön kilétét. Ebben ön is társam lesz Adeillos gróf; akár tetszik önnek, akár nem. - Amadeus összedörzsölte a két tenyerét, majd leült a székébe.
- Kérem Adeillos gróf, gyújtsa meg az ön előtt lévő gyertyát. Aurelien, maga is tegye ugyanezt. - eddig nem is vettem észre, hogy van előttem egy gyertya, mellette egy szál gyufával. Jókora fehér gyertya volt, nem kevésbé kicsi gyufával tálalva. Meggyújtottam. A szemközti gyertya lángralobbanásakor tudtam először szemügyre venni Adeillos gróf arcát. Negyven körüli lehetett, de a haja már mind egy szálig hófehér volt, és hullámos. Gondterheltnek tűnt, mint akit rendesen megviselt már az élet. Ahogy a fényben kontúrossá váló ráncokat és arcredőket elemeztem, hirtelen ismerősnek tűnt, és egyben ijesztő is volt. Talán nem is ő volt ijesztő, hanem az, az érzés, amit kiváltott bennem az arca. -
- De hiszen az én kabátomat viseli! - szakadt fel belőle váratlanul.
- Én csak... ezt... Amadeus gróf kérésére...
- Ne magyarázkodjon Aurelien. Én kértem, hogy öltse magára a kabátot. Adeillos gróf. Ez nem a maga kabátja. Csak hasonlít rá. - a gróf felpattant a székéből, és egyenesen felém tartott. Sietős léptekkel igyekezett, majd megállt, olyan közel jött az arcomhoz az arcával, hogy egyszerre azt éreztem, valami pajzán férfijátéknak a bevezetőjénél tartunk. Kezdtem zavarba jönni. Ujjaival végig tapogatta a kabátom hajtókáját, a gomblyukak aranybetétes szövésmintáját, mint aki valami leleplezendőt keres a kabáton. - érdekes...- dünnyögte az orra alatt.
- Nos, ha befejezte a kabáton végzett kutatást grófom, kérem, üljön vissza a helyére. - mondta Amadeus.
- Megyek már... megyek. - még egyszer jól megnézett magának, majd, mint a megszégyenített gyerek, visszabotorkált a helyére.
- Helyes. Akkor kezdhetjük a szertartást. - Amadeus az asztalra tette mindkét kezét.
Olyan csönd lett a teremben, hogy csak a gyertyák sercegését lehetett hallani, meg a könyvespolcok fadeszkáinak sejtelmes recsegését. Egyszerre kezdett elhomályosulni a kép, ahogy ott ültem mozdulatlanul. Már nem tudtam körvonalaik közé sűríteni a két férfi arcát, egyszerre tűntek ismerősnek, és rendkívül idegennek. Ugyanazt a menekülési kényszert kezdtem el érezni, amit a hotelszobában, a Nyirzsij szállóban is éreztem, de mintha súlytalanná vált volna a testem, vagy mintha nem is a testemben lettem volna. Süketítő zúgást hallottam a fülemben, majd hirtelen rázendített egy hang:
- Sarodomes honores e tri viaristhas horitas iso. Per pergamonné theitas ellasi vinirositas acco.
Samutan arathnaki osbos, ella vita viva sos kosmos an pergamon...
Gondolkodni próbált az agyam, hogy ez vajon Amadeus hangja-e, vagy másé, de nem tudtam a kérdés végére jutni a gondolataimban. A szemeim nem voltak bezárva, de mégis azon erőlködtem, hogy ki tudjam őket nyitni. A hang egyre robosztusabban telítette meg a termet. Félelmetes erejétől teljesen megbénultam. Nem kiabált, de olyan hangsúllyal beszélt, és olyan hangszínt ütött meg, amelyet ember torka nemigen engedhetett volna meg magának. Futkosott rajtam a hideg, éreztem, amint egyenként állítja fel szőrszálaimat a megrendültség okozta libabőrözés.
- Io dore nocce la vita evitus...- hangzott el a mondat, amikor is hatalmas mennydörgés némította el a hangot. Behunytnak észlelt szemeimmel hirtelen elkezdtem látni, amint a hatalmas ablakokon végigzúdul az esővíz. Nem láttam mást, csak egy ablakot. Nem is tudtam másfelé tekinteni, pedig megpróbáltam körülnézni. Az üvegben felsejlett egy tükörkép, de nem az én tükörképem volt, hanem egy fiatal férfi meztelen teste. Mintha valami emelvényen pózolna mozdulatlanul. Én magam sötéten tükröződtem vissza, nem láttam az arcomat. Próbáltam kivenni a patakzó eső mosta üvegen tükröződő alak vonásait, de arany hajzuhataga eltakarta az egész arcát. Rájöttem, hogy az ifjú a hátam mögött van. Megfordultam.
- Szerelmem! Megmozdulhatok már végre? Azt ígérted, hogy nem kell sokáig így maradnom. Engedj innom egy pohárkával, és ígérem, miután szeretted a testem, visszaülök neked ugyanígy. Na... engedd meg... kérlek...- kellette magát a gyönyörű ifjú. A nagyteremben voltunk, de már nem volt ott Amadeus, sem Adeillos... illetve...
- Gyere ide a te Adeillosodhoz, ne hagyd őt ilyen sokáig érintetlenül. - mondta a fiú, s közben szabályos mutatóujjával hívogatott magához. Olyan kecses volt, mint egy őzgida. Egy festőállvány volt előttem, és rajta egy félkész kép, róla. Végignéztem magamon, és csupa festék voltam. Minden ujjam között egy-egy különböző méretű ecsetet szorongattam. Káprázatos fények vibráltak mindenütt. Tele volt olajlámpásokkal a terem. Ott álltam a nagy arany szimbólum közepén, amit akkor is láttam, amikor beérkeztem ebbe a terembe ma este. Nem értettem semmit. Végignéztem magamon, és megállapítottam, hogy férfi vagyok.
- Elnézést uram, de itt valami félreértés történt. Én nem vagyok festőművész. - dadogtam neki.
- Ugyan már kedvesem! Ilyenkor mindig ezzel tereled el magadról a figyelmet, mert biztosan megint valami zseniálisat kentél a vászonra, csak nem akarod, hogy megdicsérjelek érte, mert te nem látod azt, amit én igenis látok azon a vásznon. Még, hogy te nem vagy festő. Túlzásba viszed ezt a szerénységet, de ez is jól áll.
- De... én tényleg... ön nem érti. Én... nekem fogalmam sincs, hogyan kerültem ide. Hol vagyok? Hol van Amadeus gróf? Kicsoda maga, és miért szólít szerelmemnek?
- Ugyan már... miket hordasz itt össze? Te megint túl sokat vettél be az öreg Jaromos szereiből. Melyikből vettél be? Bárcsak kihajítottam volna már mindet akkor, amikor meghalt, vagy elégettem volna, vagy mit tudom én! Azt ígérted, hogy felhagysz a mámoros ámokfutásokkal, és csak édes vörösbort fogunk néha kortyolgatni! Nem érzed, hogy teljesen elveszik az eszed ezek a démoni kotyvalékok?
Miközben ezeket a szavakat intézte hozzám, felpattant az emelvényről, maga köré csavart egy lepedőt, és oda szökellt hozzám. Körbe- körbe sétált körülöttem, s közben a karjaival rám csimpaszkodott, mint valami kismajom. Elkaptam a derekát, elsimítottam az arcából a haját és mélyen a szemeibe néztem. Egyszerre hasító fájdalmat éreztem a tarkómnál, és összeestem. A fiú kárörvendő tekintettel követte földre hulló testemet. Nem bírtam mozdulni. Újra csak hangokat hallottam.
- Vigyék innen! Nem is tudja uram, mióta vártam erre a pillanatra. A bosszú pillanatára. Elvette az apámat, elrabolta a nekem szánt életet, itt lebzselt a cári udvarban, míg én robotoltam a francia birtokon, ahová a mostoha szüleim küldtek. Semmire nem volt gondja, hazugságban tartotta kegyelmedet is, szegény öreg apámat is, és megrontotta gyerektestemet tisztátalan szerelmével. Most végre én élhetem a nekem szánt életet tovább... Én vagyok a festő, én vagyok a szegény, elhalálozott Jaromos fia! Minden az enyém, amit ez az ember birtokolt idáig!
Őrjöngő, hisztériás rohamba csapott át az önmagasztalás, de egyre távolodó volt a hang. Úgy hatott, mintha húzták volna a testemet. Éreztem, hogy erőtlen lábaim szántják a padlókövezet fugáit. Hosszú sötétség következett... ajtó csapódás, majd elfordult egy kulcs egy zárban. Aztán csönd. Csönd, és sötétség. Egyszerre újra ismerős hangokat kezdtem hallani. Megint az a morajló, robosztus hang...
- Diapholatika revanso a torto, a morto, e sa valteri.
Újabb mennydörgés hallatszott, majd villámló fények szeletelték a sötétséget, és mint pergő képek jelentek meg előttem pillanatok. Láttam, amint ez a fiú fölém hajol, és törölgeti az arcomról a verejtéket. Láttam, ahogy forog a terem körülöttünk tánc közben, és éreztem egymásba kapaszkodó testeink között az örvénylő vágyat. Zenét hallottam. Aztán az is elhalkult, és már csak távoli hegedűszó hullámzott valahonnét. Láttam, ahogyan egy idős ember holtteste fölött állunk a ravatalozóban. Láttam, ahogy könnyek gyűlnek a szemébe. Láttam egy város főterét egy hintó ablakából. Táncoló úri-cafkák gyűrűjében szédültem. Lódobogást hallottam. Láttam, amint egy égszínkék kabátban megáll egy udvaron, és engem néz. Láttam, amint egy zöld tisztáson zenekar hangol, és ez a fiú pajkosan szalad felém. Láttam magunkat szerelmeskedni. Aztán egyszerre... borzalmas látomásom volt! Ugyanazon a főtéren voltam, de nem hintóban, hanem egy rácsos kocsiban, megbilincselt kezekkel. Verejtékes, véres rongyok lógtak rajtam, magán kívül üvöltöző népség körülöttem. A kocsit megrántották a lovak, és az elindult velem az udvarba, lassan zötyögve keresztül a macskaköves úton. Bezárult a kapu, és a nép odakint maradt. Hideg volt. Fáztam. Megállt a kocsi. Emberek álltak egymás mellett egy kisebb csoportban. Nem lehettek sokan. Úgy egy tucatnyi. Kinyílt a rács, és leráncigáltak a kocsiról. Katonák voltak... igen. Egyforma öltözékük volt. Egy pap is volt velük. Imát mormolt a kiskönyvéből, és lassú, de biztos léptekkel haladt egy kőfal elé. Nekiverődtem a falnak. Éreztem, ahogyan a meleg vizelet végigcsorog a lábaimon, és kifut az erő belőlem. Csak a fal támasztott meg. A tömegben megpillantottam egy égszínkék kabátban álló ifjút, ahogyan rajzot készít rólam. Csak a kabátról és az arany hajzuhatagról ismertem fel. Adeillos rajzolta életem utolsó perceit, a cári család gyűrűjében ácsorogva. Arcán ugyanaz a kárörvendő, elégedett vigyor széledt szét. Már nem láttam szépnek. Gyűlölni akartam, de még mindig csak szeretni voltam képes. Lövés dördült el. Elöntötte a forróság a mellkasomat. Nyilalló fájdalom hasította át a testemet. Alulról láttam az embereket. Adeillos arca lassan halványult el a távolban. A végén már csak az égszínkék kabátot láttam... majd az eget... majd semmit.
- Horaculum Magus. Vicce noste nodium inere. Palatinus cedrus, sa donori pathus ekhtus! Invidri!- hangzott el a dermesztő mondat, és én levegő után kapkodva eszméltem fel, az asztalba kapaszkodva. Fuldokoltam és remegett az egész testem. Amadeus arca rezzenéstelenül meredt maga elé. Nem nézett rám. A gyertyák csonkig le voltak égve, épp, hogy csak pislákoltak.
- Mi történik? Mi a fene történt velem? Kicsoda maga Amadeus? - üvöltöttem magamon kívüli állapotban, de Amadeus nem reagált. Ugyanolyan mozdulatlanul ült, és nem szólt egy szót sem. A kezeim remegtek, ujjaim hidegek voltak, mint a jégcsap. Nem mertem ránézni a szemközt ülő férfira. Csak levegő után kapkodtam, tekintetemet az asztal lapjára szögezve. Próbáltam megnyugodni. Kezdett alábbhagyni a remegésem. Halk nyöszörgést hallottam a túloldalról, ami lassan átment sírásba, majd nyüszítő, bűnbánó zokogásba.
- Bocsáss meg nekem Aurelien! Bocsáss meg nekem, kérlek! Bocsáss meg...
- Adeillos gróf még nem ébredt fel hipnotikus állapotából. - szólalt meg Amadeus. - Magán múlik, hogy hogyan jár el a továbbiakban, Aurelien. Most már tudja az igazságot kettejük történetéről. Tudja, hogy miért hoztam ebbe a kastélyba, és tudja, hogy miért nem volt fontos, hogy élete ezelőtti szakaszára visszaemlékezzen. Újra kellett élnie Adeillos sorsát, ahogyan neki is tovább kell élni mindent, ami magával történt volna meg, ha nem fosztja meg önt akkori életétől. Elárulta magát, mert egyetlen téveszme vezérelte egész életében, miszerint ön élte a neki szánt életet. Most ő pontosan úgy él, ahogyan maga élt volna tovább, ha életben marad. Ugyanúgy át kell élnie mindent, jót is, rosszat is, ahogyan az, magával történt volna meg. Egyedül magán múlik, hogy amikor Adeillos felébred, akkor miként jár el mindannak fényében, amit ma éjjel megtudott róla. Adeillos semmire nem fog emlékezni az ébredés után, tehát nem fogja tudni azt sem, hogy maga kicsoda, és, hogy maga mit tud róla, illetve kettejük múltjáról. Maga most pontosan annyi idős, mint amennyi Adeillos volt, amikor megérkezett önhöz, ő pedig pontosan annyi idős, mint amennyi maga volt akkor, amikor ő belépett az ön életébe. A döntés az ön kezében van Aurelien. Hagyja, hogy a sorsuk folyton megismétlődjék, vagy véget vet ennek az ördögi körnek? Nos, Aurelien... már sejtheti ön is, hogy a valóságot úgy alakíthatja, ahogyan az akarata diktálja önnek. Ebből kifolyólag bárhová eljuthat, bármelyik korba vissza, vagy akár előre mehet, egyedül az ön képzelőerején múlik, hogy mit akar valóságként megélni. Van ereje hozzá, hogy boldognak képzelje magát és szabadnak? Csak azért kérdezem, mert a legtöbb ember azért szenved ezen a világon, mert nem mernek maguknak boldogságot teremteni. Kényszeresen hisznek benne, hogy az életnek fájnia kell, hogy szenvedniük kell ahhoz, hogy nagyot és maradandót alkothassanak, de csak kevesük gondol bele, hogy mit is ér valójában mindaz, amiről úgy vélik, hogy az életük értelme. Valami furcsa, kollektív ponthoz mérik minden vágyukat és életcéljukat, mintha mindenkinek hasonlót jelente a boldogság, a kín, és a beteljesülés. Pedig mindenkinek saját pokla, és saját, egyénre szabott mennyországa van. Csak a saját poklod képes arra, hogy porrá zúzzon téged, és lángjai martalékává tegyen. Egy másik ember poklában nem tudsz elégni, legfeljebb megégetheted magad, de csak akkor, ha érzelmeid súlyossága nem engedi többé, hogy saját valódba visszatérj... jobban mondva, eggyé fog válni a valóságotok, de neked akkor is a saját poklod törvényei szerint kell meghalnod. Amikor azt érzed, hogy belehalsz a másik hiányába, vagy belehalsz a másik gyötrelmeibe, akkor valójában abba halsz bele, hogy lemondtál önmagadról, és a másik ember által próbáltál létezni. Amikor el kell veszítened, úgy érzed, hogy mindent elveszítesz, ami igaz is, mert mindent, amid volt, azonossá tettél az ő lényével. Adeillos nem egyszer volt az életed része csupán. Számtalan életeid számtalan főszereplője volt már ő, és sohasem tudtátok elvarrni a szálakat. Addig fog visszatérni hozzád újra meg újra, ameddig meg nem érted, hogy miért jött. Őáltala neked kell tanulnod. Azt hozza el neked mindig, amit még nem értettél meg. Valójában ő az áldozat, és nem te. Ő adta magát azért, hogy te tanulhass. És ezért bármilyen szerepet képes volt elvállalni, amit a sors rá szabott. Ez volt a dolga. Amikor Arábiában éltél, akkor is egymás végett kellett meghalnotok. Bizonyára emlékszel Mirha nevű szerelmedre. Akkor te nő voltál. Láttad megszületni őt. Emlékszel az éjszakai bárban a rádióhírekre? Tudom, hogy emlékszel rá. Mit gondolsz, miért éreztél olyan erős sorsközösséget a megkövezett nővel, akiről szó volt? Azért, mert ő is te voltál.
- Hogy érti ezt Amadeus? Hogyan lehetséges az, hogy én most itt vagyok, és ezzel egyidejűleg máshol is vagyok, de valaki más, aki szintén én vagyok?!
- Nagyon egyszerűen. Az ön képzelete határtalan. Miért gondolja, hogy a léte behatárolt? Miért gondolja, hogy az életnek semmi köze a képzelethez?
- Azért, mert a képzelgés csak egy átlagos velejárója az embernek, de kézzel foghatatlan, és csak belül lehet látni. A valós szemek számára nem képes testet ölteni.
- Honnan gondolja kedves Aurelien, hogy ön meg tudja ítélni, mi a valós, és mi nem az? Mutasson nekem rá a határvonalra... nem fog tudni. Hogyan tudhatna a nem valós dolgokról beszélni, ha azok nem volnának legalább annyira valósak, mint a valósnak vélt dolgok?! Ha a nem valós valóban nem létezne, akkor nem volna ilyen kifejezés, hiszen miért kellene meghatároznunk valamit, ami nem létezik? Ami nincs, annak nincsen neve kedves Aurelien. Arról nem tudunk beszélni, azt nem látjuk sem a szemeinkkel, sem pedig belül, a gondolatainkban.
- Mit keresek én Amadeus? Miért ez a rengeteg élet? Hová tartok? Hová?
- Sehová nem tart, és sehonnan nem jött. Az örökkévalóságban van Aurelien. Itt az történik, ami a képzeletében zajlik. Csak akkor tudja uralni mindezt, ha ura lesz a saját képzeletének. Mindennek, amit gondol, ami csak eszébe jut.
A kezeimre néztem. Az ereket figyeltem a bőröm alatt. Erőlködtem, hogy megértsem, mi is az valójában, amiről azt gondolom, hogy a kezem, hogy erek, pórusok, létező sejtek, bőr. Egyszerre értelmezhetetlenné váltak ezek a szavak. Elvesztek a jelentéseik. Mozgatni kezdtem az ujjaim... valóban csak egy elképzelést valósítanak meg? A mozdulat képzeletét?
- Aurelien! Mostantól soha többé nem élhet úgy, ahogyan eddig. Maga az emlékezést kapta purgatóriumául. Ettől a pillanattól kezdve ön semmit nem fog elfelejteni többé, ami magával történni fog, és minden eszébe fog jutni azon dolgok közül, melyeket valaha is megélt. Ezt maga akarta így.
- Amadeus kérem, ne hagyjon magamra! A szavaiból azt érzékelem, hogy távozni szándékszik. Annyi mindent nem értek. Annyira össze vagyok zavarodva. Nagyon kérem, ne hagyjon egyedül ebben a pillanatomban, amelyben ilyen kiszolgáltatott és sebezhető vagyok. Nem bírom feldolgozni, amiket mond, pedig értem minden szavát.
- Az ember csak azt nem bírja elviselni, amiről úgy dönt, hogy nem viseli el. Ezt a tényt a legnehezebb elfogadnunk. Emlékszik, amikor gyermekkorában mindig azon töprengett, hogy a többi gyerek miért olyan buta, hogy arra a kérdésre, amikor a mesében az aranyhal három kívánságot teljesít, és meg kell válaszolniuk, mi volna az, azt felelik, hogy ez, aztán az, meg még amaz? Maga pedig Aurelien, mind ahányszor gyermek volt életei során, azt válaszolta, hogy „elég nekem egyetlen kívánság is, az, hogy mostantól minden kívánságom teljesüljön, így a másik két kívánságot el sem kell használnom". Nem értette, hogy a többieknek miért nem jutott eszébe ez az egyszerű felvetés. Minden gyerek erőlködött, hogy kitalálja rövidtávú céljaihoz leginkább passzoló három kívánságát. Az egyik egy játékot kért, a másik kiskutyát, a harmadik új cipőt... de maga Aurelien, felismerte, hogy egyetlen kívánságával minden további kívánságát valóra válthatja. Ekkor dőlt el a maga sorsa. Gondolta volna, hogy mindez egy ilyen pillanaton múlhat? Sosem találta volna ki. Soha.
- Akkor ha jól értem, ami velem történik, az azért történik, mert minden kívánságom valósággá lesz?
- Hányszor kívánta már az örök életet magának, aztán hányszor kívánta mégis a halált?! Hányszor de hányszor gondolt meggondolatlanul valamire, mert nem tudta, hogy a gondolatai teremtő erővel bírnak?! Tudja maga, mennyi parancsot osztott ki az Univerzumnak teljesítésre, amikről ön nem is tud? Az volt a dolgunk ma este, hogy megmutassam önnek, milyen hatalom van a kezében, hogy a hatalmának tudattalan használatán továbblépve, elkezdje azt tudatosan alkalmazni.
- De mégis mit kellene tennem ebben a helyzetemben Amadeus gróf? Hiszen maga mondta, hogy nincs vége sohasem, örökké tart, és megállíthatatlan. Ez így, maga a reménytelenség és értelmetlenség netovábbja, ha így van!
- Aurelien! Maga elhitte, hogy így van, mert én ezt mondtam önnek. Elhitte, tehát így lesz. De hihet másban is, kívánhat mást is. Emlékezzen! Minden kívánsága valóra válik! Mind! - ahogy ezek a mondatok elhangzottak, olyan súlyossá lett rajtam a kétségbeesés, hogy azt kívántam magamban, bárcsak ne létezne semmi. Sem a világ, sem én, sem akarat, sem gondolat, semmi. Ahogy erre kezdtem vágyni, eszembe jutott, hogy a semmi is a valami tükrében létezhet csupán. Mit akarok... akarok-e akarni bármit is? Elfáradtam. Bánatomban az asztalra hajtottam a fejem, és szorosan köré kulcsoltam mindkét karomat. El akartam hallgattatni a gondolataimat. Sötétségre vágytam és csöndre.
Vesszőfutásom önváddal teli, önostorozó ámokfutás. Nincs válasz a kérdésekre. A tudás csak a még több kérdés gerjesztő tüze. Az értelem folyvást válaszokat keres. A válaszok pedig mindig újabb kérdéseket generálnak. Soha nincsen vége. Ki a tudás fájáról eszik, mindig éhes marad...
Csak én
- Még nem szabad felkelnie!Azonnal menjen vissza a szobájába és feküdjön vissza!
- De hol vagyok?!
- Biztos helyen. Még nem ért véget a kezelés, kérem, feküdjön vissza! - elindul felém
- De miért vagyok itt? Milyen kezelés?! Mi a bajom? - miért nem válaszol? És mit bámul rajtam annyira ez a nő?!
- Kérem, nyugodjon meg, semmi baj!- hozzám akar érni... hozzám akar érni - Kérem jöjjön velem, visszakísérem az ágyához. - jobb lesz ha hátrálok, még a végén
- Miért nem mondja meg mi bajom!? - jaj, ne, egyre közelebb jön
- Ne kiabáljon!! Kérem!- csak ne hogy hozzám érjen..
- Ki az orvos?! Beszélni akarok vele! Merre van?!
- Nem mehet be, Dr. Cadmon most nem ér rá
- Miért nem?!
- Hölgyem, ha nem megy vissza magától, ezt be kell, hogy adjam! Ettől majd megnyugszik
- És miért tartanak itt?! Mi ez, valami börtön?! Ki maga egyáltalán?!
- Jöjjenek már, kérem! Nem látják, hogy egyedül nem birok vele!-
..és még segítséget is hív! Ezt nem hiszem el! Mi folyik itt?!
- Miért nem válaszol egy kérdésemre sem?! Eresszen el! Hagyjon! Miért nem mehetek el?!Miért nem enged el?!! - jaj ne, a többi fehérköpenyes! Mit akarnak ezek? - Ne! Ne, hagyjanak! Ne!Nem tarthatnak itt! Ááááááá! Ne! Ne, ezt ne! Nem akarom! De ... de... miért?...Mit akarnak?.mi...mi...mmmhh..hhh...
****
- Ezúttal mit remélsz, Öreg Barátom? Azt hiszed, ha elzárod a külvilágtól, nem történik meg újra és újra ugyanaz?
- Most sikerülni fog. Tudom. Ez most más. Az álmai azt mutatják, hogy
- Az álmai! Ugyan már! Semmit sem jelentenek.
- De te is láttad tegnap a monitort, itt voltál! Együtt néztük! Ezek az álmok most mások, ezek
- Mit számít?! Hisz reggelre mindent elfelejt... Nem emlékszik semmire, nem tudja ki ő, és nem is fogja tudni. Reménytelen. Miért nem adod fel? Annyi év hiábavalósága és sikertelensége után mégis mit vársz?!
- Nem, nem volt hiábavaló! Hiszen
- De mindig ugyanaz történik vele és én minden egyes alkalommal végig néztem, ahogy illúziókba kergetve magad reménykedsz, hogy visszatérhet, majd ráébredsz, hogy a kísérleted kudarcot vallott. Újra és újra.
- Nem volt kudarc, egyik sem. Minden egyes alkalommal történt valami változás. Mindegy egyes alkalommal egyre több emléke tért vissza
- Aztán mindent szépen el is felejtett.
- Nem, nem felejti el, csak nem emlékszik rá.
- Hm.
- Minden, ami eddig történt ott van benne. A téta agyhullámok ampitudói is ezt igazolják. És ott vannak a limbikus rendszer elváltozásai is és a
- Az mindegy mit mutatnak a legfejlettebb műszereid és a monitorok! Az orvostudomány előrehaladtával sem tudtad kigyógyítani újraképződő képzeteiből. Nem pirulák és injekciók kellenek ide, sem az új elektromos műszerek és beültetett chipek!
- Ne gyere nekem a sötét alkímiáddal! Nem adom át Neked, hogy holmi sárral, vérrel kevert kotyvalék kísérleti alanyává váljék, az előreláthatatlan kimenetelű következményekről nem is beszélve!
- Az alkímia már rég nem ezt jelenti. Csak te nem vagy hajlandó haladni a korral és elfogadni a tudomány létének jogosultságát. Nem hiszem el, hogy a harmadik évezred kellős közepén még mindig erről kell vitatkozni, és hogy te még mindig ragaszkodsz a műszereid mutatta számokhoz és nem vagy hajlandó egy jól működő és elfogadott tudományt kipróbálni!
- Lemérhetetlen és dokumentálhatatlan! Nem! Felejtsd el!
- Az asztrológiai képlete alapján elég csak néhány csepp a legújabb, és leggyengébb mellékhatású traszmutációs arkánumból és
- Nem! Túl Veszélyes!
- És amit te csinálsz? Az operációid? Hogy mindig felvágod az agyát? Szegény lány, már így is össze-vissza van szabdalva!
- Akkor sem hagyom!
- Jól van, akkor hagyjuk a szereket, és a műtéteket, csak próbáljunk ki egy módszert! Egy eljárás, mindenféle violák, tégelyek nélkül.
- Miféle módszert?
- Emlékszel még Dr. Herm nyelv és pszicho-elméleti óráira?
- Halványan... Annak már sok-sok éve. Mire gondolsz?
- Második évezredbeli elméletek, huszadik század.
- Hát persze! Freud, Jung, Adler... Az alapok, hogyan is felejthetném el. Egyébként is, azt hiszed ezekre nem gondoltam már korábban? Már próbáltam is. Most sem véletlenül zártam el a külvilágtól. De azok az elméletek már eléggé elavultak.
- És Lacan?
- Mi van vele? Várjunk csak... Lacan! Hát persze... tudom már mire gondolsz. Hm. Azt hiszem most egyre gondolunk
- Pontosan! Akkor most nem használhatod a gyógyszereidet, rendben?
- És az asszisztenseiddel mi lesz? Ezúttal távol tartod őket tőle?
- Ezt nem ígérhetem. Csak teszik a dolgukat, mint mindenki ebben az intézményben.
- És a tanítványaid?
- Ők is.
- Hm. Nem tudom fog-e működni
- Meg kell próbálni.
- Hm. Legyen. De ha minden kötél szakad, nincs más választásom, mint
- Tudom, tudom... Ezúttal talán nem lesz rá szükség.
- Hm. Rendben van. Lássuk, mi történik!
****
Muszáj... muszáj nyitva tartanom a szemem, muszáj nyitva tartanom... fel kell kelni... fel kell kelni. Menni kell. Tudom, hogy fel kell kelni, tudom, hogy mennem kell tovább. Veszek egy mély levegőt. Hatalmas sóhaj közben felkelek, és még ülök egy kicsit az ágy szélén. Nézem a sötét szobát, a hajnal befolyó szürke fényét, hallgatom a csendet. Végül felállok és elindulok. Megyek, mert menni kell tovább. Ah! Olyan álmos vagyok! Lüktet a fejem. Úgy fáj. Annyira fáradt vagyok. Na, megyek, megmosom az arcom és vetek egy gyors pillantást a tükörbe. Látnom kell mit fognak ma látni az emberek ha a rám néznek. Muszáj tudnom, mit látnak. Mit is látnak?
Az arcom... a szemem... Nem emlékszem... Uramisten! Nem emlékszem! Nem emlékszem az arcomra. Ez hogy lehet? Mi történik? Mi történik velem? Hogy lehet az, hogy nem emlékszem arra, hogy nézek ki? Nem értem. Nem értem! Mi ez az egész? Kezemmel végig simítom arcomat, hogy felidézzem vonásaimat. Meleg az orrom, a szám ki van száradva, érzem. A bőröm puha és sima, de nem emlékszem, akkor sem emlékszem, hogy néznek ki! És a szemem? Milyen színű? Hol van egy tükör? Gyorsan! Biztos a mosdóban, gyorsan! Á, itt sincs nincs tükör! Az nem lehet, hogy az egész helyiségben nincs tükör! Gyorsan felkapcsolom a villanyt, de hol a villany? Hol is van? Nem tudom, nem emlékszem! Valahol biztos itt van az ajtó mellett! Á, megvan! Ez a szoba... nem is ismerem. Ezt az ágyat sem. Feküdtem már itt? Nem tudom... Mit keresek itt? Miért vagyok itt? Mi ez a hely?! Minden olyan sápadt fehér: az ágy, az asztal, a falak, minden olyan fehér. Nem értem. Tudni akarom, hol vagyok. Kimegyek, de üres a folyosó! Nincs itt senki! Merre menjek? Talán le a lépcsőn
- Kisasszony!
- Á!
- Nem akartam megijeszteni, kérem, bocsásson meg - egy fehérköpenyes férfi. Magas, testes. Mély, kimért hangja szigort sugárzott és fegyelemre intett, de a szemüvege zavarossá tette tekintetét - Mit keres itt, hölgyem?
- Én... én nem tudom... ö... Maga nem tudja?- a szemüvegében mintha látnám magam, de
- A laborszinten nem szabad betegeknek tartózkodnia. - állandóan mozgatja a fejét, nem látok benne semmit. És ahogy néz. Olyan furcsán néz rám. Mit néz rajtam?
- Én csak... Miért tartanak itt?- valamit néz az arcomon... biztos, hogy van valami az arcomon
- Kinek a betege?
- Én ... én nem is tudom - megörülök! Hiába forgatom a fejem, sehol egy ablak, se egy üveg... Muszáj találnom egy tükröt!
- Mi a neve, kisasszony?
- Ö nem ..én ö ... én nem emlékszem. Én nem emlékszem semmire - még az arcomra sem, de ha ezt elárulom, akkor végképp bolondnak néz. Nem mondhatom meg. Muszáj, gyorsan megnézem magam valahol.
- Hm. Értem. Kövessen! - szólt hidegen, aztán hátat fordított és elindult abba az irányba, ahonnan jöttem. Az egész folyosó vibrált a neoncsövek fényétől, sehol egy üveg, csak falak, ajtók. Ez egy kórház, egy kórházban vagyok. Valami történhetett, hogy ide hoztak. De mi? Á! Ott van egy női mosdó, ott biztos van tükör
- Áh! Végre! Köszönöm, hogy visszakísérte a beteget, már mindenütt kerestük.
- Semmiség. Talán jobban kellene vigyázni egy ilyen figyelemreméltó betegre, mint ez a hölgy
- Igen, igen. Ezúttal nem tévesztjük szem elöl. Maga pedig jöjjön velem!- ez az a nő, aki beadott nekem valamit, aztán elájultam. Jobb lesz, ha vele óvatos vagyok
- Csak gyorsan beszaladok a mosdóba!
- Siessen!- persze, hogy megint beadj valamit, amitől elájulok. Na most végre láthatom magam. Nem! Nem! Ez nem igaz! Itt sincs tükör! Ez nem lehet igaz! Ezt nem hiszem el! Sehol egy tükör!
- Nővér! Van egy kis tükre? Tudja, csak szeretném megigazítani a hajamat. - remélem, elég nyugodtnak tűnök, ahhoz, hogy ne kapjak megint valami nyugtatót. Még egy mosolyt is magamra erőltettem.
- Sajnálom, de nincs.
- Hogyhogy nincs?!
- Nincs tükör nálam.
- De minden nőnek van egy kis tükre a táskájában!
- Kérem, nyugodjon meg! - megint kezdi! Muszáj nyugodtnak tűnnöm különben megint beinjekcióz.
- Nyugodt vagyok, csak szeretném megnézni magam a tükörben, ennyi! Hol találhatok itt egy tükröt? Elárulná, kérem?
- Sajnálom hölgyem, de az épületben sehol nincs tükör.
- Hogyan?!
- A dr. Cadmon elvitette az összest.
- Micsoda?! De miért?! Mégis miért tenne valaki ilyet?
- Kérem, őrizze meg a nyugalmát
- Jól van, jól van, de valamelyik nővérnek biztos van valahol egy kis tükre
- Sajnálom, de nincs. A dr. Cadmon megtiltotta a tükrök használatát. Nem hozhatunk be semmilyen tükröt.
- Micsoda? De miért nem?
- Ez része a kezelésének, kisasszony. Nem szabad tükröt használnia
- Mi? De...de ... De nekem muszáj látnom magam!
- Kérem, kérem! Nincs semmi baj.
- Már hogy ne lenne! Látni akarom magam! Nekem kell egy tükör!
- Ez nem olyan nagy tragédia, kérem, ne legyen ilyen gyerek.
- Maga nem érti! Muszáj látnom magam! Hát nem érti? Muszáj tudnom, hogy nézek ki! Megörülök! Mit csinálnak velem? Mit tesznek velem?! Hogy lehetnek ilyen kegyetlenek! Ez emberkínzás!Mit csinálnak velem?! Miféle kezelés ez?! Van maguknak szívük?! - nem bírtam tovább tartani magam. Már az sem érdekelt, ha megint elkábít ez a nő. Megadóan a falnak dőltem és lecsúsztam a földre, úgy sírtam hangosan, elkeseredetten. - ...Nem emlékszem ki vagyok, hogy egyáltalán miért vagyok itt, hogy kerültem ide, nem emlékszem az arcomra és most még a tükröt is elveszik, hogy még csak véletlenül se tudjam, ki vagyok!! Hogy még csak véletlenül se emlékezzek vissza semmire! Mindenki csak titkolózik. Senki nem mond semmit. Pedig tudják! Tudom, hogy tudják! Látom a szemükben, amikor kérdezem magukat, de.. mégsem válaszol senki sem. Hogy lehetnek ilyen kegyetlenek?! Nem bírom tovább
- Kérem, ne sírjon, kishölgy, álljon fel!
- Szólítson a nevemen! Biztos van nevem!- ordítottam a nővérre
- Azt nem tehetem kisasszony! Sajnálom! Kérem, bocsásson meg, csak a dolgomat végzem
- Hát nem az dolguk, hogy segítsenek a betegnek?! Így segítenek? Még azt sem mondják meg mi a nevem! vagy hogy egyáltalán mi a bajom!
- Hát nem jött még rá? -néz rám kérdően. Csak bámulok rá vissza, némán, mert a válasz túl fájdalmas volt ahhoz, hogy hangosam kimondjam. Aztán már nem mondtam és nem kérdeztem semmit. Még ott guggoltam egy jó darabig a falnak támaszkodva, csendben, összekuporodva, aztán lassan felálltam és hagytam, hogy visszakísérjen a szobámba. A folyosó most végtelennek és még üresebbnek tűnt, mint eddig. A lépteinktől visszhangzott az egész alagútszerű sápadt fehér járat. Gyűlöltem a vibráló neoncsőzúgást. Ez a hang olyasvalami volt, ami belém ivódott, a csontjaimba, s ha meghallottam, beleremegtem. Végül megérkeztünk a szobámhoz, mint kiderült az 5-ös kórterem, ahol egyedül én feküdtem. Nem véletlenül nem tettek mellém senkit. Sötétben tartanak, vakon. Úgyis kijutok innen valahogy. Itt nem maradhatok. Pedig minden jel arra mutat, hogy már régóra lehetek itt. A párnám teljesen átvette az illatomat, az éjjeli szekrény tele van könyvekkel és jegyzetekkel, olyan papírokkal, melyeken az én írásom van. De miféle jegyzetek ezek? Szavak, furcsa mondatok, versek. Ezeket én írtam volna? Nem emlékszem, nem ismerős egyik sem. Úgy érzem, nem is én írtam őket, de felismerem a kézírásomat. Vajon mióta lehetek itt? Ebbe nem akarok belegondolni. Inkább kinyitom a lefestett szobaablakot és a fehér rácsokon túl szemügyre veszem a kórház területét. Meglátom a kórház kertjét, magas vastag fehér falakkal a végén. Mindenütt fehérköpenyesek, néhány kószáló beteg, a kapuknál őrök, kutyák. Ah, hatalmasat sóhajtottam. Abban az egy sóhajban benne volt minden tanácstalanságom és erőtlenségem. Aztán megláttam a megoldást. Fogtam magam és gyorsan kiosontam. Végig szaladtam a folyóson, le a lépcsőn, és végül megtaláltam a kijáratot a kert felé. Ahogy kiléptem az ajtón, egyből rám szegeződtek a kint lévők tekintetei. Nem értem, miért bámulnak ennyire. Ha olyan régóta itt vagyok, miért néznek úgy rám, mintha most látnának először? Biztos, hogy van valami az arcommal, ezért néznek így rám. Biztos, hogy az arcom lehet az oka. Ezért nem akarják, hogy lássam magam, mert van valami az arcommal.
Egyre jobban égetett a betegek és a fehérköpenyesek égető tekintete, ezért megszaporáztam lépteimet. Végül megérkeztem a kerthez. Annak ellenére, hogy a kórházhoz tartozott, úgy tűnt senki sem gondozza a kertet, mert úgy el volt hanyagolva, mintha a vadon kellős közepén lett volna. Mindenestre különleges talaj lehetett, mert olyan növények is nőttek itt, amit még sohasem láttam és minden virágzott annak ellenére, hogy nagyon hideg volt. A növények, főleg a virágok, szokatlanul nagyra nőttek, és nem hiszem, hogy valaha is láttam ilyen fajta virágokat. Főként mély lila színűek, sötétzöld szárral. Az aljzat szinte már kék a zöld helyett. A tüdőm egyből megérzi a különbséget a kórházi és a kerti levegő között, még akkor is sokkal frissebb és finomabb, ha nagyon párás a levegő. A kialakulóban lévő köd és az elbújó nap fénye még különösebb színekbe öltözteti a már amúgy is különös kertet. Van valami igéző és marasztaló ebben a kertben. De nem csak a látvány, hanem valami különös érzés, amit ad. A kert teljesen lenyűgözött pompáival és színeivel. Egyre sűrűbb lett a növényzet, mire rábukkantam a tóhoz vezető ösvényre. Már látom is, nincs messze. Bárcsak ne hullámozna állandóan a víz. Látom az alakomat, látom a hajamat, de az arcomat nem. Ah! Nem hiszem el. Egyre közelebb és közelebb hajolok a víztükréhez, de hiába nem látom benne csak az elmosódott alakomat. Ahogy a víz felszínét fürkészem egyszer csak egy nagyon finom illatra leszek figyelmes. Olyan kellemes volt, hogy egy pillanatra be is csuktam a szemem és úgy szívtam be az orromon a bódító levegőt. Úgy éreztem egy pillanatra meg is szédültem
- Kár hogy ilyen szeles az idő, ugye? - észre sem vettem, hogy valaki hátam mögött áll
- Jaj, ne haragudj, nem akartalak megijeszteni, csak meg láttalak itt és gondoltam idejövök és megkérdezem, hogy nem fázol-e? - nevet könnyedén. Szép arca volt és hosszú, derékig érő sötét haja. Vonásai lágyak, tökéletesen szimmetrikusak. Nem tudtam levenni a tekintetemet erről a mosolygós nőről
- Á, nem köszönöm. Én csak, én csak a tavat akartam látni
- A tavat vagy a víztükrét?- kérdezte tőlem, mintha sejtené. - Hm?
- Ki vagy te?
- Oh, bocsásd meg tapintatlanságomat, a nevem Maja Basil. - nyújtotta a kezét felém egy újabb kedves mosollyal az arcán. - Örvendek! Ne is törődj velem, csak folytasd, amiért jöttél. Nem volt nehéz kitalálni, hogy miért bámulod annyira az a vizet, most hogy a dr. Cadmon elvitette a tükröket az épületből. Valahol az embernek meg kell néznie magát, nem?! Főleg egy nőnek, nem igaz?
- De, de. Én is így gondolom. - alakja, kecsessége megkövetelte teljes figyelmemet
- Főleg meg egy ilyen szép nőnek, mint te!
- Mint én?- kérdeztem megrökönyödve
- Igen, mint te, kedves! Ha nem fújna a szél, a víz tükörsima lenne és akkor láthatnád
- Ah, igen, sajnos most nem látszik tisztán
- De ne aggódj, kedves, én látlak téged, és hidd el, gyönyörű vagy!
- Tényleg?
- Igen, kedves, szépséged oly ritka mint ez a növény.
- Ez?
- Igen, különleges fajta, a legszebb növénynek tartják. Szirmai fehérek, de nappal vörösre festi a napfény és csak ragyog és ragyog. - A virág tényleg szép volt, még sosem láttam ehhez foghatót. Nem csak a színe volt szép, hanem az illata is. Ugyanaz a bódító illat, amit az imént éreztem. Megint beleszagoltam a levegőbe, de most nyitva tartottam a szemem, mert közben gyönyörködtem a virág színeibe. Mintha felém hajolna és engem hívna. Egyre közelebb és közelebb megyek a virághoz, úgy érzem meg akarom szagolni, úgy érzem meg akarom érinteni. Már nyúlok is felé, amikor hirtelen összerántja hatalmas szirmait. Olyan gyorsan történt, hogy nem is láttam a gyanútlanul feléje szálló rovart. Ijedten nézek Majára, aki ugyanúgy mosolyog, ahogy eddig.
- Nincs mitől félned. Ez csak egy virág. Én ültettem, ez itt az én kertem. A kutatásimhoz kellenek. Tudod, a férjemmel közösen dolgozunk egy laborban. A növényekből kivonatokat készítünk. Én különböző illatszereket, s azok hatásait vizsgálom az emberekre. A férjem pedig főleg öregedés-gátló és szépségápoló anyagokat állít elő, és próbálja ki a betegeken. Szóval még a dr. Cadmon sem tehette meg, hogy a mi laborunkból is elviteti a tükröt, mert az tulajdonképpen munkaeszköz nálunk Úgyhogy nem hivatalosan,- közben gyermekien mosolyog - de a mi laborunk alatt van egy.
- Tényleg? Ez komoly?! - kérdeztem reménytelien
- Igen, hát persze! Tudod, majd meg sajnáltalak, amikor láttam hogy majdnem beleestél a tóba, annyira fürkészted magad. Van ennek egyszerűbb módja is. Én segíthetek, ha szeretnéd. Csak ne mond senkinek. Tudod, ez nem hivatalos, ne feledd! Gyere utánam! - és már el is indult. Nem éreztem, hogy követnem kellene, de nagyon kíváncsi voltam már arra hogy, hogy nézek ki. Elindultam hát utána - Siess meg ne lássanak! Elvileg betegeknek tilos lemenni a laborba, úgyhogy Pssz!
Megkerültük a tavat és egyre beljebb mentünk a kert sűrűjébe. Aztán megláttam egy csapóajtót, ami a kórház háta mögött volt mely az épület pincéjébe nyílott. Onnan egy csigaszerű hosszú lépcsőzet vezetett le a laborig. Nem tudom pontosan milyen mélyen lehetett az a labor, de egy jó darabig csak róttuk az egyre kisebb köröket leíró lépcsőzetet, mire a legvégén megérkeztünk a labor ajtajához. Maja udvariasan és lelkes molyossal nyitotta ki nekem.
Nos, nem ilyen elképzelésem volt egy laborról. Bár meg volt a laborhoz szükséges összes kellék: üvegcsék, műszerek, folyadékok, szekrények, ütők, tárolók. Azonban valahogy összeegyezhetetlen volt ez a mesterséges környezet azzal a rengeteg növénnyel, amit ott láttam. Inkább egy üvegháznak tűnt, semmint labornak, mely a végén egy földalatti botanikus kerttel végződött. Mégis, ami a legkülönösebb volt benne az volt, amit a falakon láttam: vékony farönk szeletek voltak felfüggesztve, kisebbek - nagyobbak, tele volt velük a fal. Aztán fűrészelés hangjára lettem figyelmes, ahogy Maja végigkísért a laboron.
- Hát, a férjem nem vesztegeti az idejét!- nevetgél magában Maja, ahogy egyre közelebb érünk a hang forrásához
- Henry! Henry!- először nem hall semmit a fűrész hangjától és nem fordul meg. Épp egy kisebb fát, azt hiszem választ el a törzsétől. Szokatlan látvány volt fehérköpenyben, elektromos fűrésszel a kezében
- Henry, - Maja hátulról átkarolja férfit - vendégünk van!
- Oh! Elnézést, kisasszony! Nem figyeltem. Mikor jött pontosan?
- Hát most
- De mióta van itt?
- Nem is tudom... pár perce?
- Pár perce? Ez nem pontos! Kisasszony! Maga nem figyel arra, hogy mikor érkezik meg és mikor távozik, ugye?
- Hát én...
- Jaj, Henry! Mutatkozz be szépen ifjú vendégünknek!
- Dr. Krónosz vagyok, örömteli óra ez, melyben megismerhetem
- Én is örülök, azt hiszem
- Most pedig ha megbocsát, folytatnom kell, nem sok időm van rá
- Elnézést, de miért vágja ki a fát?
- Hát hogy megtudjam
- De mit?
- Hogy hány évgyűrűje van. Mindről meg kell tudni. Nézd ezt! Ennek volt a legtöbb, ott lóg, azon a falon, aztán ennek a fának majdnem százötven évgyűrűje volt, amikor kivágtam. És annak pedig több mint kétszáz - elkezdte mutogatni a fatörzsekből álló fakorong gyűjteményét és lelkesen beszélt arról, hogy melyik fafajtának mennyi évgyűrűje volt mielőtt levágta. A fal szinte csak apró fakorongokkal volt tele, nem volt sok évgyűrűjük. Alig volt nagyobb köztük
- De ha nem vágná ki, akkor sokkal több évgyűrűjük lenne és tovább nőnének
- De akkor nem tudnám, hogy pontosan hány van.
- És az fontos?
- Miért, magának talán nem fontos a kora?
- A korom?
- Igen, hány éves?
- Hát én... én nem tudom pontosan
- Hány éves kisasszony?
- Nem, nem tudom
- Hogyhogy nem tudja hány éves?
- Hogy lehet azt nem tudni? Ezt tudni kell!
- Egyszerűen csak nem emlékszem
- És hogy lehet úgy élni, hogy nem tudja mennyi évet élt már le és mennyi lehet még hátra
- Én.. én csak
- És ha már nem sok van? Mi van, ha alig van hátra? Nem lenne jó tudni?
- Gondolom még van.
- Honnan tudja? És ha nincs? Az élet rövid! Hamar eltelik! Talán előbb ki kellene deríteni pontosan hány éves maga! Talán húsz vagy harminc? Egy évtized nem mindegy..
Ahogy kérdezgetett próbáltam felidézni vajon mennyi idős lehetek. Mióta élek? De nem ment, egyszerűen nem tudom. Fogalmam sem volt, még körülbelül se tudtam. Azt tudtam, hogy már nem vagyok gyerek, és hogy nem lehetek még olyan öreg sem. Nem éreztem ráncokat a szememnél és a bőrömön, de hogy pontosan hány éves vagyok, azt nem tudtam megállapítani, akárhogy is néztem a kezemet.
- Az élet rövid! Az ember észre sem veszi, hogy rohan az idő! Észre kell venni! Mert egyszer csak ott találja magát a halál kapujában. Az ember egyszer él! Nem árt tudni mennyit élt már le és mennyi ideje lehet még hátra - újra felemeli a fűrészt, hogy neki kezdjen egy másik fának.
„Egyszer" ismételtem magamban, és én nem emlékszem még erre az egyre sem.
- Jaj, Henry, ugyan már! Csak egy pillantás a tükörbe és kész! Meg is tudja!
- Akkor jobb, ha minél előbb megtudja. - próbálta túlkiabálni a fűrész hangját - Nincs mire várni!-
Ahogy távolodtunk a fűrész éles hangja hallatszott az egész helységben
- A férjem tudod... Ő nagyon keményen dolgozik, nagyon gyors tempót diktál. Én szeretem elengedni magam és csak élvezni a pillanatot. Az én laboromat még nem láttad. Illetve a tükörszobát, én csak így hívom. Ott órákat is el tudok tölteni.
- A tükörszoba?
- Igen, itt is vagyunk! Lépj csak be! -
Végre, végre láthatnom magam. Ahogy kinyílt az ajtó rögtön egy gyertyalángra lettem figyelmes, ami ott égett a szoba közepén, a földön, két egymással szembe fordított tükör között
- Sajnos nincs több fény, be kell érnünk ezzel a gyertyával. Oh, csak azért van kettő, hogy hátulról is meg tudd nézni magad. Gyere, gyere, közelebb, olyan messziről nem láthatod magad. - hirtelen megálltam. Eddig bármit megtettem volna, csak hogy lássam magam. De most, nem is tudom. Valamiért nem akartam közelebb menni. Most kiderül, mit látnak az emberek, amikor a szemembe néznek. Most minden kiderül. Vajon mit fogok látni a tükörben? Ezt látják mindig az emberek, ha rám néznek? Vajon hogy nézek ki? Mi lesz? Mit fogok látni?
- Gyere, ne félj, hisz gyönyörű vagy! A legszebb! Nézd csak meg! - Maja hozzám lépett és megfogta kezemet, majd egyre közelebb és közelebb vont a tükörhöz.
- Emeld fel végre a fejed, ne szegezd a padlóra és ne fordítsd el! Nézz bele! Csak nézz bele!
Aztán megpillantottam a tükröt.
****
- Szajha!
- Boszorkány!
- Te ringyó! Phö!
Egy oszlopon függök. Nem tudok mozogni. Nincs rajtam ruha. Rohadt gyümölcsöt és zöldséget dobálnak rám, miközben a gyerekek leköpnek és az emberek mindenfélét kiáltoznak rám
- Máglyára vele!
- Égesse a pokol tüze egy örökkévalóságon át
- Majd ott megtanulod!
Szorgosan hordják a fát az oszlop alá.
- Ez az! Dobjatok még rá! Hadd legyen jó nagy tűz!
- Égessétek a szajhát!
Az asszonyok pedig fennhangon kiabálnak
- Elcsábítottad a férjeinket! Bűnre vitted őket! Bájaddal megigézeted őket!
- Igen! Máglyára vele! Hadd égjen!
- Pusztuljon a céda! Ez egy tisztességes falu!
Nem érzem, hogy ártatlan lennék. Úgy érzem, jogosan kiabálnak rám. Úgy érzem igazuk van. Azt hiszem megérdemlem a halálomat. Nem vagyok ártatlan, tudom jól. Érzem, hogy nem vagyok az. Nem tudok mozogni, nem tudok szólni, csak érzem, hogy egyre melegebb és melegebb van. Most a pap kiált a néphez
- A gonoszt ki kell irtani, még akkor is, ha egy fehérnép keblében gyúl meg a gonosz kéj! Ez a nő maga a Gonosz, ki ráveszi a férfiembert a bűnre! Bűnhődnie kell!
- Igen! Parázna!
- Bűnhődjön! Hadd füstöljön!
- Megszegte Isten törvényeit és nős férfiakat csábított az ágyába! Megszentségtelenítette a házasság intézményét! A fiatal férfiakat is mind megbűvölte! Kiérdemelte Isten büntetését!
A falu bírája mondja ki a végső ítéletet, mellette áll a hóhérom csuklyában, egy fáklyával a kezében
- Dorianna Grey, ezennel máglya általi halálra ítélem az Úr 1516 évében bujálkodásért, paráznaságért, boszorkányságért, amivel természetellenes fiatalságot idézett meg magának. A tested bűneitől tisztítson meg a tűz.
A nép elhallgatott végre. Most csend van. A bíró bólint a csuklyásnak. A fáklyás ember felém fordul, egyre közelebb és közelebb lép. Felemeli a fáklyát, de mielőtt meggyújtja a rakást, mélyen a szemembe néz és ezt mondja:
- Törd szét!
Aztán meggyújtja a máglyát, s hirtelen lángok vesznek körbe. Egyre forróbb a levegő. Áááá!
Áááá! Uramisten! Hol vagyok?! Jaj, csak álom volt! Csak egy álom volt! Semmi több! Nincs semmi baj, csak álmodtam az egészet..
- Nyugodj meg! Nincs semmi baj!- Maja volt az, simogatta az arcomat.
- Mi történt?
- Elájultál. Biztos annyira izgultál, hogy mit fogsz látni a tükörben. Megértem a reakciódat. Nincs semmi baj. Az emberek megrendülnek a szépség látványától és az vonzza őket! A szépség legyőzhetetlen, a leghatalmasabb erő a világon! Most már te is tudod, milyen hatalom van a birtokodban! A szépség mindig győz! A csúf ellen könnyű harcolni, de a szép, a szép ellen senki nem harcol. Mindenki behódol a szépségnek... Mi az? Miért nézel ilyen ijedten? Még mindig a rossz álom miatt?
- Honnan veszed, hogy rosszat álmodtam?
- Mert felsikítottál! Nekem elmondhatod, miről álmodtál
- Már nem emlékszem, de rossz volt - próbáltam visszaidézni az álmot, de nem tudtam. Tudtam, hogy nyomasztó volt és hogy valami tűz volt, de nem emlékeztem. Annyira idegesített, pedig emlékezni akartam de nem tudtam -
- Semmi baj, itt vagyok. - Maja ugyanazzal a mosollyal fogadott, mint mindig...de most valahogy nem találtam kedvesnek a mosolyát
- Most már bármikor belenézhetsz a tükörben, tudod, hogy hol találod. A tükör mindig itt volt és mindig is itt lesz
- Mindig?
- Persze, mindig
- Ahogy ezt kimondta, felálltam és újra megpillantottam a tükröt.
Látom a tükröt. Látom, ahogy egy női alak lemásolja mozdulataimat. Egyszerre mozgunk. Látom, ahogy néz rám, szemlél, kérdőn, értetlenül, mintha még sohasem látott volna. Látom a nőt benne. De nem ismerem. Nem ismerem fel. Ez lennék én? Ez lenne az arcom? Ez lenne a szemem? A szám? Ennyi? Egy alak a tükörben? Most olyan idegeden, olyan ismeretlen, olyan más mint az előbb. Nem tudom miért, de olyan, mintha nem is én lennék. Olyan idegen, rideg, távoli. Hiába megyek közelebb, ahogy megérintem a tükröt, olyan hideg és sima. Nincs benne semmi, valójában üres. Úgy éreztem, az nem én vagyok ott, úgy érzem, a tükör hazudik nekem, becsap. Legszívesebben csak össze
- Óvatosan, kedves, ez már nagyon régi tükör! Még a végén összetöröd!
- Akkor ez már a vége. - olyan erővel csaptam bele a kezemmel hogy apró darabjaira tört, majd másikat is! Maja elszörnyedő sikolya közben törtem szét a tükröket. A kezem tiszta vér volt, tele tükörszilánkokkal ,de nem fájt, nem éreztem fájdalmat, nem éreztem mást csak szabadságot. Szabadnak éreztem magam, tisztának és erősnek. Amikor az utolsó szilánk is lehullott a fölre, már tisztán kivehető volt, hogy a tükör mögött egy ajtó volt. Kinyitottam és láttam, hogy a lépcsők felfelé vezetnek. Maja ott hevert a földön siránkozva a tükör után
-A tükör, a tükör! Olyan szép volt! - de valahogy nem tudtam megsajnálni. Most csúnyának és ráncosnak tűnt. Aztán kiléptem a tükörszobából és beléptem az újonnan felfedezett ajtón
- Lejárt az időd!- Kronosz ott állt a hátam mögött a fűrésszel a kezében! Halálra rémültem és gyorsan fel akartam szaladni, de Maja elkapta a bokámat és elestem.
- Nem mész te innen sehová!
- Engedj el!
Próbáltam lerúgni magamról Maja kezét, miközben Krónosz felemelte a fűrészt és vágni készült! A lábamat akarta, hogy ne tudjak elmenekülni! Összeszedtem minden erőmet és végül sikerült kirántanom a lábamat Maja bilincs szorításából. Ahogy kirántottam utána nyúlt, és Kronosz az ő karját találta el!
Nem néztem vissza, csak a hangokat hallottam! Keserves női sikoly és a fűrész fülsiketítő hangja. Maja rikácsolása még felfelé is hallatszott
- Itt maradsz és segítesz kifejleszteni az örök szépség és fiatalság szérumát!
- A te DNS-edben van a titok!
Futottam, ahogy csak bírtam, szaladtam az egyre szélesedő csigalépcsőn, még ott is hallottam a fűrész és Maja hangját
- Úgyis visszatérsz! Azt hiszed, most találkoztunk először?! Úgyis elfelejtesz mindent, ahogy szoktál! -
Nem, ezt most nem felejtem el, soha! Mondtam magamnak, miközben alig kaptam levegőt a sok lépcsőzéstől. Az út felfelé sokkal hosszabbnak tűnt, mint lefelé. A lépcsőfokok is egyre magasabbak lettek, a végén már hatalmasakat kellett emelnem a lábamon. Nagyon elfáradtam. Nem bírtam tovább. Megálltam. Leültem a lépcsőre. Ekkor láttam meg, hogy egy ablak van nem messze tőlem és besüt a fény. Melegítette a bőrömet. Lassan feltápászkodtam és kinéztem az ablakon. Láttam, hogy már jóval túlhaladtam a földszinten és a magasból szemlélhettem a kórház épületét és az udvarát. Aztán egy fehér madárra lettem figyelmes, ami meglepően közel jött hozzám. Meg is ijedtem, lebuktam, mert berepült az ablakon, körözött felettem egyet, aztán tovább repült a lépcsők felett felfelé. Vissza nem akartam menni. Előttem nem tudtam mi van, de úgy éreztem követnem kell a madarat. Vettem egy nagy levegőt, újabb erőt gyűjtöttem és folytattam tovább a lépcsők végtelen fokait.
Mint kiderült már nem volt sok hátra. Amikor megérkeztem egy hatalmas, tágas, tetőtér tárult elém, tele ablakokkal. De csak egy ajtó volt, a terem legvégén. Ahogy közeledtem láttam, hogy van valami kiírva az ajtóra:
"Dokumentációk"
Ez az! Itt biztos, hogy lesz rólam valami adminisztrációs anyag, biztos, hogy találok valami iratot vagy papírt arról, hogy ki vagyok és hogy kerültem ide. Annyira fellelkesedtem, hogy hirtelen megindultam és szinte már szaladtam, mintha egy rég nem látott ismerőst pillantottam volna újra meg. Az ajtó alól kiszökött a fény, szinte bevilágította az egész tetőteret. De meg kellett állnom, mert az ajtón egyáltalán nem volt semmilyen kilincs vagy zár, amivel ki lehetett volna nyitni.
- Tudod, ide nem mehet be akárki!
- Ah!Ki maga?- Majával és Kronosszal való találkozásom után igyekeztem óvatos lenni
- Ebben a szobában szigorúan titkos információk vannak. Én őrzöm ezt az ajtót, hogy illetéktelenek nem mehessenek be. - a nő hangja mély volt és érces, a köpenye alá bujt, nem láttam jól az arcát - Szeretne bejutni, ugye?
- Igen.
- Én majd segítek. Tudom a szoba titkait
- Igazán?
- Hát persze, én ne tudnám...
- De ki mégis, ki maga?
- Hát nem tudod, ki vagyok? Nézz meg jobban!- ahogy ezt kimondta, levette a köpenyét és megláttam az arcát. Olyan ismerős volt. A haja dús, hosszú, élénkvörös, hullámos, az arca szimmetrikus, alakja kecses, vékony, minden egyes mozdulata tele érzékiséggel és bájjal, a szeme pajkosan néz rám, szája enyhe mosolyra görbül. Már láttam ezt a nőt tudom, hogy láttam - Tudod már, ki vagyok? - miközben beszélt hozzám, mesterkélten körbe - körbe járkált rajtam és a hangja egyszer nagyon halk volt, szinte suttogott, máskor meg fel- fel vihorászott, elégedetten, szinte már táncot járt körülöttem
- Pedig azért vagyok itt, mert te akartad -
- Én?
- Igen, te! Miattad vagyok most itt! Emlékezz csak vissza! Emlékezz vissza hogyan képzeltél el, formáltál meg engem. Hogyan ismételgetted el újra és újra ugyanazokat a mozdulatokat, hogyan adtál nekem parancsokat, hányszor és hányszor játszottál el ugyanazokkal a gondolatokkal - aztán mélyen a szemembe nézett és a szeme tükrében megláttam magamat.
- Uramisten! Nem, ez nem lehet! - abban a pillanatban eszembe jutott milyen érzés volt, amikor először megláttam magam Maja tükrében. Olyan legyőzhetetlennek és életerősnek éreztem magam. Úgy éreztem Maja igazat mondott. Nem tudtam betelni azzal, amit a tükörben látok. Nem értettem, miért nem akarták hogy lássam az arcom, nem is gondoltam volna, hogy ilyen sima, ilyen fiatal, ilyen szép. És nem értettem hogy hogyan felejthetettem el az arcomat és a szememet. Emlékszem, le sem bírtam venni a tekintetem róla... csak forgattam a fejem oldalra, majd a másikra, néztem a mosolyom, néztem a szemem, ahogy csillog. Néztem az arcot, a hajat, az alakot, minden tetszett, amit a tükörben láttam, egyszerűen szép volt.
Úgy éreztem az enyém az a szem, az a száj, az arc, ami tökéletesen szimmetrikus. A világoszölden ragyogó szempár, a szőkén világító haj és a dús, telt vörös ajkak, de leginkább a tekintete tetszett. Szikrázó és élő, csalogató, igéző, teljesen megbabonázó. Akkor úgy éreztem én vagyok ott. Elégedett voltam azzal, amit látok és játékosan összemosolyogtam a tükörrel. Forgolódtam jobbra - balra, hátra, hogy minden oldalról jól lássam magam. Kacéran játszottam a tükörrel, vihorásztam és teljesen megszédültem a táncban, elestem és elaludtam.
- Igen! Ott van! Látom a tekintetedben, meg van a válasz! Ugye büszke vagy rám? - - a nő jóval magasabb volt, mint én, és bár a haja is más volt, a szeme és arcvonásai ugyanúgy néztek ki, mint azé a nőé , akit ma tükörben láttam... .
- Hogy tetszem? Erős vagyok és hatalmas, ahogy azt kívántad! Erősebb nálad is!
- Nem.. Nem, ez nem lehet....Azt hittem a tükörrel te is eltűntél
- Én soha nem tűnök el! Én mindig itt leszek és Őrködök feletted- kacarászott provokálóan, majd megsimogatta a hajam
- Felettem?
- Muszáj...te már rég elvesztél...Hagyod, hogy bezárjanak ide. Hagyod hogy itt rejtegessenek
Szerinted miért tartanak itt? -egyre közelebb és közelebb jött hozzám miközben beszélt
- én nem tudom...én csak.. nem engednek ki...én nem is tudom miért
- Vajon miért, kedves? Gondolkozz!- súgta a fülembe
Mert nem akarják, hogy meglássanak az emberek. Mert nem akarják, hogy csodáljanak az emberek , meg akarnak fosztani ettől ... ...a szépséggel csak egy valamit akarnak: birtokolni.. Csak maguknak akarnak !Láncra vernek és megkötöznek majd...soha nem leszel szabad!
De szépséget nem lehet birtokolni, mert a szépség csak arra való, hogy megmutasd a világnak, hogy ezzel gyönyört adj nekik, hogy csodálhassanak! Hogy imádjanak érte!
Te hagytad hogy bezárjanak ide, de én kiszabadulok! Én elmegyek innen! Mert mindenkinek látnia kell szépségedet, ne légy önző! És hidd el nekem, bálványoznának szépségedért , állandóan a közeledben akarnának lenni, mindenki csak azt akarja megszerezni, meghódítani meg kaparítani, mert a szépség a célja mindennek és mindenkinek!
- Nem.. az enyém nem. - válaszoltam hidegen, halkan - én mást akarok ...az igazat... tudni akarom ki vagyok .. Az igazságot akarom. És te, te nem vagy az. Te nem vagy igaz. -
Majd lecsuktam a szemem és egyszerűen elindultam az ajtó felé. Nem éreztem semmi ellenállást, nem ütköztem több akadályba. Amikor újra kinyitottam a szemem már nem volt ott senki és a szoba ajtaja nyitva állt. Belépek, keresem a villanykapcsolót, de nincs.
A szoba ablaktalan és sötét és ahogy bemerészkedem hirtelen rám záródott az ajtó. Hiába szaladtam vissza, nem tudtam sehogy sem kinyitni. Hiába kiabáltam kétségbeesetten órákig, senki nem hallotta meg a segélykiáltásomat. Keresni akartam bármi használhatót a szobában, de az teljesen üres volt. Aztán nagy nehezen beletörődtem, hogy ebbe a csendkamrában maradok beláthatatlan ideig, mert nem valószínű, hogy itt bárki is rám találna. Itt maradtam. Most itt vagyok. Teljes csend és sötétség. Nincs itt senki és semmi. Nincsenek hangok, nincsenek szavak, nincsenek képek, látványok Nincs semmi. Egyedül maradtam a gondolataimmal. Egyedül maradtam önmagammal
***
Nem tudom mennyi az idő. Nem tudom, hogy nappal van -e vagy éjszaka, hogy hány nap telt el mióta itt vagyok,, Nem tudom hogy mikor vagyok ébren vagyok-e vagy álmodom de Minden olyan tiszta és üres. Minden teljes. A semmi van. S fejemben csak egyetlen vers szavai ismétlődnek bennem újra és újra:
Csak Én
Mindegy hány tőr döfi oldalam
S hányszor forgatják ki szavam
Mindegy hány forró kar ölel
S hány szerető szem figyel
Mert én, én vagyok
S ha jönnek szebb vagy rossz napok
Én akkor is csak én vagyok
Jöjjön ősz vagy tavasz
Maradok ugyanaz
Jöjjenek hát kérők
Szerelmetes tüzek
Szenvedélyes üldözők
Romlott szüzek
Vagy megcsalt asszonyok
Kik mind engem átkoztok
Csak én számítok
S az leszek, ki most is vagyok
Se új se jobb
Én mindig én maradok
Egyszer majd megértitek:
Csak én létezek
Mert én csak értem élek
Imám hozzám száll
Az Opusz Magnum
Csak rám vár
Időkön s tereken át
Tart az örök vonzás
írja magát az én varázs
Nem is kell más
Csak én
Mert az én-szentély
Tiszta fény
Menedék
Az Örök-én
Rágja féreg testemet
Múljanak hát évezredek
Én akkor is csak én leszek
Csak én
- Még nem szabad felkelnie!Azonnal menjen vissza a szobájába és feküdjön vissza!
- De hol vagyok?!
- Biztos helyen. Még nem ért véget a kezelés, kérem, feküdjön vissza! - elindul felém
- De miért vagyok itt? Milyen kezelés?! Mi a bajom? - miért nem válaszol? És mit bámul rajtam annyira ez a nő?!
- Kérem, nyugodjon meg, semmi baj!- hozzám akar érni... hozzám akar érni - Kérem jöjjön velem, visszakísérem az ágyához. - jobb lesz ha hátrálok, még a végén
- Miért nem mondja meg mi bajom!? - jaj, ne, egyre közelebb jön
- Ne kiabáljon!! Kérem!- csak ne hogy hozzám érjen..
- Ki az orvos?! Beszélni akarok vele! Merre van?!
- Nem mehet be, Dr. Cadmon most nem ér rá
- Miért nem?!
- Hölgyem, ha nem megy vissza magától, ezt be kell, hogy adjam! Ettől majd megnyugszik
- És miért tartanak itt?! Mi ez, valami börtön?! Ki maga egyáltalán?!
- Jöjjenek már, kérem! Nem látják, hogy egyedül nem birok vele!-
..és még segítséget is hív! Ezt nem hiszem el! Mi folyik itt?!
- Miért nem válaszol egy kérdésemre sem?! Eresszen el! Hagyjon! Miért nem mehetek el?!Miért nem enged el?!! - jaj ne, a többi fehérköpenyes! Mit akarnak ezek? - Ne! Ne, hagyjanak! Ne!Nem tarthatnak itt! Ááááááá! Ne! Ne, ezt ne! Nem akarom! De ... de... miért?...Mit akarnak?.mi...mi...mmmhh..hhh...
****
- Ezúttal mit remélsz, Öreg Barátom? Azt hiszed, ha elzárod a külvilágtól, nem történik meg újra és újra ugyanaz?
- Most sikerülni fog. Tudom. Ez most más. Az álmai azt mutatják, hogy
- Az álmai! Ugyan már! Semmit sem jelentenek.
- De te is láttad tegnap a monitort, itt voltál! Együtt néztük! Ezek az álmok most mások, ezek
- Mit számít?! Hisz reggelre mindent elfelejt... Nem emlékszik semmire, nem tudja ki ő, és nem is fogja tudni. Reménytelen. Miért nem adod fel? Annyi év hiábavalósága és sikertelensége után mégis mit vársz?!
- Nem, nem volt hiábavaló! Hiszen
- De mindig ugyanaz történik vele és én minden egyes alkalommal végig néztem, ahogy illúziókba kergetve magad reménykedsz, hogy visszatérhet, majd ráébredsz, hogy a kísérleted kudarcot vallott. Újra és újra.
- Nem volt kudarc, egyik sem. Minden egyes alkalommal történt valami változás. Mindegy egyes alkalommal egyre több emléke tért vissza
- Aztán mindent szépen el is felejtett.
- Nem, nem felejti el, csak nem emlékszik rá.
- Hm.
- Minden, ami eddig történt ott van benne. A téta agyhullámok ampitudói is ezt igazolják. És ott vannak a limbikus rendszer elváltozásai is és a
- Az mindegy mit mutatnak a legfejlettebb műszereid és a monitorok! Az orvostudomány előrehaladtával sem tudtad kigyógyítani újraképződő képzeteiből. Nem pirulák és injekciók kellenek ide, sem az új elektromos műszerek és beültetett chipek!
- Ne gyere nekem a sötét alkímiáddal! Nem adom át Neked, hogy holmi sárral, vérrel kevert kotyvalék kísérleti alanyává váljék, az előreláthatatlan kimenetelű következményekről nem is beszélve!
- Az alkímia már rég nem ezt jelenti. Csak te nem vagy hajlandó haladni a korral és elfogadni a tudomány létének jogosultságát. Nem hiszem el, hogy a harmadik évezred kellős közepén még mindig erről kell vitatkozni, és hogy te még mindig ragaszkodsz a műszereid mutatta számokhoz és nem vagy hajlandó egy jól működő és elfogadott tudományt kipróbálni!
- Lemérhetetlen és dokumentálhatatlan! Nem! Felejtsd el!
- Az asztrológiai képlete alapján elég csak néhány csepp a legújabb, és leggyengébb mellékhatású traszmutációs arkánumból és
- Nem! Túl Veszélyes!
- És amit te csinálsz? Az operációid? Hogy mindig felvágod az agyát? Szegény lány, már így is össze-vissza van szabdalva!
- Akkor sem hagyom!
- Jól van, akkor hagyjuk a szereket, és a műtéteket, csak próbáljunk ki egy módszert! Egy eljárás, mindenféle violák, tégelyek nélkül.
- Miféle módszert?
- Emlékszel még Dr. Herm nyelv és pszicho-elméleti óráira?
- Halványan... Annak már sok-sok éve. Mire gondolsz?
- Második évezredbeli elméletek, huszadik század.
- Hát persze! Freud, Jung, Adler... Az alapok, hogyan is felejthetném el. Egyébként is, azt hiszed ezekre nem gondoltam már korábban? Már próbáltam is. Most sem véletlenül zártam el a külvilágtól. De azok az elméletek már eléggé elavultak.
- És Lacan?
- Mi van vele? Várjunk csak... Lacan! Hát persze... tudom már mire gondolsz. Hm. Azt hiszem most egyre gondolunk
- Pontosan! Akkor most nem használhatod a gyógyszereidet, rendben?
- És az asszisztenseiddel mi lesz? Ezúttal távol tartod őket tőle?
- Ezt nem ígérhetem. Csak teszik a dolgukat, mint mindenki ebben az intézményben.
- És a tanítványaid?
- Ők is.
- Hm. Nem tudom fog-e működni
- Meg kell próbálni.
- Hm. Legyen. De ha minden kötél szakad, nincs más választásom, mint
- Tudom, tudom... Ezúttal talán nem lesz rá szükség.
- Hm. Rendben van. Lássuk, mi történik!
****
Muszáj... muszáj nyitva tartanom a szemem, muszáj nyitva tartanom... fel kell kelni... fel kell kelni. Menni kell. Tudom, hogy fel kell kelni, tudom, hogy mennem kell tovább. Veszek egy mély levegőt. Hatalmas sóhaj közben felkelek, és még ülök egy kicsit az ágy szélén. Nézem a sötét szobát, a hajnal befolyó szürke fényét, hallgatom a csendet. Végül felállok és elindulok. Megyek, mert menni kell tovább. Ah! Olyan álmos vagyok! Lüktet a fejem. Úgy fáj. Annyira fáradt vagyok. Na, megyek, megmosom az arcom és vetek egy gyors pillantást a tükörbe. Látnom kell mit fognak ma látni az emberek ha a rám néznek. Muszáj tudnom, mit látnak. Mit is látnak?
Az arcom... a szemem... Nem emlékszem... Uramisten! Nem emlékszem! Nem emlékszem az arcomra. Ez hogy lehet? Mi történik? Mi történik velem? Hogy lehet az, hogy nem emlékszem arra, hogy nézek ki? Nem értem. Nem értem! Mi ez az egész? Kezemmel végig simítom arcomat, hogy felidézzem vonásaimat. Meleg az orrom, a szám ki van száradva, érzem. A bőröm puha és sima, de nem emlékszem, akkor sem emlékszem, hogy néznek ki! És a szemem? Milyen színű? Hol van egy tükör? Gyorsan! Biztos a mosdóban, gyorsan! Á, itt sincs nincs tükör! Az nem lehet, hogy az egész helyiségben nincs tükör! Gyorsan felkapcsolom a villanyt, de hol a villany? Hol is van? Nem tudom, nem emlékszem! Valahol biztos itt van az ajtó mellett! Á, megvan! Ez a szoba... nem is ismerem. Ezt az ágyat sem. Feküdtem már itt? Nem tudom... Mit keresek itt? Miért vagyok itt? Mi ez a hely?! Minden olyan sápadt fehér: az ágy, az asztal, a falak, minden olyan fehér. Nem értem. Tudni akarom, hol vagyok. Kimegyek, de üres a folyosó! Nincs itt senki! Merre menjek? Talán le a lépcsőn
- Kisasszony!
- Á!
- Nem akartam megijeszteni, kérem, bocsásson meg - egy fehérköpenyes férfi. Magas, testes. Mély, kimért hangja szigort sugárzott és fegyelemre intett, de a szemüvege zavarossá tette tekintetét - Mit keres itt, hölgyem?
- Én... én nem tudom... ö... Maga nem tudja?- a szemüvegében mintha látnám magam, de
- A laborszinten nem szabad betegeknek tartózkodnia. - állandóan mozgatja a fejét, nem látok benne semmit. És ahogy néz. Olyan furcsán néz rám. Mit néz rajtam?
- Én csak... Miért tartanak itt?- valamit néz az arcomon... biztos, hogy van valami az arcomon
- Kinek a betege?
- Én ... én nem is tudom - megörülök! Hiába forgatom a fejem, sehol egy ablak, se egy üveg... Muszáj találnom egy tükröt!
- Mi a neve, kisasszony?
- Ö nem ..én ö ... én nem emlékszem. Én nem emlékszem semmire - még az arcomra sem, de ha ezt elárulom, akkor végképp bolondnak néz. Nem mondhatom meg. Muszáj, gyorsan megnézem magam valahol.
- Hm. Értem. Kövessen! - szólt hidegen, aztán hátat fordított és elindult abba az irányba, ahonnan jöttem. Az egész folyosó vibrált a neoncsövek fényétől, sehol egy üveg, csak falak, ajtók. Ez egy kórház, egy kórházban vagyok. Valami történhetett, hogy ide hoztak. De mi? Á! Ott van egy női mosdó, ott biztos van tükör
- Áh! Végre! Köszönöm, hogy visszakísérte a beteget, már mindenütt kerestük.
- Semmiség. Talán jobban kellene vigyázni egy ilyen figyelemreméltó betegre, mint ez a hölgy
- Igen, igen. Ezúttal nem tévesztjük szem elöl. Maga pedig jöjjön velem!- ez az a nő, aki beadott nekem valamit, aztán elájultam. Jobb lesz, ha vele óvatos vagyok
- Csak gyorsan beszaladok a mosdóba!
- Siessen!- persze, hogy megint beadj valamit, amitől elájulok. Na most végre láthatom magam. Nem! Nem! Ez nem igaz! Itt sincs tükör! Ez nem lehet igaz! Ezt nem hiszem el! Sehol egy tükör!
- Nővér! Van egy kis tükre? Tudja, csak szeretném megigazítani a hajamat. - remélem, elég nyugodtnak tűnök, ahhoz, hogy ne kapjak megint valami nyugtatót. Még egy mosolyt is magamra erőltettem.
- Sajnálom, de nincs.
- Hogyhogy nincs?!
- Nincs tükör nálam.
- De minden nőnek van egy kis tükre a táskájában!
- Kérem, nyugodjon meg! - megint kezdi! Muszáj nyugodtnak tűnnöm különben megint beinjekcióz.
- Nyugodt vagyok, csak szeretném megnézni magam a tükörben, ennyi! Hol találhatok itt egy tükröt? Elárulná, kérem?
- Sajnálom hölgyem, de az épületben sehol nincs tükör.
- Hogyan?!
- A dr. Cadmon elvitette az összest.
- Micsoda?! De miért?! Mégis miért tenne valaki ilyet?
- Kérem, őrizze meg a nyugalmát
- Jól van, jól van, de valamelyik nővérnek biztos van valahol egy kis tükre
- Sajnálom, de nincs. A dr. Cadmon megtiltotta a tükrök használatát. Nem hozhatunk be semmilyen tükröt.
- Micsoda? De miért nem?
- Ez része a kezelésének, kisasszony. Nem szabad tükröt használnia
- Mi? De...de ... De nekem muszáj látnom magam!
- Kérem, kérem! Nincs semmi baj.
- Már hogy ne lenne! Látni akarom magam! Nekem kell egy tükör!
- Ez nem olyan nagy tragédia, kérem, ne legyen ilyen gyerek.
- Maga nem érti! Muszáj látnom magam! Hát nem érti? Muszáj tudnom, hogy nézek ki! Megörülök! Mit csinálnak velem? Mit tesznek velem?! Hogy lehetnek ilyen kegyetlenek! Ez emberkínzás!Mit csinálnak velem?! Miféle kezelés ez?! Van maguknak szívük?! - nem bírtam tovább tartani magam. Már az sem érdekelt, ha megint elkábít ez a nő. Megadóan a falnak dőltem és lecsúsztam a földre, úgy sírtam hangosan, elkeseredetten. - ...Nem emlékszem ki vagyok, hogy egyáltalán miért vagyok itt, hogy kerültem ide, nem emlékszem az arcomra és most még a tükröt is elveszik, hogy még csak véletlenül se tudjam, ki vagyok!! Hogy még csak véletlenül se emlékezzek vissza semmire! Mindenki csak titkolózik. Senki nem mond semmit. Pedig tudják! Tudom, hogy tudják! Látom a szemükben, amikor kérdezem magukat, de.. mégsem válaszol senki sem. Hogy lehetnek ilyen kegyetlenek?! Nem bírom tovább
- Kérem, ne sírjon, kishölgy, álljon fel!
- Szólítson a nevemen! Biztos van nevem!- ordítottam a nővérre
- Azt nem tehetem kisasszony! Sajnálom! Kérem, bocsásson meg, csak a dolgomat végzem
- Hát nem az dolguk, hogy segítsenek a betegnek?! Így segítenek? Még azt sem mondják meg mi a nevem! vagy hogy egyáltalán mi a bajom!
- Hát nem jött még rá? -néz rám kérdően. Csak bámulok rá vissza, némán, mert a válasz túl fájdalmas volt ahhoz, hogy hangosam kimondjam. Aztán már nem mondtam és nem kérdeztem semmit. Még ott guggoltam egy jó darabig a falnak támaszkodva, csendben, összekuporodva, aztán lassan felálltam és hagytam, hogy visszakísérjen a szobámba. A folyosó most végtelennek és még üresebbnek tűnt, mint eddig. A lépteinktől visszhangzott az egész alagútszerű sápadt fehér járat. Gyűlöltem a vibráló neoncsőzúgást. Ez a hang olyasvalami volt, ami belém ivódott, a csontjaimba, s ha meghallottam, beleremegtem. Végül megérkeztünk a szobámhoz, mint kiderült az 5-ös kórterem, ahol egyedül én feküdtem. Nem véletlenül nem tettek mellém senkit. Sötétben tartanak, vakon. Úgyis kijutok innen valahogy. Itt nem maradhatok. Pedig minden jel arra mutat, hogy már régóra lehetek itt. A párnám teljesen átvette az illatomat, az éjjeli szekrény tele van könyvekkel és jegyzetekkel, olyan papírokkal, melyeken az én írásom van. De miféle jegyzetek ezek? Szavak, furcsa mondatok, versek. Ezeket én írtam volna? Nem emlékszem, nem ismerős egyik sem. Úgy érzem, nem is én írtam őket, de felismerem a kézírásomat. Vajon mióta lehetek itt? Ebbe nem akarok belegondolni. Inkább kinyitom a lefestett szobaablakot és a fehér rácsokon túl szemügyre veszem a kórház területét. Meglátom a kórház kertjét, magas vastag fehér falakkal a végén. Mindenütt fehérköpenyesek, néhány kószáló beteg, a kapuknál őrök, kutyák. Ah, hatalmasat sóhajtottam. Abban az egy sóhajban benne volt minden tanácstalanságom és erőtlenségem. Aztán megláttam a megoldást. Fogtam magam és gyorsan kiosontam. Végig szaladtam a folyóson, le a lépcsőn, és végül megtaláltam a kijáratot a kert felé. Ahogy kiléptem az ajtón, egyből rám szegeződtek a kint lévők tekintetei. Nem értem, miért bámulnak ennyire. Ha olyan régóta itt vagyok, miért néznek úgy rám, mintha most látnának először? Biztos, hogy van valami az arcommal, ezért néznek így rám. Biztos, hogy az arcom lehet az oka. Ezért nem akarják, hogy lássam magam, mert van valami az arcommal.
Egyre jobban égetett a betegek és a fehérköpenyesek égető tekintete, ezért megszaporáztam lépteimet. Végül megérkeztem a kerthez. Annak ellenére, hogy a kórházhoz tartozott, úgy tűnt senki sem gondozza a kertet, mert úgy el volt hanyagolva, mintha a vadon kellős közepén lett volna. Mindenestre különleges talaj lehetett, mert olyan növények is nőttek itt, amit még sohasem láttam és minden virágzott annak ellenére, hogy nagyon hideg volt. A növények, főleg a virágok, szokatlanul nagyra nőttek, és nem hiszem, hogy valaha is láttam ilyen fajta virágokat. Főként mély lila színűek, sötétzöld szárral. Az aljzat szinte már kék a zöld helyett. A tüdőm egyből megérzi a különbséget a kórházi és a kerti levegő között, még akkor is sokkal frissebb és finomabb, ha nagyon párás a levegő. A kialakulóban lévő köd és az elbújó nap fénye még különösebb színekbe öltözteti a már amúgy is különös kertet. Van valami igéző és marasztaló ebben a kertben. De nem csak a látvány, hanem valami különös érzés, amit ad. A kert teljesen lenyűgözött pompáival és színeivel. Egyre sűrűbb lett a növényzet, mire rábukkantam a tóhoz vezető ösvényre. Már látom is, nincs messze. Bárcsak ne hullámozna állandóan a víz. Látom az alakomat, látom a hajamat, de az arcomat nem. Ah! Nem hiszem el. Egyre közelebb és közelebb hajolok a víztükréhez, de hiába nem látom benne csak az elmosódott alakomat. Ahogy a víz felszínét fürkészem egyszer csak egy nagyon finom illatra leszek figyelmes. Olyan kellemes volt, hogy egy pillanatra be is csuktam a szemem és úgy szívtam be az orromon a bódító levegőt. Úgy éreztem egy pillanatra meg is szédültem
- Kár hogy ilyen szeles az idő, ugye? - észre sem vettem, hogy valaki hátam mögött áll
- Jaj, ne haragudj, nem akartalak megijeszteni, csak meg láttalak itt és gondoltam idejövök és megkérdezem, hogy nem fázol-e? - nevet könnyedén. Szép arca volt és hosszú, derékig érő sötét haja. Vonásai lágyak, tökéletesen szimmetrikusak. Nem tudtam levenni a tekintetemet erről a mosolygós nőről
- Á, nem köszönöm. Én csak, én csak a tavat akartam látni
- A tavat vagy a víztükrét?- kérdezte tőlem, mintha sejtené. - Hm?
- Ki vagy te?
- Oh, bocsásd meg tapintatlanságomat, a nevem Maja Basil. - nyújtotta a kezét felém egy újabb kedves mosollyal az arcán. - Örvendek! Ne is törődj velem, csak folytasd, amiért jöttél. Nem volt nehéz kitalálni, hogy miért bámulod annyira az a vizet, most hogy a dr. Cadmon elvitette a tükröket az épületből. Valahol az embernek meg kell néznie magát, nem?! Főleg egy nőnek, nem igaz?
- De, de. Én is így gondolom. - alakja, kecsessége megkövetelte teljes figyelmemet
- Főleg meg egy ilyen szép nőnek, mint te!
- Mint én?- kérdeztem megrökönyödve
- Igen, mint te, kedves! Ha nem fújna a szél, a víz tükörsima lenne és akkor láthatnád
- Ah, igen, sajnos most nem látszik tisztán
- De ne aggódj, kedves, én látlak téged, és hidd el, gyönyörű vagy!
- Tényleg?
- Igen, kedves, szépséged oly ritka mint ez a növény.
- Ez?
- Igen, különleges fajta, a legszebb növénynek tartják. Szirmai fehérek, de nappal vörösre festi a napfény és csak ragyog és ragyog. - A virág tényleg szép volt, még sosem láttam ehhez foghatót. Nem csak a színe volt szép, hanem az illata is. Ugyanaz a bódító illat, amit az imént éreztem. Megint beleszagoltam a levegőbe, de most nyitva tartottam a szemem, mert közben gyönyörködtem a virág színeibe. Mintha felém hajolna és engem hívna. Egyre közelebb és közelebb megyek a virághoz, úgy érzem meg akarom szagolni, úgy érzem meg akarom érinteni. Már nyúlok is felé, amikor hirtelen összerántja hatalmas szirmait. Olyan gyorsan történt, hogy nem is láttam a gyanútlanul feléje szálló rovart. Ijedten nézek Majára, aki ugyanúgy mosolyog, ahogy eddig.
- Nincs mitől félned. Ez csak egy virág. Én ültettem, ez itt az én kertem. A kutatásimhoz kellenek. Tudod, a férjemmel közösen dolgozunk egy laborban. A növényekből kivonatokat készítünk. Én különböző illatszereket, s azok hatásait vizsgálom az emberekre. A férjem pedig főleg öregedés-gátló és szépségápoló anyagokat állít elő, és próbálja ki a betegeken. Szóval még a dr. Cadmon sem tehette meg, hogy a mi laborunkból is elviteti a tükröt, mert az tulajdonképpen munkaeszköz nálunk Úgyhogy nem hivatalosan,- közben gyermekien mosolyog - de a mi laborunk alatt van egy.
- Tényleg? Ez komoly?! - kérdeztem reménytelien
- Igen, hát persze! Tudod, majd meg sajnáltalak, amikor láttam hogy majdnem beleestél a tóba, annyira fürkészted magad. Van ennek egyszerűbb módja is. Én segíthetek, ha szeretnéd. Csak ne mond senkinek. Tudod, ez nem hivatalos, ne feledd! Gyere utánam! - és már el is indult. Nem éreztem, hogy követnem kellene, de nagyon kíváncsi voltam már arra hogy, hogy nézek ki. Elindultam hát utána - Siess meg ne lássanak! Elvileg betegeknek tilos lemenni a laborba, úgyhogy Pssz!
Megkerültük a tavat és egyre beljebb mentünk a kert sűrűjébe. Aztán megláttam egy csapóajtót, ami a kórház háta mögött volt mely az épület pincéjébe nyílott. Onnan egy csigaszerű hosszú lépcsőzet vezetett le a laborig. Nem tudom pontosan milyen mélyen lehetett az a labor, de egy jó darabig csak róttuk az egyre kisebb köröket leíró lépcsőzetet, mire a legvégén megérkeztünk a labor ajtajához. Maja udvariasan és lelkes molyossal nyitotta ki nekem.
Nos, nem ilyen elképzelésem volt egy laborról. Bár meg volt a laborhoz szükséges összes kellék: üvegcsék, műszerek, folyadékok, szekrények, ütők, tárolók. Azonban valahogy összeegyezhetetlen volt ez a mesterséges környezet azzal a rengeteg növénnyel, amit ott láttam. Inkább egy üvegháznak tűnt, semmint labornak, mely a végén egy földalatti botanikus kerttel végződött. Mégis, ami a legkülönösebb volt benne az volt, amit a falakon láttam: vékony farönk szeletek voltak felfüggesztve, kisebbek - nagyobbak, tele volt velük a fal. Aztán fűrészelés hangjára lettem figyelmes, ahogy Maja végigkísért a laboron.
- Hát, a férjem nem vesztegeti az idejét!- nevetgél magában Maja, ahogy egyre közelebb érünk a hang forrásához
- Henry! Henry!- először nem hall semmit a fűrész hangjától és nem fordul meg. Épp egy kisebb fát, azt hiszem választ el a törzsétől. Szokatlan látvány volt fehérköpenyben, elektromos fűrésszel a kezében
- Henry, - Maja hátulról átkarolja férfit - vendégünk van!
- Oh! Elnézést, kisasszony! Nem figyeltem. Mikor jött pontosan?
- Hát most
- De mióta van itt?
- Nem is tudom... pár perce?
- Pár perce? Ez nem pontos! Kisasszony! Maga nem figyel arra, hogy mikor érkezik meg és mikor távozik, ugye?
- Hát én...
- Jaj, Henry! Mutatkozz be szépen ifjú vendégünknek!
- Dr. Krónosz vagyok, örömteli óra ez, melyben megismerhetem
- Én is örülök, azt hiszem
- Most pedig ha megbocsát, folytatnom kell, nem sok időm van rá
- Elnézést, de miért vágja ki a fát?
- Hát hogy megtudjam
- De mit?
- Hogy hány évgyűrűje van. Mindről meg kell tudni. Nézd ezt! Ennek volt a legtöbb, ott lóg, azon a falon, aztán ennek a fának majdnem százötven évgyűrűje volt, amikor kivágtam. És annak pedig több mint kétszáz - elkezdte mutogatni a fatörzsekből álló fakorong gyűjteményét és lelkesen beszélt arról, hogy melyik fafajtának mennyi évgyűrűje volt mielőtt levágta. A fal szinte csak apró fakorongokkal volt tele, nem volt sok évgyűrűjük. Alig volt nagyobb köztük
- De ha nem vágná ki, akkor sokkal több évgyűrűjük lenne és tovább nőnének
- De akkor nem tudnám, hogy pontosan hány van.
- És az fontos?
- Miért, magának talán nem fontos a kora?
- A korom?
- Igen, hány éves?
- Hát én... én nem tudom pontosan
- Hány éves kisasszony?
- Nem, nem tudom
- Hogyhogy nem tudja hány éves?
- Hogy lehet azt nem tudni? Ezt tudni kell!
- Egyszerűen csak nem emlékszem
- És hogy lehet úgy élni, hogy nem tudja mennyi évet élt már le és mennyi lehet még hátra
- Én.. én csak
- És ha már nem sok van? Mi van, ha alig van hátra? Nem lenne jó tudni?
- Gondolom még van.
- Honnan tudja? És ha nincs? Az élet rövid! Hamar eltelik! Talán előbb ki kellene deríteni pontosan hány éves maga! Talán húsz vagy harminc? Egy évtized nem mindegy..
Ahogy kérdezgetett próbáltam felidézni vajon mennyi idős lehetek. Mióta élek? De nem ment, egyszerűen nem tudom. Fogalmam sem volt, még körülbelül se tudtam. Azt tudtam, hogy már nem vagyok gyerek, és hogy nem lehetek még olyan öreg sem. Nem éreztem ráncokat a szememnél és a bőrömön, de hogy pontosan hány éves vagyok, azt nem tudtam megállapítani, akárhogy is néztem a kezemet.
- Az élet rövid! Az ember észre sem veszi, hogy rohan az idő! Észre kell venni! Mert egyszer csak ott találja magát a halál kapujában. Az ember egyszer él! Nem árt tudni mennyit élt már le és mennyi ideje lehet még hátra - újra felemeli a fűrészt, hogy neki kezdjen egy másik fának.
„Egyszer" ismételtem magamban, és én nem emlékszem még erre az egyre sem.
- Jaj, Henry, ugyan már! Csak egy pillantás a tükörbe és kész! Meg is tudja!
- Akkor jobb, ha minél előbb megtudja. - próbálta túlkiabálni a fűrész hangját - Nincs mire várni!-
Ahogy távolodtunk a fűrész éles hangja hallatszott az egész helységben
- A férjem tudod... Ő nagyon keményen dolgozik, nagyon gyors tempót diktál. Én szeretem elengedni magam és csak élvezni a pillanatot. Az én laboromat még nem láttad. Illetve a tükörszobát, én csak így hívom. Ott órákat is el tudok tölteni.
- A tükörszoba?
- Igen, itt is vagyunk! Lépj csak be! -
Végre, végre láthatnom magam. Ahogy kinyílt az ajtó rögtön egy gyertyalángra lettem figyelmes, ami ott égett a szoba közepén, a földön, két egymással szembe fordított tükör között
- Sajnos nincs több fény, be kell érnünk ezzel a gyertyával. Oh, csak azért van kettő, hogy hátulról is meg tudd nézni magad. Gyere, gyere, közelebb, olyan messziről nem láthatod magad. - hirtelen megálltam. Eddig bármit megtettem volna, csak hogy lássam magam. De most, nem is tudom. Valamiért nem akartam közelebb menni. Most kiderül, mit látnak az emberek, amikor a szemembe néznek. Most minden kiderül. Vajon mit fogok látni a tükörben? Ezt látják mindig az emberek, ha rám néznek? Vajon hogy nézek ki? Mi lesz? Mit fogok látni?
- Gyere, ne félj, hisz gyönyörű vagy! A legszebb! Nézd csak meg! - Maja hozzám lépett és megfogta kezemet, majd egyre közelebb és közelebb vont a tükörhöz.
- Emeld fel végre a fejed, ne szegezd a padlóra és ne fordítsd el! Nézz bele! Csak nézz bele!
Aztán megpillantottam a tükröt.
****
- Szajha!
- Boszorkány!
- Te ringyó! Phö!
Egy oszlopon függök. Nem tudok mozogni. Nincs rajtam ruha. Rohadt gyümölcsöt és zöldséget dobálnak rám, miközben a gyerekek leköpnek és az emberek mindenfélét kiáltoznak rám
- Máglyára vele!
- Égesse a pokol tüze egy örökkévalóságon át
- Majd ott megtanulod!
Szorgosan hordják a fát az oszlop alá.
- Ez az! Dobjatok még rá! Hadd legyen jó nagy tűz!
- Égessétek a szajhát!
Az asszonyok pedig fennhangon kiabálnak
- Elcsábítottad a férjeinket! Bűnre vitted őket! Bájaddal megigézeted őket!
- Igen! Máglyára vele! Hadd égjen!
- Pusztuljon a céda! Ez egy tisztességes falu!
Nem érzem, hogy ártatlan lennék. Úgy érzem, jogosan kiabálnak rám. Úgy érzem igazuk van. Azt hiszem megérdemlem a halálomat. Nem vagyok ártatlan, tudom jól. Érzem, hogy nem vagyok az. Nem tudok mozogni, nem tudok szólni, csak érzem, hogy egyre melegebb és melegebb van. Most a pap kiált a néphez
- A gonoszt ki kell irtani, még akkor is, ha egy fehérnép keblében gyúl meg a gonosz kéj! Ez a nő maga a Gonosz, ki ráveszi a férfiembert a bűnre! Bűnhődnie kell!
- Igen! Parázna!
- Bűnhődjön! Hadd füstöljön!
- Megszegte Isten törvényeit és nős férfiakat csábított az ágyába! Megszentségtelenítette a házasság intézményét! A fiatal férfiakat is mind megbűvölte! Kiérdemelte Isten büntetését!
A falu bírája mondja ki a végső ítéletet, mellette áll a hóhérom csuklyában, egy fáklyával a kezében
- Dorianna Grey, ezennel máglya általi halálra ítélem az Úr 1516 évében bujálkodásért, paráznaságért, boszorkányságért, amivel természetellenes fiatalságot idézett meg magának. A tested bűneitől tisztítson meg a tűz.
A nép elhallgatott végre. Most csend van. A bíró bólint a csuklyásnak. A fáklyás ember felém fordul, egyre közelebb és közelebb lép. Felemeli a fáklyát, de mielőtt meggyújtja a rakást, mélyen a szemembe néz és ezt mondja:
- Törd szét!
Aztán meggyújtja a máglyát, s hirtelen lángok vesznek körbe. Egyre forróbb a levegő. Áááá!
Áááá! Uramisten! Hol vagyok?! Jaj, csak álom volt! Csak egy álom volt! Semmi több! Nincs semmi baj, csak álmodtam az egészet..
- Nyugodj meg! Nincs semmi baj!- Maja volt az, simogatta az arcomat.
- Mi történt?
- Elájultál. Biztos annyira izgultál, hogy mit fogsz látni a tükörben. Megértem a reakciódat. Nincs semmi baj. Az emberek megrendülnek a szépség látványától és az vonzza őket! A szépség legyőzhetetlen, a leghatalmasabb erő a világon! Most már te is tudod, milyen hatalom van a birtokodban! A szépség mindig győz! A csúf ellen könnyű harcolni, de a szép, a szép ellen senki nem harcol. Mindenki behódol a szépségnek... Mi az? Miért nézel ilyen ijedten? Még mindig a rossz álom miatt?
- Honnan veszed, hogy rosszat álmodtam?
- Mert felsikítottál! Nekem elmondhatod, miről álmodtál
- Már nem emlékszem, de rossz volt - próbáltam visszaidézni az álmot, de nem tudtam. Tudtam, hogy nyomasztó volt és hogy valami tűz volt, de nem emlékeztem. Annyira idegesített, pedig emlékezni akartam de nem tudtam -
- Semmi baj, itt vagyok. - Maja ugyanazzal a mosollyal fogadott, mint mindig...de most valahogy nem találtam kedvesnek a mosolyát
- Most már bármikor belenézhetsz a tükörben, tudod, hogy hol találod. A tükör mindig itt volt és mindig is itt lesz
- Mindig?
- Persze, mindig
- Ahogy ezt kimondta, felálltam és újra megpillantottam a tükröt.
Látom a tükröt. Látom, ahogy egy női alak lemásolja mozdulataimat. Egyszerre mozgunk. Látom, ahogy néz rám, szemlél, kérdőn, értetlenül, mintha még sohasem látott volna. Látom a nőt benne. De nem ismerem. Nem ismerem fel. Ez lennék én? Ez lenne az arcom? Ez lenne a szemem? A szám? Ennyi? Egy alak a tükörben? Most olyan idegeden, olyan ismeretlen, olyan más mint az előbb. Nem tudom miért, de olyan, mintha nem is én lennék. Olyan idegen, rideg, távoli. Hiába megyek közelebb, ahogy megérintem a tükröt, olyan hideg és sima. Nincs benne semmi, valójában üres. Úgy éreztem, az nem én vagyok ott, úgy érzem, a tükör hazudik nekem, becsap. Legszívesebben csak össze
- Óvatosan, kedves, ez már nagyon régi tükör! Még a végén összetöröd!
- Akkor ez már a vége. - olyan erővel csaptam bele a kezemmel hogy apró darabjaira tört, majd másikat is! Maja elszörnyedő sikolya közben törtem szét a tükröket. A kezem tiszta vér volt, tele tükörszilánkokkal ,de nem fájt, nem éreztem fájdalmat, nem éreztem mást csak szabadságot. Szabadnak éreztem magam, tisztának és erősnek. Amikor az utolsó szilánk is lehullott a fölre, már tisztán kivehető volt, hogy a tükör mögött egy ajtó volt. Kinyitottam és láttam, hogy a lépcsők felfelé vezetnek. Maja ott hevert a földön siránkozva a tükör után
-A tükör, a tükör! Olyan szép volt! - de valahogy nem tudtam megsajnálni. Most csúnyának és ráncosnak tűnt. Aztán kiléptem a tükörszobából és beléptem az újonnan felfedezett ajtón
- Lejárt az időd!- Kronosz ott állt a hátam mögött a fűrésszel a kezében! Halálra rémültem és gyorsan fel akartam szaladni, de Maja elkapta a bokámat és elestem.
- Nem mész te innen sehová!
- Engedj el!
Próbáltam lerúgni magamról Maja kezét, miközben Krónosz felemelte a fűrészt és vágni készült! A lábamat akarta, hogy ne tudjak elmenekülni! Összeszedtem minden erőmet és végül sikerült kirántanom a lábamat Maja bilincs szorításából. Ahogy kirántottam utána nyúlt, és Kronosz az ő karját találta el!
Nem néztem vissza, csak a hangokat hallottam! Keserves női sikoly és a fűrész fülsiketítő hangja. Maja rikácsolása még felfelé is hallatszott
- Itt maradsz és segítesz kifejleszteni az örök szépség és fiatalság szérumát!
- A te DNS-edben van a titok!
Futottam, ahogy csak bírtam, szaladtam az egyre szélesedő csigalépcsőn, még ott is hallottam a fűrész és Maja hangját
- Úgyis visszatérsz! Azt hiszed, most találkoztunk először?! Úgyis elfelejtesz mindent, ahogy szoktál! -
Nem, ezt most nem felejtem el, soha! Mondtam magamnak, miközben alig kaptam levegőt a sok lépcsőzéstől. Az út felfelé sokkal hosszabbnak tűnt, mint lefelé. A lépcsőfokok is egyre magasabbak lettek, a végén már hatalmasakat kellett emelnem a lábamon. Nagyon elfáradtam. Nem bírtam tovább. Megálltam. Leültem a lépcsőre. Ekkor láttam meg, hogy egy ablak van nem messze tőlem és besüt a fény. Melegítette a bőrömet. Lassan feltápászkodtam és kinéztem az ablakon. Láttam, hogy már jóval túlhaladtam a földszinten és a magasból szemlélhettem a kórház épületét és az udvarát. Aztán egy fehér madárra lettem figyelmes, ami meglepően közel jött hozzám. Meg is ijedtem, lebuktam, mert berepült az ablakon, körözött felettem egyet, aztán tovább repült a lépcsők felett felfelé. Vissza nem akartam menni. Előttem nem tudtam mi van, de úgy éreztem követnem kell a madarat. Vettem egy nagy levegőt, újabb erőt gyűjtöttem és folytattam tovább a lépcsők végtelen fokait.
Mint kiderült már nem volt sok hátra. Amikor megérkeztem egy hatalmas, tágas, tetőtér tárult elém, tele ablakokkal. De csak egy ajtó volt, a terem legvégén. Ahogy közeledtem láttam, hogy van valami kiírva az ajtóra:
"Dokumentációk"
Ez az! Itt biztos, hogy lesz rólam valami adminisztrációs anyag, biztos, hogy találok valami iratot vagy papírt arról, hogy ki vagyok és hogy kerültem ide. Annyira fellelkesedtem, hogy hirtelen megindultam és szinte már szaladtam, mintha egy rég nem látott ismerőst pillantottam volna újra meg. Az ajtó alól kiszökött a fény, szinte bevilágította az egész tetőteret. De meg kellett állnom, mert az ajtón egyáltalán nem volt semmilyen kilincs vagy zár, amivel ki lehetett volna nyitni.
- Tudod, ide nem mehet be akárki!
- Ah!Ki maga?- Majával és Kronosszal való találkozásom után igyekeztem óvatos lenni
- Ebben a szobában szigorúan titkos információk vannak. Én őrzöm ezt az ajtót, hogy illetéktelenek nem mehessenek be. - a nő hangja mély volt és érces, a köpenye alá bujt, nem láttam jól az arcát - Szeretne bejutni, ugye?
- Igen.
- Én majd segítek. Tudom a szoba titkait
- Igazán?
- Hát persze, én ne tudnám...
- De ki mégis, ki maga?
- Hát nem tudod, ki vagyok? Nézz meg jobban!- ahogy ezt kimondta, levette a köpenyét és megláttam az arcát. Olyan ismerős volt. A haja dús, hosszú, élénkvörös, hullámos, az arca szimmetrikus, alakja kecses, vékony, minden egyes mozdulata tele érzékiséggel és bájjal, a szeme pajkosan néz rám, szája enyhe mosolyra görbül. Már láttam ezt a nőt tudom, hogy láttam - Tudod már, ki vagyok? - miközben beszélt hozzám, mesterkélten körbe - körbe járkált rajtam és a hangja egyszer nagyon halk volt, szinte suttogott, máskor meg fel- fel vihorászott, elégedetten, szinte már táncot járt körülöttem
- Pedig azért vagyok itt, mert te akartad -
- Én?
- Igen, te! Miattad vagyok most itt! Emlékezz csak vissza! Emlékezz vissza hogyan képzeltél el, formáltál meg engem. Hogyan ismételgetted el újra és újra ugyanazokat a mozdulatokat, hogyan adtál nekem parancsokat, hányszor és hányszor játszottál el ugyanazokkal a gondolatokkal - aztán mélyen a szemembe nézett és a szeme tükrében megláttam magamat.
- Uramisten! Nem, ez nem lehet! - abban a pillanatban eszembe jutott milyen érzés volt, amikor először megláttam magam Maja tükrében. Olyan legyőzhetetlennek és életerősnek éreztem magam. Úgy éreztem Maja igazat mondott. Nem tudtam betelni azzal, amit a tükörben látok. Nem értettem, miért nem akarták hogy lássam az arcom, nem is gondoltam volna, hogy ilyen sima, ilyen fiatal, ilyen szép. És nem értettem hogy hogyan felejthetettem el az arcomat és a szememet. Emlékszem, le sem bírtam venni a tekintetem róla... csak forgattam a fejem oldalra, majd a másikra, néztem a mosolyom, néztem a szemem, ahogy csillog. Néztem az arcot, a hajat, az alakot, minden tetszett, amit a tükörben láttam, egyszerűen szép volt.
Úgy éreztem az enyém az a szem, az a száj, az arc, ami tökéletesen szimmetrikus. A világoszölden ragyogó szempár, a szőkén világító haj és a dús, telt vörös ajkak, de leginkább a tekintete tetszett. Szikrázó és élő, csalogató, igéző, teljesen megbabonázó. Akkor úgy éreztem én vagyok ott. Elégedett voltam azzal, amit látok és játékosan összemosolyogtam a tükörrel. Forgolódtam jobbra - balra, hátra, hogy minden oldalról jól lássam magam. Kacéran játszottam a tükörrel, vihorásztam és teljesen megszédültem a táncban, elestem és elaludtam.
- Igen! Ott van! Látom a tekintetedben, meg van a válasz! Ugye büszke vagy rám? - - a nő jóval magasabb volt, mint én, és bár a haja is más volt, a szeme és arcvonásai ugyanúgy néztek ki, mint azé a nőé , akit ma tükörben láttam... .
- Hogy tetszem? Erős vagyok és hatalmas, ahogy azt kívántad! Erősebb nálad is!
- Nem.. Nem, ez nem lehet....Azt hittem a tükörrel te is eltűntél
- Én soha nem tűnök el! Én mindig itt leszek és Őrködök feletted- kacarászott provokálóan, majd megsimogatta a hajam
- Felettem?
- Muszáj...te már rég elvesztél...Hagyod, hogy bezárjanak ide. Hagyod hogy itt rejtegessenek
Szerinted miért tartanak itt? -egyre közelebb és közelebb jött hozzám miközben beszélt
- én nem tudom...én csak.. nem engednek ki...én nem is tudom miért
- Vajon miért, kedves? Gondolkozz!- súgta a fülembe
Mert nem akarják, hogy meglássanak az emberek. Mert nem akarják, hogy csodáljanak az emberek , meg akarnak fosztani ettől ... ...a szépséggel csak egy valamit akarnak: birtokolni.. Csak maguknak akarnak !Láncra vernek és megkötöznek majd...soha nem leszel szabad!
De szépséget nem lehet birtokolni, mert a szépség csak arra való, hogy megmutasd a világnak, hogy ezzel gyönyört adj nekik, hogy csodálhassanak! Hogy imádjanak érte!
Te hagytad hogy bezárjanak ide, de én kiszabadulok! Én elmegyek innen! Mert mindenkinek látnia kell szépségedet, ne légy önző! És hidd el nekem, bálványoznának szépségedért , állandóan a közeledben akarnának lenni, mindenki csak azt akarja megszerezni, meghódítani meg kaparítani, mert a szépség a célja mindennek és mindenkinek!
- Nem.. az enyém nem. - válaszoltam hidegen, halkan - én mást akarok ...az igazat... tudni akarom ki vagyok .. Az igazságot akarom. És te, te nem vagy az. Te nem vagy igaz. -
Majd lecsuktam a szemem és egyszerűen elindultam az ajtó felé. Nem éreztem semmi ellenállást, nem ütköztem több akadályba. Amikor újra kinyitottam a szemem már nem volt ott senki és a szoba ajtaja nyitva állt. Belépek, keresem a villanykapcsolót, de nincs.
A szoba ablaktalan és sötét és ahogy bemerészkedem hirtelen rám záródott az ajtó. Hiába szaladtam vissza, nem tudtam sehogy sem kinyitni. Hiába kiabáltam kétségbeesetten órákig, senki nem hallotta meg a segélykiáltásomat. Keresni akartam bármi használhatót a szobában, de az teljesen üres volt. Aztán nagy nehezen beletörődtem, hogy ebbe a csendkamrában maradok beláthatatlan ideig, mert nem valószínű, hogy itt bárki is rám találna. Itt maradtam. Most itt vagyok. Teljes csend és sötétség. Nincs itt senki és semmi. Nincsenek hangok, nincsenek szavak, nincsenek képek, látványok Nincs semmi. Egyedül maradtam a gondolataimmal. Egyedül maradtam önmagammal
***
Nem tudom mennyi az idő. Nem tudom, hogy nappal van -e vagy éjszaka, hogy hány nap telt el mióta itt vagyok,, Nem tudom hogy mikor vagyok ébren vagyok-e vagy álmodom de Minden olyan tiszta és üres. Minden teljes. A semmi van. S fejemben csak egyetlen vers szavai ismétlődnek bennem újra és újra:
Csak Én
Mindegy hány tőr döfi oldalam
S hányszor forgatják ki szavam
Mindegy hány forró kar ölel
S hány szerető szem figyel
Mert én, én vagyok
S ha jönnek szebb vagy rossz napok
Én akkor is csak én vagyok
Jöjjön ősz vagy tavasz
Maradok ugyanaz
Jöjjenek hát kérők
Szerelmetes tüzek
Szenvedélyes üldözők
Romlott szüzek
Vagy megcsalt asszonyok
Kik mind engem átkoztok
Csak én számítok
S az leszek, ki most is vagyok
Se új se jobb
Én mindig én maradok
Egyszer majd megértitek:
Csak én létezek
Mert én csak értem élek
Imám hozzám száll
Az Opusz Magnum
Csak rám vár
Időkön s tereken át
Tart az örök vonzás
írja magát az én varázs
Nem is kell más
Csak én
Mert az én-szentély
Tiszta fény
Menedék
Az Örök-én
Rágja féreg testemet
Múljanak hát évezredek
Én akkor is csak én leszek
2011. július 22. (péntek)
Négy év és öt hónap telt el azóta, hogy eljöttem Dubaiból, a férjemtől és magam mögött hagytam a látszólag biztonságos és nyugodt életemet.
Szárnyaszegett madárként repültem ki az aranykalitkából, tele hittel és reményekkel. Nem számoltam avval a következménnyel, hogy sérült szárnyakkal nem fogok tudni fölemelkedni. Becsapódtam egy számomra idegen világ mindennapjaiba, ahol egyedül voltam, és semmilyen védőháló nem vett körül.
Mi fogadott 2007-ben Magyarországon?
A káosz és a téboly, meg annak a felismerése, hogy a távollétemben, ebben az országban is egy Istene lett az embereknek - a pénz. Bármerre is fordultam meg, ismerősöknél, barátoknál vagy rokonoknál, avval szembesültem, hogy a pénzt mindenki jobban szereti és nagyobb értéket képvisel az életükben, mint az egymás iránti szeretet. Mi történt evvel a világgal?! - gyakran hajtogattam ezt magamban, elkeseredve és a könnyeimet nyeldesve. Hiszen én azt hittem, Magyarországon majd rátalálok a hőn áhított érzelmekre, amelyeket a férjem megtagadott tőlem, miután a pénzbe lett szerelmes.
Biztonságra és szeretetre vágytam, amit hosszú évekig nem találtam. Pedig lelkem rajta, kerestem.
Kutatásomat némileg megnehezítette az, hogy nemcsak tiszta és őszinte érzelmekre vágytam, hanem önmagam megtalálására is, mert 32 évesen ott tartottam, hogy nem tudtam, ki az az Én, aki Szalay Lily földi testében él. Vágytam a titok felfedésére, mert meg akartam tudni, hogy a mögöttem lévő években az események miért történtek úgy, ahogy, és meg akartam érteni, miért kellett meg- és átélnem mindazt az iszonyatot, amiket megéltem.
Meghasadt lélekkel, széthasadt tudattal, összezavarodott személyiséggel és kinyitott spirituális csatornákkal, 2007 júniusának az elején, pszichiátria kezelésen találtam magam.
Az egy hónapnyi terápia és gyógyszerszedés után, összeszedtem az összes bátorságomat és ezt mondtam a kezelő orvosomnak: - Doktornő. Nem akarok gyógyszert! Nem akarok gyógyszerfüggő lenni. Úgy érzem, a bogyók blokkolják a gondolkodásomat, de nekem a gondolataimra most nagy szükségem van. Tisztán akarom megérteni, mi és miért történt, illetve történik velem. És, ha nem sikerül gyógyszer nélkül kimásznom, ebből a számomra teljesen ismeretlen helyzetből, ahová azt sem tudom, hogyan kerültem, illetve, ha nem tudom megtanulni, hogyan kell élni itt a Föld nevű bolygón, akkor inkább nem is akarok élni.
Nem mértem fel józanésszel, hogy mire vállalkoztam. De hogy is tehettem volna, hiszen szinte a téboly határán voltam. Egyedül a hitembe kapaszkodtam és a megérzéseimre hagyatkoztam.
Akkortájt napok estek ki az életemből, megesett, hogy nem tudtam, merre jártam, és még magamnak sem tudtam elszámolni avval, hogy kivel és hol voltam. Az idő és a tér megszűnt számomra.
Gyakran megesett, hogy sajnáltam magam. Képtelen voltam elengedni a múltamat, holott tudtam, meg kell tennem, mert ha nem így teszek, soha nem lesz esélyem az újrakezdésre. Igen ám, de valami megmagyarázhatatlan belső kényszer miatt, nem tudtam csak úgy túllépni a múltam fájdalmain.
Gyászoltam a tizenkét évnyi kapcsolatomat volt férjemmel, Tamással. Pedig szerettem volna büszke és erős lenni, de nem ment. Valami miatt nem tudtam emelt fővel továbblépni, pedig igyekeztem magamban elfogadni, hogy ami tőlem telt, mindent megtettem, hogy Tamásnak igazi társa legyek. Tiszta szívemből szerettem és nem értettem, mit és hol rontottam el. Aztán egyszer csak jött egy megérzés, kezdjem el levonni a múltam tanulságait. Fel kellett ismernem, hogy nem a szőnyeg alá kell besepernem a múlt hamvait, hátat fordítva erősen és azt kimondva, hát jó, ez volt, elmúlt, és most új fejezetet nyitok az életem könyvében. Felismertem, én nem ez a típus vagyok. Már nem és főleg azért, mert rájöttem, addig, amíg nem értem meg a miérteket, a múltamat sem tudom elengedni. Így szembesültem vele, hogy tanulni születünk ide a Földre.
És én keményen tanultam magamról, az emberi érzésekről és játszmákról, gondolatokról, álszent hazugságokról és a belső motivációkról.
Miután Dubaiból visszatértem Budapestre, nem értettem az embereket, ezért voltak hasznosak a pszichoterápiás beszélgetések. Bár a környezetemben élők sorának az volt a meglátása, hogy nem ez a helyes módszer, hanem az lenne a megoldás, ha megráznám magam és bátran élném az életemet, mert abból csak egy van. Nem értettem velük egyet. De vitatkozni nem tudtam senkivel, mert csak megérzéseim voltak, amiket nem tudtam megértetni másokkal.
2007 novemberében volt férjem barátjának, Ákosnak a felesége hazautazott Budapestre és felhívott. Meghívott magához, mert találkozni szeretett volna velem. Meg akart bizonyosodni arról, hogy mennyire igazak, a dubai magyar társaságban rólam terjengő pletykák, amelyek szerint borzalmas állapotban voltam. Őszinte volt, mert nyíltan felválta, mi az érdeklődésének az alapja. Találkozásunk estélyén Nóra nem kertelt, rákérdezett: - Lily, mi a franc történt veletek? - Kényszerített mosollyal az arcomon, őszintén ezt válaszoltam: - Nem tudom. Még nagyon az elején tartok a felderítésnek.
- Van segítséged?
- Igen. A nővérem és a pszichiáterem. De ha már ilyen őszintén beszélgetünk, válaszolj te is nekem. Néhány éven keresztül te is láttál minket, és valamennyire valamilyennek megismertél mind a kettőnket Tamással. Te mit gondolsz rólam, rólunk, erről az egészről?
- Hát - Nóra mély levegőt vett és ezekkel a mondatokkal válaszolt: - Nekem úgy tűnt, nagyon jól kiegészítitek egymást Tamással. Ami benne gyenge volt, az benned erős jellemvonásként megvolt és fordítva. Amennyire én beleláttam az életetekbe, szerintem összeillettetek. Nagyon. Azt, hogy mi történhetett, nem tudom, de nekem nagyon nem tetszett, hogy hagytad, Tamás nagynénjét, Olgát, beleszólni az életetekbe. Rettenetesen az ő befolyása alatt voltál. Erre a legutolsó találkozásunkkor jöttem rá, idén januárjában, amikor elköszöntél tőlem, és néhány órát beszélgettünk. Így tíz hónap eltelte után, most, hogy ismét látlak, a döbbenetemen alig tudok túl jutni. Mikor az imént megláttalak az ajtóban, nyomokban sem ismertem rá arra a Lilyre, akit Dubaiban valaha megismertem. Mint egy helyes, kamasz 13 éves kisfiú, úgy vagy itt előttem... És tudod mi még a döbbenetes? - Nóra nem várta meg, hogy visszakérdezzek, mélyen a szemembe nézet és evvel folytatta: - Pár napja, még kint Dubaiban, voltunk fent Tamásnál, mert lakásavatót tartott, elköltözött a villából, ahol együtt éltetek és akkor róla az jutott eszembe, hogy úgy néz ki, mint egy kamasz kislány. Ugyanilyen sovány, mint te, neki vállig ér a haja, a te háromcentis hajadhoz képest, és bár mindig piperkőc volt, most valahogy ebben túlszárnyalja önmagát... Most így, ha összeteszem a két képet, az az érzésem támadt, hogy valami kegyetlen trancsírozáson mentetek keresztül, miközben összekeveredtetek. Nem tudom ezt másként körülírni neked.
Nem is kellett, mert érezni én is ezt éreztem, de még ennyire sem tudtam megfogalmazni, hogy mi zajlik bennem, mint ahogyan azt Nóra meg tudta tenni.
Tovább kerestem a válaszokat. A Nórával történt beszélgetés után az orvosommal folytattam a boncolgatást. Akkor tudtam meg, hogy Tamással a közösen töltött évek alatt, szimbiózisban éltünk. Az egymásrautaltságból adódóan szoros lelki és érzelmi kapcsolatba kerültünk. De a dubai évek alatt az érzelmi és a lelki szükségleteimet már nem tudta kielégíteni, amitől magányossá váltam és észrevétlenül mélydepresszióba kerültem. 2005-ben a lelkem és a szellemem, a fölfelé élésre kezdett el törekedni, de a férjemet nem tudtam magamhoz érzelmileg fölemelni. Tamás a földi, anyagi életbe talált rá a függetlenségére. Magamra hagyott és elengedett. Majd Magyarországon a nagynénje, erőszakos ráhatással, leválasztott egymásról minket. Ő így látta helyesnek, mivel én döntésképtelen voltam.
A kezelőorvosom szerint ezt nem lett volna szabad. A pszichológia álláspontja az, hogyha egy pár tizenkét évet él egymással, és közben valami miatt elromlik a felek kapcsolatában, párterápián keresztül felderítik az okokat. Amennyiben komoly a probléma, néhány hét különélést javasolnak a pároknak azért, hogy a házaspárok felismerjék, hiányzik-e a másik az életükből. Ha a felismerés végeredménye az, hogy igen, hiányzik a másik, mert szereti őt, elkezdenek azon dolgozni a terapeuta segítségével, hogy visszataláljanak egymáshoz. Természetesen az is előfordul, hogy a felek rájönnek, elmúlt minden érzelmük, amit a másik iránt tápláltak valaha, és ezekben a helyzetekben nincs más választás, mint a párok végleges elválása.
Mire ezeket megtudtam, Tamással mi is túl voltunk a hivatalos bírósági valláson, ami, ha lehet ilyet mondani, szépen zajlott. Közös volt az ügyvédünk, mindenben meg tudtunk állapodni, egészen annyira, hogy Tamás nem is volt jelen a tárgyaláson. A sors iróniája az volt, hogy 2007. október 17-én, hét évvel és két nappal a házasságunk megkötése után, választott el minket a bíróság Tamással hivatalosan.
A bírónő a meghallgatásom alatt békítő tárgyalást javasolt, azért mert első körben nem tudtam meggyőzni arról, hogy már nem szeretem a férjemet, és nem akarok vele együtt élni. Jó volt a meglátása, hiszen tiszta szívemből szerettem Tamást. A válást az ő kérésére indítottam el, meg Olga hosszas győzködései miatt. Én nem akartam elválni, mert bár sok negatív érzelmi hatás ért a férjem mellett, a lelkem és a szívem hevesen tiltakozott a végléges válás ellen.
2007 első hat hónapjában mindenben Olgára hagyatkoztam. A feltétel nélküli bizalmamat élvezte akkor már hosszú évek óta. Mikor elmondtam neki, hogy nem érzem helyesnek azt, hogy hivatalosan is elváljunk Tamással, ezt kérdezte: - Lily, szereted az unokaöcsémet?
- Igen - válaszoltam habozás nélkül.
- Akkor engedd el, és válj el tőle, mert joga van ahhoz, hogy éljen. Melletted a halál vár rá.
Két héttel a beszélgetésünk után beadtam a papírokat. Azt ugyan nem értettem és nem is tudtam, hogy miért kellene Tamásnak mellettem meghalnia, de mivel szerettem, jobb sorsot kívántam neki, ezért hát megpróbáltam mindent megtenni, hogy magamtól távol tartsam.
Azon a napon, amikor benyújtottam a válási papírokat, telefonon beszéltünk Tamással, és elmondtam neki, folyamatban van a szabadságának a visszanyerése.
- Lily. Miért hagytál el? - kérdezte.
- Tamás, én soha nem hagytalak el. Te hagytál magamra a gondolataimmal és az érzéseimmel. Elfáradtam, belefáradtam és összetörtem. Én mindössze időt kértem tőled ahhoz, hogy rendbeszedjem magam. És ez lett belőle.
- Lily, én mindent megadtam volna neked - mondta Tamás kétségbeesett hangon.
- Nem mindent kértem tőled Tamás. Az elmúlt évekbe, csak két dolgot kértem: az őszinte figyelmedet és a szeretetedet. Erre a két dologra vágyott a lelkem... De te válni akarsz. Elfogadom. Olga is így tartja helyesnek, ő legalább gondolkodik helyettem. Tudod, mostanság nem gondolok sem magamról, sem pedig az életem további alakulásáról semmit. Szeretnélek megkérni arra, hogy egyelőre ne tartsuk a kapcsolatot.
Nem is tartottuk.
2007 márciusától elkezdtem pörögni, mint a mérgezett egér. Menekültem mindenkitől és mindenhonnan, de legfőképpen magam elől. Az autómban folyamatosan hangosan szólt a zene csak azért, hogy ne halljam a gondolataimat. Ha nagyon egyedül voltam a gondolataimmal, ittam. Sokat. Így tompítottam a fájdalmaimat, és az alkohol segített elnyomni a felismeréseimet. Nem akartam gondolkodni. Rettegtem a tehetetlenségemtől és a gyengeségemtől. Magamat vádoltam azért, mert tönkrement a házasságunk, miközben legbelül egy hang arról próbált meggyőzni, hogy nem miattam történt. Vágytam Tamás közelségére, de ugyanakkor ott zakatoltak bennem Olga szavai, amelyek egyfolytában arra utasítottak, hogy tartsam magam távol az általam szeretett férfitól.
Olga minden találkozásunkkor arra bíztatott, éljek meg mindent, ami csak adódik, hiszen ezeken keresztül találok rá az igazi Lilyre. És én, élő halottként éltem. Mint egy robot, akinek a távirányítója Olga kezében volt. Megéltem a földi poklot, ahol fokozatosan semmivé váltam és ahonnan nem tudott kivezetni, mert amikor szembesült vele, mi mindent okozott bennem, pszichiáterhez irányított. És ekkor, eltávolított magától. Pedig akkoriban csak benne bíztam.
Magamra maradtam a ki- és megnyitott spirituális csatornáimmal. Két választási lehetőségem volt. Az egyik, hogy feladom és végleg itt hagyok mindent és mindenkit. Látszólag ez tűnt a legkönnyebbnek, mert úgy gondoltam, ha meghalok, eltűnnek a démonjaim, nem kísértenek tovább a szellemek, megszűnik körülöttem a káosz és végre a zakatoló, tébolyodott elmém is lenyugszik. De hiába véreztem ezer sebből és hiába vágytam arra, hogy feladjam a földi létet, az elszántsághoz szükséges akaraterővel nem rendelkeztem. Akkor már letört egóval éltem. Ezért hát, gyávaságommal szembenézve, és sorsomat elfogadva, a második lehetőség felé fordultam. Elindultam egy számomra ismeretlen úton.
A hosszú úton, ami kínokkal volt kikövezve nem volt egyszerű végigmennem.
Az utamon haladva, olykor a nem tudás és a nem értés ködje eltakarta az elágazásokat, ami lehetetlenné tette annak az eldöntését, hogy milyen irányba menjek tovább. Volt, hogy hónapokig egy helyben toporogtam, dideregve, megdermedten. Megesett, hogy csak arra tudtam összpontosítani, hogy a düh és a gyűlölet maró tüskéi elől, múmiaszerűre összeaszott testemet és a megmaradt lelkem parányi darabját megvédjem. De nem adtam fel. Folytattam az utamat, miközben fájdalmas tapasztalások és keserves felismerések ösvényein haladtam, ahol majdnem megfagytam. Pedig akkor már nyolc hónapja a gyehenna tisztító tüzében égtem, ahol nem vágytam másra csak arra, hogy vége legyen a számtalan szenvedésemnek.
2010. január 14-re hallgattattak meg az imáim.
Az a nap semmiben sem különbözött az addig eltelt mosoly nélküli napoktól. Esti imám elmondása után, türelmesen megvártam, amíg kialszik a mécses lángja. És ahogy ott maradtam a sötét szobában, egy távoli hangfoszlány annyit kérdezett, felkészültem-e a halálra.
Mit válaszolhat az a valaki egy ilyen kérdésre, aki nem fél a halál állapotától, mert tizenhét évesen, az autóbalesete kapcsán megtapasztalta azt, hogy nincs oka a félelemre?
Könnyű szívvel és megkönnyebbülten fogadtam el a számomra kijelölt véget és kimondtam hangosan:
- Istenem, legyen meg a Te akaratod.
Felálltam a nappali kanapéjáról átmentem a hálószobába és nyugodtan elhelyezkedtem a hófehér paplanom alatt. Lehunytam a szememet. Egyik pillanatról a másikra dermesztő hideg vett körül, majd egyre halkabban és egyre távolabbról hallottam a saját lélegzetvételemet. Még hallottam a szívem dobogását, de már kívülről figyeltem a testet, amelyben egyre lassult az éltető kis szerkezet.
Búcsút vettem a földi testemtől, amiben 2007-től nem éreztem otthon magam. Elvágyódtam valamerre. Hogy merre, azt nem tudtam megfogalmazni, csak azt éreztem legbelül, hogy az a hely valahol fönt van. Mert amikor hosszú hónapokon keresztül a csillagos égre tekintettem, onnan éreztem azt a szeretetet, amit 2005-ben kezdtem el keresni. Fölfelé vágytam, és úgy éreztem, egyedül a fizikai testem láncol a földhöz.
Abban a pillanatban, ahogy levetkőztem a földi ruhámat, egy hang ezt kérdezte: - Feladod? Ilyen könnyen? Akkor mi értelme volt az elmúlt háromévnyi szenvedésnek és a számtalan tapasztalásnak? - Nem válaszoltam, mert már nem akartam ilyesmikkel foglalkozni. Menni akartam erről a gyűlölettől és dühtől duzzadó bolygóró, ahol az emberi boldogságot és értéket pénzben mérik. Már nem akartam maradni azok között az emberek között, akik csak feltételezésekben merik élni a napjaikat, és a szeretetről is csak elképzeléseik vannak. Három éven keresztül rengeteg embertől regéket hallgattam végig a szeretettel kapcsolatban. Mindenki elmondta, hogy hogyan KELL szeretni, de hogy hogyan lehet azt éreztetni, egyikőjük sem tudta.
Zuhanni kezdtem és megrémültem, mert a legutóbbi halálélményemhez képest nem fölemelő érzést éreztem. Miután teljesen elveszítettem a kapcsolatot a földi világgal, elkezdtem félni és rettegni a sötétségben. Aztán valahonnan a távolból egy önelégült, nevető hangot hallottam, aki ezt mondta: - Látod! Igazam volt. Ő sem különb, mint a többi földi ember. Feladta a küzdelmet. Erősebbek voltak a félelmei, mint a beléd vetett hite. - Mire az utolsó szó is elhangzott, abba maradt a zuhanásom és lebegve, tiltakozó hangon azt kiáltottam a sötétbe, hogy a hitemet soha nem veszítettem el, csak már nincs több erőm ahhoz, hogy rátaláljak az emberek szeretetére.
Hádész hangját jól ismertem. Szürke zónámban bolyongva, gyakran megpróbálta megingatni a zsenge hitemet. Főleg a kérdéseivel, amik arra vonatkoztak, hogy megkérdőjelezze bennem a Teremtő létezését. Kínkeserves állapotaimban ezt kérdezgette: - Most hol van a te Istened? Miért nem oldoz fel a szenvedéseid alól? - Mivel válaszaim nem voltak, ezért olyankor imádkozni kezdtem.
De halálom éjjelén valahogy tudtam, az ima már nem segíthet rajtam. És akkor megtörtént a csoda, mert még mielőtt végleg lezuhantam volna, megszólalt ismét a hang: - Nyisd ki a szemeidet! Vissza kell menned! - A szavak hallatán olyan boldogságot és hálát éreztem, hogy fel sem merült bennem az, hogy ellenkezzek.
Félholt állapotban, csukott szemmel matattam az ágyam mellett a telefonom után. Erőtlen karomat túlvilági energiák mozgatták és nővéremhez eljutott az üzenetem: „alszol már?"
Miközben a válaszra vártam, elkezdtem érezni is. Éreztem, ahogy nedvessé válik az arcom a könnyeimtől.
- Lily, valami gond van? - testvérem nem üzenetben válaszolt, hanem a hangja a készülékből szólítgatott.
- Igen. Úgy érzem, ma meg fogok halni.
Gabi taxiba szállt és eljött hozzám. Míg felém tartott, folyamatosan hallottam a hangját a telefonomból, de a lelkemhez nem jutottak még el a mondatai. Néha-néha a felszólító kérdéseire feleszméltem, de olyan távolinak tűnt a hangja, mintha egy teljesen másik dimenzióból szólítgatott volna: - Lily! Lily! Itt vagy még? Le ne tedd! Beszélj! Mondj valamit! - Keveset és ritkán válaszoltam, mert még mindig két világ között lebegtem, tudatom már visszahúzott, de a lelkem még odaát volt.
Tudatom irányította zombi testemet az ajtóhoz is, azután, hogy nővérem elmondta, megérkezett.
Félig csukott szemmel vánszorogtam a minket egymástól elválasztó ajtóhoz, amit miután kitártam, Gabi ismerős körvonalai előtt álltam.
- Lily. Mi történt? - szólt hozzám kedves.
- Most... Most nem tudom elmondani. Gyere be - válaszoltam erőtlen hangon.
Miután testvérem lepakolta a cuccait a kezéből, elém állt és átölelt. És akkor megéreztem azt, amit ésszel évek óta tudtam, szeret engem, de átérezni életemben ott és akkor sikerült először.
A katartikus élménytől lelkem is visszavágyódott, de hosszú perceknek kellett eltelnie, mire sikerült megnyugtatnom, már nincs mitől tartania, mert mostantól folyamatos szeretetben lesz része. Bátor kijelentés volt, tudom, de akkor éreztem rá a nagy titokra. Az igazi szeretet központja bennem, legbelül van, és ennek a forrása valóban fönt van. Valahogy akkor éreztem rá arra, hogy a lelkemet nekem kell megtanítanom, mitől érezheti azt, hogy szeretve van. Abban a pillanatban ismertem fel azt is, hogy magamban kell ápolnom ezt a nemes és gyógyító érzést, ami elszunnyadt az évek alatt, mert elaltatták a félelmeim és a téves elképzeléseim. A szeretetem áramlását, mások szeretetétől tettem függővé, persze mind ezt nem tudatosan. Tévhitekben éltem a szeretettel kapcsolatban.
2010. január 15-ének a hajnalán megvilágosodtam. Akkor a helyére került bennem, hogy a szeretet az nem csak egy érzés, hanem egy állapot is, amiben én tudom megtartani magamat avval, hogy hagyom, hogy átjárjon a Teremtő szeretet energiája.
Életemben először, azon az éjszakán tapasztaltam meg azt, hogy milyen érzés hálakönnyeket hullajtani és a boldogságtól zokogni. Hálás voltam a tiszta és egyenes isteni felismerésekért, és hálás voltam Gabinak az irántam tanúsított türelme miatt és a feltétel nélküli szeretetéért.
Három évig vágytam arra, hogy Tamás majd csak utánam jön Hádész birodalmába, mint ahogyan Orfeusz megtette az ő Euridikéjeért. Vakon bíztam benne, hogy egyszer csak felébred és tiszta szívből, lélekkel fogja majd szeretni az én lelkemet. És miközben tudat alatt ezekre vágytam, észre sem vettem, a szürke zónában tévelyegve, megfagyott lélekkel, hogy létezik egy olyan földi ember, aki még abban a tébolyult állapotomban is ragaszkodik hozzám, szimplán „csak" szeretetből.
Nővérem megszámlálhatatlanul sok órát töltött velem, amiben a férje segítette, hiszen ahelyett, hogy a feleség- és az anyaszerepnek tett volna eleget, testvérként mellettem lehetett.
Múlt év januárjától tudom, a boldog és szeretettel teli élet legfontosabb kulcsa a feltételek nélküli elfogadás. Ha erre képesek vagyunk, rájövünk arra, milyen egyszerű az az élet, amit mi magunk bonyolítunk túl, a képzeteinkkel és a másokra kivetített gondolatainkkal.
Az egész kínkeserves gyötrelem, pszichikai szempontból arra volt jó, hogy végre hiteles, érzelmileg is felnőtt nőként, kilábalva és gyógyultan a mélydepresszióból - éljek.
Spirituális tekintetben pedig a fentieket kiegészítve, lelki megtisztuláson mentem keresztül. Utam során ez volt a legfájdalmasabb. Mikor belevágtam, csak sejtéseim voltak mindarról, hogy mi vár rám. De azt senki nem tudta megmondani előre, hogy önmagam megismerése és az Én-em megtalálása, milyen fáradságos és fájdalmas munkával fog járni. Viszont egyáltalán nem bántam meg azt, hogy elindultam, még így sem, hogy már tudom, mi minden van mögöttem. Mert régi sorsomat levetkőzve, lehetőséget kaptam a Teremtőtől arra, hogy sallangoktól és rám tapadt álarcok nélkül, egy letisztult értékrendek szerinti, új életet kezdhessek el.
Három év intenzív, napi huszonnégy órás tanuláson és tapasztaláson keresztül megszerzett tudáson, illetve lelki változáson voltam túl, amikor 2010 februárjában a pszichiáterem kimondta - gyógyultan léphetek be az életnek nevezett játékba.
Jó érzéssel töltött el, hogy a keskeny úton végigmentem, és az is, hogy orvosi szempontból meggyógyultam, de úgy éreztem, időt kell hagynom magamnak arra, hogy minden tudás és tapasztalás belém épülhessen, a szívembe, a lelkembe és a gondolataimba.
Tudtam, a tudás önmagában nem elég, meg kellett tanulnom élni vele a mindennapokban. Tehát még mindig időre volt szükségem. Ma már tudom, több mint egy évre. Evvel összesen négy és fél év kellett ahhoz, hogy megtudjam és megismerjem: Én ki vagyok.
A mögöttem lévő tapasztalásoknak, felismeréseknek és a tudás megszerzésének köszönhetően, korántsem állítom, hogy tökéletes lettem, de azt, hogy a hőn áhított bölcsességhez közelebb kerültem, mindenképpen.
Most is minden nap tanulok magamról, a világról és az itt élő emberekről, spirituális tekintetben pedig a Belső Vezetőmtől. Az újjászületésem és a lelki megtisztulásom után megkaptam Tőle az első egyenes égi tanítást: „Mindig minden úgy és akkor történik, ahogyan és amikor meg kell történnie." Attól a naptól kezdve e szerint élem az életemet. Már nem erőltetem az események megtörténését, már nem akarom befolyásolni erőszakosan a jövőmet az elképzeléseimmel és a gondolataimmal, hanem figyelek az égi jelekre, amiket értelmezek, és az új sorsomat élem. Ha valamiben nem látok tisztán vagy elakadok, megállok egy pillanatra azért, hogy befelé figyeljek, így tudom Belső Vezetőm javaslatait és meglátásait követni, illetve értelmezni.
A keserves és tanulságos életutamról, elérkeztem egy szellemileg gazdagabb ösvényhez, amin már nem bolyongok, hanem boldogan, lépésről lépésre haladok előre.
Már nem uralja az életemet a gondolataim káosza, mert nem engedem. Ha azt érzem, hogy felmerül bennem a kétely, megállok egy pillanatra és elgondolkodom azon, hogy vajon mi okozza.
Mert tudom, a kétely a káosz kiindulópontja, hiszen életre kelti a félelmeinket, megmérgezi a bizalmat és, ha nem vagyunk résen, tele leszünk bizonytalansággal. Ettől döntésképtelenné válunk és ahelyett, hogy elgondolkodnánk a tetteink előtt, elkezdünk összevissza dönteni, amiből jó, nagyon ritkán sül ki. És mire feleszmélünk, hibát hibára halmozva, egy negatív élethelyzetben találjuk magunkat, ahonnan kétségbeesetten próbáljuk megtalálni a kivezető utat. De már nem látjuk, mert tele lettünk félelmekkel és az aggályaink is felerősödtek. Csak azt érezzük, hogy a káosz uralja az életünket. Elkezdjük vádolni magunkat, rájövünk, hogy ha így vagy amúgy tettünk volna, mind az, amiben benne vagyunk, nem következett volna be. Persze mindezt utólag. Na, igen. De ahhoz mi kellett volna, hogy még időben rájöjjünk, hogyan kellett volna döntenünk? Megállni egy pillanatra és hittel befelé figyelni, aggályok és kételyek nélkül.
Úgy gondolom Belső Vezetője mindenkinek van, csak nem mindenki figyel oda rá. Tudom. Megtapasztaltam. De azt is tudom, hogy nem egyszerű felismerni a hangját, mert sokan beszélnek a fejünkben. Nehéz meghallani a tiszta hangot akkor, amikor az egónk folyamatos elégedetlenkedése hangosabb és a szüleink felülbíráló mondatai is ott kavarognak a gondolatainkban. Ezekhez hozzátársulnak a saját elképzeléseink: a félelmekkel teli gyermeki, a társadalmi előítéletektől tartó, beilleszkedni vágyó, az elfogadó és elfogadtató bizonytalan felnőtt sugallatai. És még ki tudja, hogy ki-mindenki.
Agyunk folyamatos igénybevétel alatt van, szinte egész álló nap párbeszédek és játszmák sorozata zajlik benne. Az elmúlt években számtalanszor éreztem úgy, hogy beleőrülök a kavargó gondolataimba és állandóan elfáradtam attól, hogy soha nem tudtam kikapcsolni az agyamat. Mint egy örökmozgó szerkezet, megállíthatatlanul kattogott. Ezért a pszichoterápia mellett megpróbáltam én is segíteni magamon, olvasni kezdtem. Sokat és sok könyvet leemeltem a könyvesboltok polcairól, amelyekről úgy éreztem a címűk alapján, hozzám szólnak. Tele reményekkel cipeltem haza mindegyiket, de otthon az elolvasásuk után, szomorúan vettem tudomásul, nem értem a betűkkel megfogalmazott gondolatokat. Ezért nem tudtam a sajátommá tenni a tanításokat.
Nem tudtam megérteni azt, hogy mire akarnak megtanítani az önsegítő könyvek, amelyek arra biztattak, hogy befelé figyeljek. De nem adtam fel. Tudatosan elkezdtem figyelni a gondolataimra és akkor sikerült felismernem azt, hogy odabent mekkora káosz van. Nagyon meglepődtem azon, hogy egy egyszerű kérdésre hányfajta válsz született meg bennem. A válaszok kielemezésekor vettem észre és tudtam rájönni arra, hogy az adott kérdésre melyik az én saját válaszom.
Fokozatosan vettem át az irányítást a letört, ébredező egóm felett. Nem elaltattam, hanem lenyugtattam és türelemre intettem, illetve rávezettem arra, hogyan legyen elégedett.
A legnehezebb feladatnak az bizonyult, hogy a szüleim bíráló kérdéseit és megjegyzéseit elcsitítsam. Mikor elcsíptem a párbeszédüket magamban, rájuk szóltam, hogy bízzák rám a döntéseimet. Hosszú ideig bennem maradtak, de már nem figyeltem oda a bírálatokra, mert a félelmekkel teli gyermeki énemhez fordultam. Őt meg kellett nyugtatnom arról, hogy felnőttem, és jó döntéseket tudok hozni az életemmel kapcsolatban. Ahhoz, hogy ne félelmekkel teli kérdésekkel bombázzon, meg kellett győznöm arról, hogy bízhat bennem. Majd miután gondolati síkon rendet teremtettem, onnantól kezdve tudtam, nyugodt szível azt állítani, hogy vannak saját önálló válaszaim. De a Belső Vezetőmet akkor még mindig nem hallottam, mert lelkileg és szellemileg nem álltam készen a befogadására.
Kitartó munkára volt szükségem ahhoz, hogy meghalljam, amikor ő válaszol a kérdéseimre. Legnagyobb meglepetésemre ezek a válaszok és a tanításai nem az agyamban fogalmazódtak meg, hanem a szellememben és a lelkemben. Hangját nem a gondolataimon keresztül kezdte el hallatni, hanem a lelkemben. Akkor éreztem rá, mit jelent befelé figyelni.
Belső sugallatra elkezdtem meditálni. Imádság közben lenyugtatom a gondolataimat, amelyek néhány perc alatt végleg megszűnnek, és ezen keresztül el tudok jutni az üres állapotba. Olyankor semmi nem kavarog bennem, kikapcsolom az érzékszerveimet, és csak befelé figyelek, miközben leírhatatlan boldogság és szeretet jár át. Az éteri csatornán keresztül pedig hallom a Belső Vezetőm hangját.
Mára számtalan élményről és földi dologról egyszerűen és könnyű szívvel, minden keserűség nélkül le tudtam mondani. A boldogság érzését már nem külső hatásoktól várom, hanem érzem és tudom is, hogy a forrása legbelül, bennem van.
Az elmúlt kilenc hónapban, Vezetőm annyi „AHA"-élményhez juttatott, hogy alig győztem feldolgozni a telibe talált felismeréseket. Hihetetlen iramban került minden a saját helyére, a lelkem és a szellemem megszámlálhatatlanul sok szelencéjébe.
Mostanra végre, a világról kialakított képem szétszóródott puzzledarabjai a helyükre kerültek, és ennek hatásaként életemet három világ között járva élem. A szürke zónába már tudatosan járok vissza, a megbetegedett és sérült lelkekért. Olykor alászállok Hádész birodalmába.
A Föld nevű bolygón, az itt élő emberek között, egyelőre az időm harminc százalékát töltöm. Itt táplálom a fizikai testemet és igyekszem hasznos része lenne a földi világnak, illetve itt teljesítem be a küldetésemet.
És hogy hol vagyok a fennmaradt hetven százalékban? Fönt. Mert mindannak, ami mögöttem van, az lett az eredménye, hogy saját útra léptem. Fölfelé élek. És, hogy ez mennyire jó? Számomra mindenképpen ideális élet, amit a környezetem ide bekiabálva, nem tart normálisnak. Én meg? Csak mosolygok megértően. És megpróbálom elmondani nekik, tudom, hogy miről beszélnek, hiszen én is onnan jöttem. De ebből az élethelyzetből nézve, rálátva az ő életükre, pont annyira nem normális az, ahogyan ők élnek, mint az ő szemszögükből, az anyagi világból nézve az én életem.
Senkit nem akarok meggyőzni arról, hogy itt miért és mennyivel jobb. Azok, akik régről ismernek, látják az érzékszerveikkel és érzik az ébredező lelkükkel, hogy ez a világ, amiben én élek, sokkal kiegyensúlyozottabb, boldogabb, és több szeretet járja át, mint azt, amelyikben ők vannak.
Sokan keresik az ide vezető utat, amiről mindig elmondom, keskeny ez az út és nem veszélytelen, de, ha az embernek van hite, bizalma, akaratereje és kitartása, már nem nehéz idetalálnia.
Az elmúlt hónapokban számtalan „ha"-val kezdődő mondatra találtam a régi életemmel kapcsolatban, miközben az utolsó megválaszolatlan kérdésemre kerestem a választ.
Négy éven át nem tudtam megérteni Olga miértjeit és nem láttam tisztán azt, hogy földi, spirituális vezetőmnek milyen küldetése volt az életemben. Továbbra sem értettem, hogyan fordulhatott elő az, hogy nem vette észre, módszereivel a téboly határára vezetett, és eljuttatott a halál kapujához.
Magamnak pedig, alig tudtam megbocsájtani azt, hogy az életem irányítását átadtam másoknak, lemondva a szabad akaratomról és a döntéseimről.
Ugyan semmit nem bántam meg, ezt nem győzöm elégszer hangsúlyozni, de akkortájt rettenetesen féltem, és hosszú hónapokon keresztül nem értettem, hogy miért egy ilyen kínkeserves módszerrel kellett eljutnom a végső megtisztuláshoz.
Ma már tudom. A Teremtő hiába próbált óvatos eszközökkel elvezetni az istenélményhez, számomra egyik sem volt elég hatásos. Szükség volt egy földre bukott angyalra, aki képes volt elültetni bennem egy mérgező gondolatot: Nem Tamás az utam, hanem az önmegvalósítás és a karrier. Ez a gondolat 1996-tól 2005-ig ott lappangott a tudatalattimban és miután elveszítettem a házasságomba és a férjem iránt érzett szeretetembe vetett hitemet, észrevétlenül életre kelt a gondolataimban, majd fokozatosan és alattomosan elkezdte táplálni bennem a kételyt. De szükség volt erre, mert szembesülnöm kellett a gyengeségeimmel, és így, ezeknek köszönhetően megszülettek bennem az életemet megváltó kérdéseim. Én-tudatra ébredtem.
Halálom elengedhetetlen szereplője volt az a homeopátiás orvos, aki Dubaiban a kezembe adta a Bölcsek Kövét. Azt az elixírt, ami katalizátorként működött bennem, és aminek a segítségével felbomlott és széthasadt a tudatom. Felszínre kerültek énem olyan részei, amelyekre idegenként tekintettem, hiszen 32 évig mást képzeltem magamról, Istenről és a világ működéséről.
Nem titkolom, hogy Szalay Lily belehalt abba, hogy idáig eljuthasson. Régi énemnek 35 évesen el kellett pusztulnia ahhoz, hogy a rám kövesedett addigi mintáimat, szokásaimat, feltételezéseimet, gondolkodásomat és a régi testemet is levetkőzve, följebb kerülhessek.
A múltam eseményeinek és a Teremtőnek köszönhetően, ma már mosolyogva, szeretettel és könnyedén figyelem azt, a még mindig tanuló Lilyt, aki már Én vagyok...
Fabula
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királylány. Egy hatalmas kastély...
- Elég! Unom! Nem akarom ezt hallani. Királylányok nincsenek. Sem sárkányok. Sem fehér lovon vágtázó herceg, mely fényes sörényű paripáján érkezik, páncélján megvillan a napfény és kardját kirántva életét mit sem féltve, megmenti a csodaszép lányt, aki nádszálvékony, haja mindig frissen mosott, sminkje és ruházata makulátlan, még akkor is mikor a gonosz egy álló éve tartotta rabságban a kastély legmagasabb, legkisebb tornyában. Nem létezik, és nem is lesz soha -dühöngött a kislány és becsapta a könyvet.
A nő csodálkozva figyelte a barna loknik táncát és a pisze orrot, mely a sértettségtől újra és újra meg rándult. Még csak 7 éves, de az agya már tudatosan szelektál, átlát mindent, ami hamis és kutatja, szomjazza a valót, az igazat. Már a neve is valami dacot és fiatalos lázadás mutatott. Liza.
Liza borostyán színű szeme mély bölcsességről árulkodott, akik ismerték órákig el tudtak mélyülni ebbe az aranyló vizű tóba, mely messzi tájak, régi, eltűnt korok felé repítette őket. Olyan volt mintha már ezer éve ismernék egymást, megjárták együtt a világ összes erdejét, fiatal asszonyokként táncoltak hatalmas tűzrakások mellett, testvérekként vívtak meg ezer csatát, és hol jóban-rosszban, betegségben-egészségben, szerelmesként, barátként, vagy fivéri szeretetben találtak újra és újra egymásra, az évezredek sora alatt, majd, mint ártatlan gyermek érkezett most, tanítani, adni valami egészen mást mindenkinek.
- Ne mondd ezt, hiszen a meséket mindenki szereti, kellenek és megszépítik az életet. - győzködte a nő, és újra kinyitotta a könyvet. -Minden este olvastam neked, azt hittem, hogy ezek a történetek fontosak.
- Nem hiszek bennük, nem találom őket igaznak, a való életet szeretem. -jelentette ki hektikusan.
A nő elmosolyodott. A való élet egy parányi kislány szájából igazán meghökkentően hangzott.
- Értem. Jó lenne, ha a valósággal még várnál kicsit. Ráérsz akkor tapasztalni, ha már elég idős leszel, és akkor majd arra vágysz, hogy bárcsak újra visszamehetnék a sárkányok közé a kastélyba és szurkolhass a jóképű hercegnek azért, hogy vajon ő lesz e szabadság elhozója.
- Badarság. Igaz történetet szeretnék hallani, olyat, ami valós volt és még mindig az. Vajon te tudsz ilyet?- nézett kérdően és karjait maga elé fonta.
A nő megdöbbent, nem gondolta, hogy hirtelen ekkora kihívásnak lesz kitéve, és agya gyorsan kutatni kezdett egy olyan sztori után, ami elnyeri a lurkó tetszését.
- Rendben van, nekem van időm- szurkálódott mosolyogva a copfos.
- Hú, hát én olvasásban erős vagyok, de az igazság boldogtalanná tesz, szeretek álmodozni és azt hittem Te is. - szólt a nő, terelve a témát, de látta, hogy Liza hajthatatlan.
- Rendben, akkor majd összeszedem magam, de figyelmeztetlek, hogy nem lesz olyan érdekes, mint a hét törpe.
Látta, hogy Liza szemét elöntötte a csillogás, és az érdeklődés, elhelyezkedett a székben és kíváncsian várt.
- Oké, még a kezdeti mese elemeket is kihagyom, hogy véletlenül se hidd azt, hogy átverlek.
Volt egy lány. A neve nem is olyan fontos, talán azért sem, mert lénye olyan erős és szerethető volt, hogy sokan egyszerűen elvesztek ebben a tulajdonságában és már nem is érdekelte őket, hogyan szólítsák, csak mellette akartak lenni.
Nagyon barátkozó és cserfes volt. Imádott álmodni és álmodozni. Már gyermekkorában észrevette látomásai mennyire valóságosak. Mint valami film, úgy peregtek le éjjel a szeme előtt és furcsa módon meg is történtek. Nem tulajdonított nekik nagy jelentőséget, számára inkább szórakoztatóak voltak. Előre látta az irodalom dolgozat kérdéseket, azt hogy a tanár elbotlik a pulpitushoz menet, és hogy a padtársa lebukik puskázás közben. Élvezte a helyzetet, nem figyelmeztetett senkit előre, csak egy kis jegyzetfüzetbe húzta sikerének striguláit. Egészen addig a pillanatig vette tréfásnak mindezt, mígnem a saját bőrén tapasztalta vízióit. Egyik éjszaka annak a városnak a buszmegállójában „találta magát", amelyikben élt. Ugyanaz a nyüzsgés volt, mint hétköznap délután, a nap melegen sütött, és ahogy szokás, az emberek türelmetlenül várták a járműveket, hogy végre a fárasztó munkából hazaérjenek. Mindenütt járókelők, színes ruhákban kavarogtak, nevetgéltek, beszélgettek, s csak lesték, hogy mikor érkezik értük a sötétkék doboz. A lányka barátnőjével várakozott csacsogtak és pletykáltak, mint mindig, ruhákról, együttesekről, fiúkról, s a suli buliról. Messziről már feltűnt a 11-es busz és nagyot sóhajtva-, hogy traccspartijukat megszakította a járgány fékezése- megindultak a tömeggel együtt. Mikor a sokadalom már elfoglalta helyét, és a többség kapaszkodott, a lány akkor vette észre, hogy barátnője nincs sehol. Valahogy utat tört magának az ablakig és akkor látta, hogy a megállóban maradt. A nyitott ajtón még lekiáltott, integetett, hogy ez a jó busz, jöhet már, le ne maradjon, de az imádott barátnő mozdulatlan maradt. Meredten állt mintha földbe gyökerezett volna a lába. A lány csak kiabált, ahogy tudott, integetett, mikor a csengő megszólalt, az utolsó erejével tartotta az ajtókat, de hiába, a mechanika győzedelmeskedett és nyikorogva bezárultak. Kezeit és orrát az ablakhoz tapasztotta és csorogtak a könnyei. Fájdalmas szorítást érzett a szívében és kétségbeesetten ütötte az üveget. Az idő mintha megállt volna, a járókelők mozdulatlanná váltak, csak egy rózsaszín pulcsis kislány feje emelkedett ki a tömegből, szeme egyenesen barátnője tekintetébe fúródott és elmosolyodott. A busz elindult, a rózsaszín kar felemelkedett és integetni kezdett. A lányt valami végtelen nyugalom szállta meg, és mintha beletörődne a furcsa helyzetbe, utazott tovább...
Ez volt a mérföldkő, ugyanis víziójának főszereplője másnap meghalt, elütötte a 11-es busz. Mély döbbenet futott végig az ismerősökön az értelmetlen halál miatt, de ő akkor 13 évesen tudta, hogy az agyában kattogó képek sorozata lesz rendeltetése. Hónapokon keresztül nem tért észhez és saját magát hibáztatta. Megesküdött az égnek, s az ég összes angyalainak, hogy egész életében arra fog törekedni, hogy a tragédiákat megelőzze.
Nem mintha az élet ilyen egyszerűen működne, az akadályok csak úgy gördültek elé, terelve más utakra, más életfeladat felé. Teltek a hónapok az évek, városról, városra országról országra járt, emberek, barátok, ismerősök jöttek-mentek az életében, de egyvalami nem változott, a víziók a fejében és a vágy arra, hogy ezzel az segítsen. Hogy álmai, megmaradjanak lejegyezte őket, s mivel félt, hogy újra elveszít valakit, gondolataival tovább szőtte történeteit, mígnem valódi és igaz mesék lettek belőlük. A család és a barátok imádattal jártak a lányhoz, faggatták őt, olvasták személyre szabott történetüket és oly mélyen hittek benne, hogy gondolataikkal, nemes egyszerűséggel csak teremtettek. Megvalósították azt, amire mindig is vágytak és hálásak voltak a lány minden szaváért. Egyre szélesebb körben terjedtek a varázslatos gyógyító mesék. A lány nem tett semmit, csak álmodott és beszélt, beszélt, amíg gondolatai táncot lejtettek. Barátok barátai, ismerősök ismerősei keresték fel őt munkáról, családról, szerelemről, pénzről és egészségről faggatták. A lány csak ült szemeit lehunyva és szavaival varázsolt, a történetek csak úgy pörögtek és forogtak, körbevették hallgatóját, mint valami édes dallam beúsztak füleibe, eltelítették gondolatait és örökre ott ragadtak. Egy tökéletes zene mely megmaradt fejükben, ez a muzsika kísérte őket, még a nehezebb időkben is, és adott erőt nekik minden percben. Hivatásában minden tökéletesen működött, egy valami mégis aggasztotta. Nem tudta az ő élete hogy alakul, magáról soha nem álmodott, amikor behunyta a szemét és életén gondolkozott, a tér sötéten maradt. Bántotta a dolog, de örült az égi ajándéknak és annak, hogy másokon segíthet.
Egy esős őszi reggelen egy idős hölgy kopogtatott. Haja ezüstösen fénylett, arca kora ellenére gyönyörű sima volt, de szemeiből mintha kihunytak volna a fények. Halkan, mint valami angyal belibbent a szobába és mintha már ezer éve ide járna elfoglalta helyét a hatalmas fotelban. A lányt furcsa érzés kerítette hatalmába, mintha már régóta ismerné minden mozdulatát, mosolyát, szomorú szemeit. A hölgy kedvesen, nemes egyszerűséggel számolt be gyógyíthatatlan betegségéről. Olyan természetesen beszélt róla, mint mikor valaki egy rég bevált recept elkészítéséről mesél, annak minden alapanyagáról, mennyiségéről, fűszereiről, megspékelve még egy kis titkos hozzávalóval, ami olyan egyedivé teszi azt. Ez a kis adalék a nyugalom volt, az a nyugalom, mikor valaki tisztában van teste minden egyes rezdülésével, az okokkal, hogy miért is reagál így minden sejtje. Egy valami hiányzott az összetevőkből, a hit, ezért volt most itt, hogy a látomásokból ezt valahogy visszaszerezze.
A hölgy sokat látott ódon szeme kíváncsian tekintett a reményteli jövőbe, mely a lány által teljesedhetett csak ki. Ez volt az utolsó esélye, hogy változtasson.
A teát elfogadta, kényelmesen elhelyezkedett és várt. A lány leült elé és végigmérte az asszonyt, úgy mintha szinte belelátna lehunyta szemét és megrohanták a képek.
Összehúzta szemeit, és kissé zavart lett. Önmagát látta. Megrémült, ilyen még soha nem történt vele. Furcsa álmot látott. Egy erdőben sétált, minden túl tökéletesnek hatott. Gyönyörű idő volt, a napfény lágyan sütött és valahogy elmúlt vakítása, de oly annyira, hogy hosszú percegik bele tudott nézni az aranyló gömbbe. Az erdőben kristálytiszta levegő volt, a madarak jókedvűen csiviteltek és az állatok mutatták az útját. Hatalmas tisztásra érkezett, ami tele volt gyönyörű virágokkal, amik úgy ragyogtak, mint valami gyémánt és szinte látta magát mindegyikben. Mikor megérintette volna a csodás növényeket, azok hirtelen visszahúzták virágaikat és elhervadtak, szárukból és leveleikből két utat formázva. A lány hirtelen nem tudta, hogy merre induljon el, hezitált és teljesen kétségbe volt esve. Hirtelen két sziluett jelent meg előtte, az arcuk nem volt látható, de ő határozottan érezte és tudta, hogy mindkét alak az idős hölgy. Kezeit megfogták és elindultak a két út felé. Abban a pillanatban a lányból kettő lett és szétváltak útjaik. Minden elsötétült. A valóságba zavartan tért vissza. A hölgy ugyanúgy ücsörgött a fotelban, kérdően és kíváncsian nézett rá. Nem tudott mit mondani, nem voltak szavak, hiszen magáról még soha nem álmodott. Kérte a hölgyet jöjjön még hozzá, és mindenképpen segít neki. Az asszony, hogy végre választ kapjon rendületlenül járt a kis lakásba, teával a kezében pihent a fotelban és a lányt nézte, miközben ő behunyt szemmel álmodott. Minden alkalommal csalódásba oltott idegesség lett a víziók eredménye. Ugyanaz az erdő, a nap, az állatok, a rét, a csillogó virágok, az asszonyok és a szétszakadás. A bánat egyre inkább erőt vett rajta és már senkinek sem tudott segíteni, az álmaiban egyre csak az erdőt járta, a rétet, majd teste és a lelke kettévált és minden árnyba borult. Már nem tudta, mi a helyes, mi a jó, mit kell tennie vagy mondania, mi az értelme, miért van itt, mik a céljai, elvesztette egyetlen adottságát és hitét a mesékben, számára megszűntek a történetek és bezárult a világ összes könyve. Magába fordult és többé nem volt szabadulás onnan. Az idős hölgy, míg bírta járt hozzá, táplálta benne a tüzet, segítette, beszélt hozzá, de a lány már nem beszélt, mintha szemeit valami sűrű köd takarta volna el, a fény eltűnt belőle. Ahogy telt az idő, azon kapta magát, hogy már nem kopogtatnak az ajtaján, a fotel üresen ált és a teafilter rég beleszáradt a csészébe. Az idős asszony elment és már nem jön vissza többé, valahol a távolban jár, túl a mezőn és a tündöklő virágokon és talán most már hisz, elhiszi, azt hogy a betegségen túl létezik valami megmagyarázhatatlan, valami sokkal szebb és kimondhatatlan, amit csak azok tapasztaltak, akik ott jártak. Ez volt az utolsó csepp. A csepp, mely megmérgezte maradék gondolatainak talaját, a tudata örökre eltűnt. A történetnek vége.
-Vége? -nézett a kis fürtös hitetlenkedve. Azt hittem, hogy ez egy vidám sztori.
-Te akartál igaz történetet, ez pedig maga a valóság.- dőlt hátra a nő.
-Én ezt nem értem, nem végződhet így, hiszen álmai voltak, segített mindenkin. -értetlenkedett a lurkó.
-Pedig így volt, már semmi nem számított neki.
-Miért nem jött rá, hogy mit jelent az álom?
-Tessék?
-Azt kérdeztem, hogy miért nem gondolkozott azon, hogy ez a látomás mit jelenthet, mert valamit mutatott és szerintem nem foglalkozott ezzel, nem látta azt, ami egyértelmű.
A nő ledöbbent és nem talált szavakat! -Mert nem tudta, mert nem értette, vagy talán csak belefáradt, elvesztette a képességét és ennyi.- szólt ingerülten.
-Ilyen nincs! -pörögtek dühösen a loknik. -Hiszen a képesség és a hit benne van minden ember szívében, azt nem lehet elveszíteni, rendíthetetlenül ott van, és soha nem hagyod el, nem tudod, egyszerűen nem lehet. Néha valahol lemarad, de utolér, követ, lépten-nyomon veled van és egyszer csak, amikor te is úgy akarod, akkor melléd ér, megfogja a kezed, és veled marad.
A nő szemének csatornái megeredtek, és mint valami tiszta dübörgő vízesés, utat törtek maguknak, minden tele lett fénnyel és élettel.
-Liza! Liza! Ébresztő!
A nő felriadt, érezte szájában könnycseppjeinek sós ízét.
-Liza mennünk kell, vége a szabadidőnek, kezdődik a foglalkozás. -A nő felnézett és egy kedves arc nézett le rá.
-Hol van?- kérdezte zavartan? Hol van a kislány? Aranybarna haja van, hatalmas loknikkal, pisze orra van és pimasz, itt ült és mesét követelt, igaz mesét, amiben nincs hazugság, Liza a neve.
- Senki sem volt itt, csak elszundikáltál, gyere mennünk, kell, kezdődik a terápia, már csak rád várunk.- kérlelte az orvos.
-Nem értem, pedig itt volt, olyan valóságosan, minden rezdülését láttam és beszélgettünk, meséltem neki egy lányról, aki elvesztette az álmait. Aztán elmagyarázta, megmutatta, hogy hol vannak, hogy bennem vannak, itt voltak végig, a nyomomban jártak, követettek, utolértek, és már velem maradnak örökre.
Az orvos ránézett és olyan sok idő elteltével megint látta a tüzet a szemében. Látta a hitet a szemében és ez felért egy terápiával. Egy tollat és egy papírt tett a nő elé az asztalra, megszorította a kezét és kiment a szobából.
Aznap éjszaka a rehabilitációs központba csak egy ember nem tudott aludni, egy apró lámpa fényénél egy toll és papír segítségével tovább szőtte meséjét és elindult a gyógyulás felé.
A Torony
Alex a Torony 101. emeletén dolgozott. Mivel, túlságosan sokan voltak itt ahhoz, és túl gyorsan is váltották egymást munkatársai, ezért nem is törekedett arra, hogy szoros barátságokat kössön. Persze, a pihenőidőkben, ebédszünetekben el-elcsevegett velük, de többüknek még a nevét sem volt ideje megjegyezni, mert alighogy kezdte volna megszokni az arcot a hozzákapcsolódó névvel... az illetőt áthelyezték.
Alex - másokhoz hasonlóan - évek óta várta, hogy ő is rákerüljön az Áthelyezettek Listájára. Tudta, hogy minél több idő telik el, annál közelebb kerül ahhoz, hogy Integető legyen.
Bár, ahogy teltek az évek, úgy volt kénytelen bevallani magának, hogy egyre irigyebb azokra, akik sokkal kevesebb időt töltöttek ugyan a Toronyban, mégis jóval hamarabb kerültek áthelyezésre. Ilyenkor minden dolgozónak végig kellett néznie, ahogy búcsúztatják a távozót, aki boldogan emelte kezét, hogy integethessen a többieknek. Alex, otthon még gyakorolta is az integetés mozdulatait. Ott állt a tükör előtt, és büszke, felemelt fejjel fordította fejét jobbra, majd balra, miközben jobb karja fellendült és szinte kecses, uralkodói intést intézett a láthatatlan nézőknek. Persze, utána mindig kissé elszégyellte magát, hiszen tudta, hogy rá is sor fog kerülni, így minek is sürgeti az időt.
De az idő nehezen múlt. Ő is csak ült a monitor előtt, ahogy a többi több száz munkatársa a teremben, sorokba rendeződve. Minden sor, minden asztala kapott egy számot, ezen voltak nyilvántartva. Alex száma a 101/1023/265 volt. Vagyis ő a 101. emelet 1023. sorának 265. asztalánál ült. Minden asztal előtt csupán egy irodai görgős fotel állt, az asztalon pedig egy nagy monitor. Ezen kellett dolgozniuk. Mindenkinek ugyanaz volt a feladata, de mégis más.
Ha a monitoron megjelent egy zöld jel, az egy újabb Program érkezését jelentette. A Programot kinyitotta és áttanulmányozta az abban foglalt feladatokat. Ezeket kellett végrehajtania. A Program mindenkinél egyedi volt, sőt akár naponta is változhatott. Volt, hogy az egyik nap a Program által előírtakat elkészítette, majd egy hét múlva már ezeket törölnie is kellett. Senki sem tudta, hogy ki írja ezeket, de tudták, hogy éppen melyikük Programja volt Jó, vagy Rossz, vagy akár Semleges. Ezeket meg tudták beszélni egymás között a szünetekben. Így lassan körvonalazni lehetett, hogy a Program végrehajtásai alapján ki lesz jogosult az áthelyezésre.
Alex nem tagadta, hogy sokszor nehezére esett egy-egy Program megvalósítása, de tudta, hogy ez a kötelessége, és csak ez által válhat belőle Integető. Ezért tette a dolgát, és nem lázadt. De volt, aki sajnos elbukott ezen a megmérettetésen. Emlékezett még a legelső esetre, amikor egy Irina nevű gyönyörű nő egyszer csak felpattant és ordítozni kezdett, hogy nem hajlandó megölni egy terhes anyát, hiába ezt írta elő számára a Programja. Ekkor megjelent két fehér köpenybe öltözött férfi, akikről később Alex megtudta, hogy Helyreigazítóknak nevezik őket, és elkísérték a zokogó nőt. Senki sem tudta meg, hogy mi történt Irinával, csak azt látták, hogy Irina helyére másnap egy másik nőt ültettek.
Minél több év telt el, annál több ilyen esetet látott, de ő rendületlenül tette a dolgát. Pedig többször ment haza ő is kétségekkel, felindultsággal, vagy épp dermedtséggel a lelkében. Pl. akkor, amikor autóbalesetet kellett okoznia, amelyben a vétlen fiatal sofőr meghalt, vagy akkor, amikor rákos betegséget kellett okoznia egy fiatal nőnek.
Persze, voltak nagyon jó napjai is, amikor szinte örömittas állapotba került. Kioszthatott sokévi tanulás után egy-egy orvosi, mérnöki, tanári diplomát, megszervezhetett néhány esküvőt és keresztelőt.
Mivel az aznapi Programot minden reggel pontosan 9 órakor kapták meg, ezért soha nem tudhatta előre, hogy aznap hálás, vagy hálátlan feladatot kell majd végrehajtania. De olyan napjai is voltak, hogy egyszerűen nem volt mit csinálnia, nem érkezett hozzá semmilyen végrehajtandó előírás. Ilyenkor csak visszanézte az előző napi Programja eredményeit.
Sokszor gondolkozott el ezeken a lazább napokon, hogy vajon a Programok Írója miért nem jelentkezik személyesen, miért övezi olyan nagy titok. De a Szabályzat tartalmazta, hogy Programok Írójával csak és kizárólag az Integetés után lehet találkozni a Torony legfelső szintjén. A kíváncsiságát ezért, semmiképpen nem tudta kielégíteni.
2011. október 24-én reggel 9 órakor érkezett meg az aznapi Program leírása:
„Dr. John Smith nyugdíjas orvos kapjon szívrohamot, szállíttassa kórházba. Lányát, a fiatalon, autóbalesetben megözvegyült Laura Badricket ültesse apja betegágyához. Értesítse a rákos betegségéből felépült, most gyermeket váró unokát, Linda Corbet-Badricket nagyapja állapotáról, akinél a hír hallatára el kell indulnia a szülés folyamatának."
Alex többször is elolvasta a Programban leírtakat, majd munkához látott. De most érezte, hogy valami másnak kell jönnie, mint hogy egyszerűen a munkaidő végén leteszi a lantot és hazamegy. Megérzése nem hagyta cserben. Pontosan a zárás előtt egy órával - egy addig számára még ismeretlen - piros villogó fény jelent meg a monitorján. Hallott már róla, tudta, hogy egyszer számára is eljön ez a pillanat, de ahogy most valóságosan is ott láthatta, a szemével, lelkével is magába olvaszthatta, az szinte felfoghatatlanná vált. Remegő kézzel kattintott rá, hogy kinyissa az üzenetet. Ez állt benne: „Készüljön! Eljött az Ön ideje! Integetővé avatjuk! Kérjük, hogy várja meg az Önhöz érkező Segítőket, akik megadnak minden instrukciót Önnek az Integetési Szertartásról, majd a találkozásról a Programok Írójával. Vezérelje siker a további útján!"
Alex mellett, mire újra elolvasta az üzenetet, már meg is jelent két díszes egyenruhába öltözött Segítő. Bekísérték egy külön szobába, ahol már várta egy fehér szmoking, fehér cipővel. Ezt kellett felvennie. Izgatottan kapta magára, a Segítők megigazították rajta, befésülték a haját. Belenézve a tükörbe egy igazán jóképű, jól öltözött, reményekkel és hittel teli ember nézett vissza rá. Búcsúzott ettől a képtől, hiszen utoljára látta így magát.
Miután elkészült, a Segítők átvezették a Vetítőbe, ahol végig kellett néznie egy filmet, amely kivonata volt annak a nagy munkának, amit a Programok alapján elvégzett. Magára hagyták, hogy minden ízében magáévá tudja tenni az itt látottakat. Érezze a képernyőn megjelentek életét, életérzéseit, félelmeit és örömeit. Alex hol nevetett, hol sírt a történeteiket látva. Mikor a fények újra kigyúltak, nagyot lélegzett, majd felállt és elindult, hogy a sorfalak között integetve távozhasson.
A sorok között húzódó hatalmas folyosó két szélén már minden dolgozó sorfalat állt. Látta, hogy métereken keresztül csak állnak és állnak, és őt figyelik. Lassan lépett előre egyet, majd felemelte a karját és miközben újra lépett, karja már integetni is kezdett. Határozottan haladt előre, de nem nézett sem jobbra, sem balra, mint ahogy a tükörben gyakorolta, hanem csak a hosszú folyosó végén lévő nagy fehér, díszes faajtót bámulta. Azt, ahogyan az Őrök kitárták, és ahogyan az rá várt.
Miután elérte az ajtót, és átlépte volna a küszöbét, megfordult és intett egy utolsót, majd visszafordult és belépett az ajtón túlra. Az ajtó becsukódott mögötte. Az ajtó mögötti helyiség nem volt túl nagy, csak egy lift állt a túlsó végén. Ide kísérték Segítői.
Alexnek egyedül kellett beszállnia a liftbe. Nem tudta meddig utazott vele, mert nem voltak emeletjelölések és az időérzékét is elvesztette. Csak azt tudta, hogy valami áldott nyugalom szállta meg, valami megmagyarázhatatlan boldogság érzése. Hiszen milyen régóta várt erre a pillanatra.
A lift hirtelen megállt, kinyílt az ajtó. A nagy fénytől hirtelen nem is látott. Majd lassan körvonalazódni kezdett a hatalmas szoba, amely valójában egy télikert volt, csupa növénnyel és virággal. Látott egy-két papagájt, paradicsommadarat és olyan madarakat is, amilyet addig még nem ismert. Megszédítette ez a látvány. Bódultságából egy határozott, de kedves, mély férfihang rázta fel: „Üdvözlöm! Kérem, lépjen a vonalra!". Ekkor vette észre a tőle pár méter távolságra a márványpadlón jelzett piros vonalat. Odalépett. A hang újra megszólalt: „Megkérem, hogy a vonalat ne lépje át! Mindkettőnk érdekét az szolgálja, ha nem tud meg mindent rólam. Tudom, hogy nagyon régén várja már azt, hogy itt lehessen." Ekkor Alex csodálkozva visszakérdezett: „Honnan tudja?". A hang szinte nevetve válaszolt: „Én mindig, mindent tudok, hiszen, én vagyok a Programok Írója." „Persze, gondolhattam volna! Elnézést!" - szabadkozott Alex. „Az evidencia itt a Toronyban még természetes, de ahová helyezzük, ott már nem lesz az. Magának is sokszor meg kell küzdenie majd azzal, hogy nem fogja tudni, hogy mi fog történni önnel. Itt a Programok által ön volt az egyik a kezem a sok kéz közül, de az új küldetésében önt fogják az itt lévő kezek irányítani. Tudom, hogy ért engem! Később talán már nem fog, talán meg is fog tagadni, de ne felejtse el, hogy mindig ott leszek, ahol ön is lesz." - válaszolta a Programok Írója olyan nyugodtsággal, amivel Alex addig még soha nem találkozott. Nyugalmat és békét árasztott minden szava. „Kérdezhetek?" - bizonytalankodott Alex. „Csak nyugodtan. Most még úgy teheti meg, hogy közvetlenül választ is kaphat rá, de később már csak úgy tudja a kérdését feltenni hozzám, hogy nem biztos, hogy a válaszomat is hallani fogja. Bár, igyekezni fogok, hogy akkor is eljusson valahogy önhöz." „Megkérdezhetem, hogy mi lett azokkal, akik nem akarták végrehajtani a Programokat, és akiket elvittek?" - Alexnek a fejében Irina távoztát követően jött a kérdés, és most végre fel is tehette az illetékesnek. „Irinára gondol... Hmmm... Majd beírom a következő programomba, hogy tudjanak találkozni..." - kezdte a Programok Írója. Alexet meglepte a válasz, de a szíve mélyén már várta ezt a találkozást. „Azok, akik nem tudnak, vagy nem akarnak végrehajtani bizonyos Programokat, azokat más szintre, más asztalhoz helyezzük, ezáltal lehetőséget kapnak rá, hogy más úton indulhassanak el." Ez a válasz megnyugtatta Alexet.
„Most pedig térjünk rá az ön áthelyezésére. Tudja, hogy hova fog kerülni?" „Ó, igen, mindent megjegyeztem a levetített filmből, és persze az elvégzett feladataimból." - bólogatott nagyban Alex, annak ellenére, hogy a hosszú évek alatt azért belőle is kiestek kisebb-nagyobb események. „Nem baj, ha nem emlékszik mindenre." - nyugtatta a Programok Írója, mintha belelátott volna a fejébe. „Úgyis, mihelyt kilép innen, töröljük minden emlékét. De helyette beleépítjük az ismereteit a tudatalattijába, ami időnként figyelmeztetni és óvni fogja. Előfordulhat persze, hogy nem fogja felismerni, hogy mi a tudatalattija üzenete, de ha jól figyel, akkor mindent helyesen fog tenni." Alex nem nagyon értette, hogy akkor miért kellett szinte memorizálnia évek hosszú történéseit. „Figyeljen! A Programokat sokszor csak módosítom egy már meglévő Programból. Kicsit változtatok rajtuk, egy-két módosítást végzek, ezért ez állandó körforgásban van. Hol ehhez, hol ahhoz jut. Ahhoz viszont, hogy a körforgás jól működjön, ahhoz az kell, hogy a mindenki, aki Áthelyezésre kerül, az valahol tudja és érezze, hogy tudja a kérdéseire a választ, hiszen csak elő kell hívnia a tudatalattijából. Ezáltal lesz az örök körforgás, örök tudássá és örök életté. Ennek a rendjét én őrzöm." - nyugtatta Alexet, bár ez új kérdést indukált benne. „És ha valaki nem akarja az emlékeit elfelejteni, és az itt szerzett emlékeivel kéri az Áthelyezését? Megteheti? Volt már, aki megkísérelte?" „Az Áthelyezés előtt mindenki köteles túlesni az emlékek törlésén. Volt, aki már próbált ez alól kibújni, de sikertelenül. Ezek az emberek viszont, az áthelyezésük után állandó nyomozást végeznek, ők maguk sem tudják, mi után, csak jobban érzik, hogy valami más is volt az Áthelyezésük előtt, amiről tudniuk kellene. Rájuk különösen figyelünk. Külön ügyosztályt is hoztunk létre a felügyeletükre." Ekkor a Programok Írója hirtelen elhallgatott. Majd rövid szünet után újból megszólalt: „Most kaptam a hírt. Eljött az ön ideje. Indulnia kell. Nem sokára újból találkozunk!" A hang búcsúszavai után Alex is elbúcsúzott, bár, nem igen értette, hogy miért gondolja azt a Programok Írója, hogy majd egyszer újra fognak találkozni...
A háta mögött halotta, hogy kinyílt a lift, tudta, hogy be kell szállnia. A lift elindult lefelé... Egyre gyorsabbnak érezte a mozgását, olyannyira, hogy kénytelen volt a falhoz tapadni, de ez sem segített. A lift egyre gyorsuló tempóban vágtatott valahová, egy olyan végcélhoz, amit Alex nem ismert... Néhány perc múlva azonban elveszítette az eszméletét...
„Kedves Linda, gratulálunk, kisfia született! Mi legyen a neve?" - kérdezte az orvos a szülőágyon fekvő fiatal nőtől. „A férjemmel azt gondoltuk, hogy legyen Alex." - mosolyodott el a büszkeségtől és boldogságtól átitatott kecses száj. „Édesapámat hívták így. Ő egy részeg sofőr miatt vesztette el az életét egy autóbalesetben." - érzékenyült el. Az orvos ez után még maga ügyelt arra, hogy a legmegfelelőbb ellátást kapja az ifjú anyukat, hiszen Linda nem régen épült fel rákos betegségéből, ezáltal duplán vállalva a terhességgel járó kockázatot. Másrészt, Linda nagyapja, dr. John Smith a kórház egyik elismert orvosa volt évekkel azelőtt, mielőtt nyugdíjba nem vonult volna. Ezért unokájára és az új szülött dédunokájára még kiemeltebben akart figyelni.
S ugyanezt a kiemelt figyelmet élvezte Linda édesanyja is, aki már a szülést megelőzően a kórházban volt, hiszen előtte hozták be az édesapját a mentők, szívrohammal. Az asszony duplán érezte most a ránehezedő nyomást. Az intenzívről szaladt át a szülészetre. Egyik osztályról ment a másikra, majd vissza. Most is megfáradva ült le lánya ágyához, ahol már ott mosolygott Linda férje is. „Nagyapád jobban van! Elújságoltam neki az örömhírt! Azt mondta, ne számíts rá, hogy most hal meg, mert látni akarja a dédunokáját!" - nevette el magát és vette át lányától az újszülött csecsemőt. „De gyönyörű baba vagy! Csak az Úr küldhetett téged Hozzánk!" A baba elmosolyodott, mintha értette volna...
Dr. John Smith évekkel később halt meg. Az ő száma a 113/1245/398 lett. Új külsőt kapott, emlékeit törölték. A Program Írója Irinával kapcsolatos feladatok elvégzésével bízta meg.
John ma is pontosan 9 órakor kapta meg a napi Programját. Neki is látott, hogy végrehajtsa a következő feladatot: „Irinát abba az általános iskolába írassa be, ahová Alex Corbet-Badricket íratták be a szülei..."
A fiatal John neki is kezdett aznapi munkájához...

Levelezési címünk
Budapest, 1026 Júlia utca 13.
Email címünk
info@szepesmariaalapitvany.hu
Facebook
2343ec78a04c6ea9d80806345d31fd78-gdprlock/szepesmaria
2343ec78a04c6ea9d80806345d31fd78-gdprlock/pottyosp














