Az Oázis jósnője

Még a Köztes Létben ültem boldogan, és fürödtem a határtalan Fényözönben, a boldogságban, ahonnan nem lehet elvágyakozni, mégis tudtam, hogy annyi megoldatlan lelki göböm van, hogy előbb-utóbb, úgyis „visszakérezkedem". Hagytam, hogy angyalok ujjongjanak körülöttem, és dalukkal - akár a szirének - maradásra csábítsanak... Hagytam, de belső mosolyom(amit előttük lehetetlen eltitkolnom) elárulta: már búcsúzom. Ők ismernek. Tudják, milyenné válik a Fényem, amikor az indulás vágya gyökeret ver a lényemben. Aurám színei oly különösek ilyenkor. Már várták a kérdésem, ahogy útjaim előtt mindig megkérdezem, más-más megfogalmazásban, értelmezésben:

• Biztos, hogy csak ennyit vihetek magammal?
• Igen, csak ennyit. Ez MINDEN! - kapom a választ.
Így indultam útnak.
Nem értettem igazán, de már sejtettem, hogy - életeim során - mit is várok el önmagamtól, és mi az a „minden", amit vinnem engednek. Mindig is az érzelmeim vezettek. Igaz, nem mindig szerencsés utakra - mert ezek az utak nem mindig voltak tiszták - de oly hévvel dolgoztak, és dolgoznak bennem, hogy képtelen vagyok nem rájuk hallgatni. Engem már csak ilyennek gyúrtak össze. Jobban mondva: ilyennek kevertem össze önmagam. Hiszen Felsőbb énem alakít feladataimnak megfelelő testre, lélekre, szellemre: egy túlfűtött érzelmekkel megáldott lénynek, hogy önmagamhoz hűen oldhassam lelki gubancaimat... Ebből kellene erényt kovácsolnom, hogy a tiszta, egységes Fényhez eljuthassak. Egyesek bölcsességet kapnak, vagy erőt, sokan hitet... Mások talán látnak, időben előre-hátra, ahogy egykoron én is láttam, de ezt az adományt most nem vihetem magammal, mert előző életemben nem éltem vele, amikor életbevágóan szükség lett volna rá... eltékozoltam... Énnekem most érzelmesen kell szeretnem. Ezt csinálom, és amint leérek majd, rögtön elkezdem. Olyan ez nekem, mint egy motor, aminek első zúgására engedelmeskedik a teljes járgányom! Talán van bennem bölcsesség is, erős hit, lelki erő, meg látás is, de mint eddigi életeim fővonala, az erős érzelem az, ami teszi a dolgát bennem. Mint Egyetlen Életem (a mindörökkön örökké tartó, időtlen, tér nélküli csoda) mozgatója, a Szeretet az, aminek szolgálnom kell. Ezt onnan is tudom, hogy rögtön erős, nagyon erős koppintást kapok, ha nem a választott kísérőre hallgatok. Figyelmeztet az elixírem, szelíden, cseppenként: vigyázat, régen nem ittál belőlem, és szikkadtan nem lehet teljesíteni. Olyankor kortyolok a csodaszeremből, ami lassan szétáramlik bennem, különös összetétele betölti egész lényemet, és ismerősen végigsimogat. Akkor kapom meg feladatomhoz azt a kétséget nem ismerő késztetést, aminek engedelmeskedem, hiszen ez AZ, ami életeim fővonalát alkotja. Az én Tartópillérem, a választott Elixírem.
Látszólag akadálytalanul haladni tud az életem akkor is, ha nem engedelmeskedem az elixírnek...Látszólag! Talán nincs is annál keservesebb, élettől elrugaszkodottabb állapot, mint amikor önmagamnak is hazudok. Ez egy groteszk, gnóm-állapot... amikor a tükör előtt is álarcot teszek. Már egyre ritkábban teszem, hiszen olyan kisugárzása van saját látványomnak, hogy nézni sem bírom önmagamat, sem kívülről, sem belülről. Ha meg nézni sem bírom, akkor szeretni sem tudom, és ez egy megállíthatatlan lavinát indít útjára, amiből -törvényszerűen - maradandó sérüléssel kell majd „hazatérnem".Csakhogy ott lent nem tudok ám mindig ilyen okos lenni. Mert hadakoznom kell közben kisebb énemmel, akinek ravasz, sunyi mivolta egy ártatlan kisgyermek álarcába bújik, és minden elővigyázatosságom ellenére sokszor azon kapom magam, hogy ezt a hamis „kisdedet"dédelgetem magamban - majom-szeretettel. Majom-szeretettel pedig gyönyörű gorillákat lehet nevelni. Ha netán ez a gorilla túlnőne önnön méreteimen,és fittyet hányna az elixírre, akkor...Na? Mi is történne akkor? Osztályismétlés! Mi az nekem?! Még egyszer leszületni ugyanannak a feladatnak a megoldására?! Na nem, ezt igazán nem szeretném! Csakhogy a vizsga eredménye csak az öröklétben kerül kihirdetésre. Itt - bárhogyan is gondolom - nem fogom megtudni, hogy sikeres volt a megmérettetés, vagy bukás lett... Egy biztos.
Amit dédelgetni kell, ami nem természetesen, nem mesterkéletlenül bújik elő lényemből, az nem az az út, ami fölfelé halad. Lehetünk egy életben (sőt, több életben is) sznobok, de, vajon ezzel kinek és mit „mutatunk" meg? „Mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri, de lelkében kárt vall?" - szól Mesterem figyelmeztető szeretete. Mit ér, ha magamutogatással, hamis álarcokkal felvértezve, rivalda-fényben sütkérezve/sülve meghódítom és átverem az egész világot, de közben - ujjaim közt kifolyva - elveszejtem a legdrágább kincsemet, önmagamat? Történt már ilyen... De most nem, most nem fogom elveszíteni!
Amit most elétek tárok, amit megvallok nektek úgy éltem át, itt, a földi síkon, mint egy időutazást. Az is a neve: regressziós hipnózis. Utazás egyik leélt életembe. Kérdések és válaszok hajtottak erre a Nagy Útra. Elixírem működött ugyan, éreztem! Lényem mégis poklok kínjában vergődött, mert nem értettem a miérteket! Nem értettem, hogy lehetséges az, és főleg miért, hogy elixírem hatása érezhető, és én mégis a vesztembe sietek - földi énemmel legalábbis így gondoltam. Ezen utazás során megadatott nekem - micsoda kiváltság! - hogy megértsem önmagamat; megértsem, miért pont ezt a feladatot választottam. A feladat még oldásban van (hiszen„adásban"vagyok épp, itt, lent), de a fénye már egészen más színekben pompázik. Értelmesebben élhetem az életem, és világosabban körvonalazódnak azok a helyzetek, amelyek eddig kínkeservesen gyötörtek... Tudatosan élem azt a szerepet, amit a Nagy Rendezőtől a köztes létben elvállaltam! ÉN vállaltam el! Képességeimhez, feladataimhoz, egyéniségemhez mért szerep! Játszanom kell tehát: mégpedig jól! Hogy hol van a színpad? A lelkünkben, vagy a külvilágban?! - ahogy a lenti regős kérdi - ezt a kérdést, ajánlatos minden este feltennünk. Amolyan lelki-szellemi szappan volna a tisztálkodáshoz, az esti imához...

„Haj, regő, rejtem!
hová, hová rejtsem?...
Hol volt, hol nem:
kint-e vagy bent?
Régi rege, haj mit jelent?
Ím szólal az ének.
Ti néztek, én nézlek.
Szemünk,
pillás függönye fent:
Hol a színpad:
kint-e vagy bent,
Urak, asszonyságok?
Keserves és boldog
nevezetes dolgok,
az világ kint haddal tele,
de nem abba halunk bele,
urak, asszonyságok!
Nézzük egymást, nézzük,
regénket regéljük.
Ki tudhatja honnan hozzuk?
Hallgatjuk
és csodálkozzuk..."

Kezdődjék hát ... a játék! Élettörténetem földön zajló játéka. Gyertek velem, bebocsátalak benneteket bizalommal életem színpadára, és megmutatom azt a valóságot, amely eddig színfalaim mögött rejtőzött.

Fiatalon mentem férjhez, friss lendülettel, elképesztően naivan, de telve színtiszta érzésekkel, és még tisztább célokkal. Egyszerűn boldogan akartam élni. Mindez fénysebességgel másként alakult...
Klasszikus élethelyzet: három gyermek, férj, számomra mókus-kerék érzet és állapot. Nem bírtam. Fulladoztam a boldogtalanságtól, önmagamtól, nem volt helyem a saját életemben. Tettem a dolgom a tőlem telhető legjobb igyekezettel, három gyermekem lelkére figyelve, nehogy náluk „elrontsak"bármit is. Tíz év kínlódás után, elváltam.
Szellemi keresésbe kezdtem, lázasan, kapkodva, de a lázas kapkodás és igyekezet gyakran tévutakra vezetett. Ma már látom, mindez, fejlődésemet szolgálta. A sok botlásra mind-mind szükségem volt ahhoz, hogy egyáltalán megszülethessen bennem a gondolat, hogy hiszen mindennek oka és rendeltetése van.
Már évek óta spirituális kereső voltam, amikor egyszer csak úgy éreztem, megtaláltam az utamat. Egy csodálatos könyv segített ebben. Ahogy olvastam, minden betűje - mint valami apró tündér - fényesen, de főleg érthetetlen módon - ismerősen villogott előttem. Szinte megbabonázva éltem bele magam az olvasásba. Nem is nevezhető olvasásnak... Annyira én voltam mindaz, ami a könyv lapjain „megszólalt" felém. A könyv végén, több kép is volt, érdeklődéssel nézegettem a reklámozott könyvek szerzőit, mígnem egy ismeretlen könyv ismeretlen szerzőjének arca magával ragadott. Éreztem, szeretem ezt az embert. Megijedtem ettől a felismeréstől...Szeretem?...Erős szó ez, súlyos...nem szoktam dobálózni ilyesmivel...és mégis. Nagyon erősen, teljes lényemből, elemi erővel és kétségek nélkül tört rám ez a felismerés. Amikor már azon is túl voltam, hogy ezen értetlenséget magyarázni akarjam, hogy magamra haragudjak, hogy őrültnek érezzem magam, hogy az önmegvetés színes skáláját végigéljem, egyszerűen elfogadtam azt, ami velem történik. Mindennapjaimhoz hozzátartozott az a pillanat, amikor a képet nézve, szinte valóságosan éreztem egy ölelést, egy megmagyarázhatatlan szeretetet, ami - ugye - egy idegen felől áramlik felém. Olyanok voltak ezek a pillanatok, mint amikor a sivatagi vándor egy kortynyi vízhez jut az oázisban. (Oázis?...milyen rejtelmesen, sokat sejtetően beszél hozzám ez a szó...) Megengedtem hát magamnak azokat a boldog pillanatokat, hogy szikkadt lelkemet ezzel a „vízzel"csillapítsam. Belső mosollyal, mindig ott aludtam el, az oázisban.
Különös érzésre ébredtem egy éjjel. Félálomban voltam, de annyira valóságosan éltem végig amit elmesélek, hogy fizikailag minden leképeződött bennem.
Az a bizonyos férfi állt előttem... Csodálattal vegyes rémülettel „néztem"rá, pillogtam, hogy talán a képzelet csalfa játéka táncoltat, de, nem. Még a lélegzetét is hallottam, sőt, lágy fuvallatként éreztem is. Néztük egymást... időtlenül... Csupán lélegzetünk kapcsolt össze és tekintetünk. Ebben a feszült, édes pillanatba valami csodálatosan erotikus érzés is keveredett. Egy új érzelem kerített ellenállhatatlanul a hatalmába lelkileg, testileg... és szellemileg, hiszen félig módosult tudatállapotban voltam. Átadtam magam a valóságos látomásnak.
A férfi tekintete az arcomat simogatta: felkavaró és rendkívül jó érzés volt, pedig csak a tekinteteink kapcsoltak egybe. Végigsimogatta teljes arcomat égő, lobogó szemeivel. Hagytam, hogy érezzek, hogy létezzen ez a pillanat. Már a nyakamon éreztem a leheletét, majd a karomon. Minden idegszálam, érzékeim pattanásig feszülten várták, kérték, szomjazták a folytatást... Még mindig csak a tekintet kísér, egyre erősödő érzéseket vált ki belőlem, érzékiségem, mint a láva, feltör lényem mélyéről. Tovább engedek az érzéseknek... A tekintet most megtalálja rajtam azt a pontot, amit én magam sem ismertem: a derekamon. Talán testem legérzékibb pontja (de ő, honnan ismeri?!). Ölel, érint, és feszít az erotika. Már lábaim hajlatán van, kezeim hátra feszülve a lepedőt tépik, testem valóságosan vonaglik. A férfi néz...és ellenállhatatlanul szeret, szeretkezik velem a tekintetével, miközben én testben is megélem ezt, és hagyom... Látom boldog tekintetét, ahogy részese az örömömnek. Most, a derekamról a köldököm felé halad... lélegzetem gyorsul, testem már az ő testében van (pedig a látomás csak áll és néz), és én mégis érzem őt, feltör belőlünk dübörgőn, láncokat oldva az óhaj, az a fajta szenzuális vágy, amit csak ritka pillanatokban engednek hozzánk, mert angyalaink féltenek...nehogy elégjünk a szerelem oltárán...
Kirobbant tehát belőlünk a parázs, a mindig is bennünk szunnyadó parázs...a MI , közös parazsunk, hiszen olyan ismerős volt minden, olyan érthetetlenül ismerős. Egeket tanúnak hívó szeretkezésünk alatt vérünkbe oltottan éltük egymást. Valóságosan lüktetett a lényem, dübörgött a vérem, ahogy a tekintet most végig érintette egyszerre egész testemet, a forróság bennem már elviselhetetlenül sikongott, kezeim még mindig tépték a lepedőt, és a valóságban átélhettem egy éterben megélt elröpülést... Röpültem... röpültem... Testem hosszú pillanatokon át érezte azt a semmihez nem fogható teljességet, egységet, oldódást... békét!...Vele, álmaim férfijával...
Lassan, amikor lélegzetem nyugodtabbá vált, elengedtem a lepedő szorítását, kezem szinte görcsbe merevedve vörös volt az erőtől, ami belőlem kiáradt. Mintha a kilencedik mennyből tértem volna vissza. Hirtelen mozdulattal felültem az ágyamban, körülnéztem: a jól ismert tárgyak voltak körülöttem és az éj csendessége cinkosan, megértően ölelt körbe. Fejemet párnámra hajtottam, és nyitott szemmel vártam a hajnalt. Életem leggyönyörűségesebb éjszakája volt ez...
És most, hogyan tovább? - kérdezte az ablakon beszűrődő hajnali napfény...Igen...hogyan?
Papírt vettem és leírtam azt, ami legelőször a gondolataimba tódult... magam is meglepődtem, egy ima volt, egy lényem mélyéről feltörő ima:

Istenem...adj nekünk egy éjszakát!
Egy lázasat...mit Te vigyázol,
Fényeset, hogy ne légy távol,
Boldogat, mert tudjuk
TE VAGY!
Üdvöset, hisz örömünk vagy!
Édeset, mert szeretsz minket..
Áldottat, hálával Érted...
Csóktól édest, Békével teljest...
Egy Hálásat-mert Egymáshoz tereltél,
Szerelmeset...bennünk megszülettél,
Rózsába nyílót: szolgálatra kértél!
Istenem, adj nekünk egy éjszakát....

Újra és újra elolvastam amit leírtam, átgondoltam, amit átéltem. A teljes zavarodottság, értetlenség keveredett most bennem. Közben a reggeli tevékenységeim hívtak, el kellett látnom a gyerekeket, munkába kellett sietnem. Öntudatlanul, szinte lebegve, motorikusan végeztem a teendőimet, próbáltam csillapítani zaklatottságomat. Érthető volt az imavers, ami kibuggyant belőlem, de mit jelenthet a szolgálat? Miféle újabb munkát ötöltem ki magamnak a lelki szintről? Nem tudtam gondolataimat tovább fűzni, mert napi kötelezettségeim elvontak minden egyébtől, és kissé vissza penderítettek a világi valóságba, ami illúzió.
Hónapok teltek el, míg a véletlen(?) folytán összetalálkoztam álmaim Férfijával, a valóságban. Éppen a lépcsőkön jött fölfele. Egész lényem vibrált a pillanat varázsától, amikor - mostani életünkben először - köszöntöttük egymást. Lenyűgöző természetességgel ölelt át, olyan ismerős volt a kisugárzása, a lénye, az érintése. Sírtam, belsőmben, magamban: a boldogságtól, a hihetetlen eseménytől. Mindketten tudtuk, ez az a pillanat, amikor most elindul valami, ami a MIÉNK, és aminek nem lehet, sőt, bűn volna ellenállni, amit alázatos boldogsággal ÉLNÜNK kell. Nem tárom most fel, hogy mindez hogy működik fizikai életünkben, mert ehhez külön tanulmányt kéne írnom, az volna a címe: a túlélés fortélyai. De amit lelki-szellemi síkon nyújtani tudunk egymásnak, ahogy ezt valóságosan éljük, azt, talán egyszer, közösen megvalljuk majd a világnak, és sokakat megtanítunk majd arra - élő példaként - hogy mit tegyenek, ha az élet lehetetlenségei falakat emelnek álmaik elé...
Most viszont mást szeretnék elmesélni.
Spirituális keresőként, rögtön felismertem, hogy ez, egy olyan szerelem, ami életeket hidal át... Honnan hozhattuk? Mi a mostani KÜLDETÉSE ennek a forró, eltéphetetlenül erős kötődésnek?

***

Egy megbízható mesterhez mentem, akit megkértem, regressziós hipnózisba lendítsen át.

***

Kellemes szobában feküdtem, a regressziót vezető mester gyertyát gyújtott és én a szokásos meditatív pozíciómban átadtam magam a belső világnak, ami valódi, igaz, és örök! Lassan, gondosan emelt fel ez a fajta utazás, szinte észrevétlenül fent találtam magam abban a csodálatos Lelki Templomban, ahol az életeim őrizve vannak. Ott pihentem az időtlenség, a Fény káprázatosan vonzó birodalmában, és teljes mértékben átadtam magam annak a történetnek, ami film-gyanánt végigpergett előttem.
Legelőször forróságot éreztem - nagyon valóságosan -, és homokot,ami szúrja a szemeimet, láttam magam, hosszú, nagyon hosszú ősz hajjal, tűz előtt ülve, egyedül. Keretes volt ez a hipnotikus állapot. Aki beszélt, az én voltam... akkori énem, aki feltárta akkori életének történetét. Olyan, mintha egy riporternek mondaná, hiszen a hosszú hajú nőn kívül senki más nem volt a tűz körül... A „riporter" az a mostani énem, aki Őrangyalom kíséretében, betekint a múltba... az én múltamba...
*
...Aisha vagyok. 68 éve élek Bir-Hakeimben. Szegény családból jöttem, és szolgálnom kellett, tehát munkát kaptam a gazdag emír palotájában, aki nagyon hamar meghalt. Felesége, Radwa lett az úrnőm, tehát az ő parancsainak kellett engedelmeskednem. Nem volt túl kedves hozzám, de legalább nem bántott. Egyetlen fia volt, Firas.
• De hiszen... ez ő! Látom, ismerem őt! A férfi, az álmomból - rázott a meghatottság a hipnotikus állapotban, ahogy valóságosan megéltem ezt a felismerést.
Firassal egykorúak voltunk, nagyon kedveltük egymást, ő igyekezett engem tanulással kiemelni rabszolgaságom kilátástalanságából, és szabad estéimre mindig adott egy-egy könyvet, ami az életbe, a világmindenségbe és a mennyei világokba engedett betekintést. Éhesen vetettem rá magam minden egyes olvasmányra. Értelmesen tárult fel előttem ez a csodálatos Univerzum, és egyre inkább éreztem, valami olyan képességgel rendelkezem, amit titkolnom kell: eseményeket láttam előre, és hátra, ijesztő elevenséggel. Teltek az évek, és Radwát egyre jobban zavarta, hogy fia sok időt tölt el velem. Különböző utakra küldte, nem egyszer veszélybe sodorva őt a kiismerhetetlen sivatagban csak azért, hogy tőlem távol tartsa. Nekem meg plusz munkákat adott, hogy az estéim se maradjanak szabadon... De a szív útjai előtt nincsenek akadályok. Firassal egymásba szerettünk. Folytattunk valamit a világ legtermészetesebb módján... valamit, ami bennünk élt, talán időtlen idők óta. Radwa haragja és gyűlölete szikrákat szórt amikor ezt megtudta, és - szolgálati éveim alatt először - megvert, kíméletlen kegyetlenséggel megostorozott, miközben azt kiabálta, hogy ha még egyszer meglát a fiával, kínok között fogok elpusztulni...
...Közben természetfeletti képességem szörnyű képeket vetített előre a jövőmből, a rohamosan közelgő jövőmből...
Fájdalmam, megalázottságom és sebeim teljesen letaglóztak, és szemlesütve, reményeimet feladva végeztem tovább munkáimat. Nem figyeltem azokra a belső képekre, amelyek feltárultak előttem, és semmit sem tettem, hogy tudatosan változtassak valamit a külső világomban!
Firas szembeszállt anyjával, és követelte, szabadítson fel engem, hogy feleségül vehessen. Radwa arca ijesztővé vált. Firast is megfenyegette, kitagadja, eltiltja a vagyontól és engem kínhalállal elpusztít. Bölcsességre lett volna szükség, nyugalmas bölcsességre, de közben belső szemeim előtt pörögtek a jövőre vonatkozó képek, és én ezt nem tudtam kezelni. Firassal sikerült úgy beszélnünk, hogy Radwa ne tudja meg, és eldöntöttük, nagyon óvatosak leszünk, egy ideig semmiképp nem találkozunk. Idővel, talán megenyhül a helyzet.
Közben, a líbiai oázisba sivatagi rablók érkeztek, futárok jöttek lélekszakadva, hogy Radwat értesítsék. Készülni kellett a harcra, ádáz támadásokra lehetett számítani. Fegyveres harcosok állták körül az oázist, feszülten várakozva... újra látom előre a jövőt és felsikítok: NEEEE!!
A regresszióban olyan hevesen élem át ezt a félelmet, hogy sírni kezdek, érzem forró könnyeimet végigperegni arcomon.
Rohanok, nem gondolok a veszélyre, hogy Radwa meglát. Firashoz kell mennem, veszélyben van. Odaérek. Látom, ő is harci öltözetben van, és megrémülve néz rám:
• Miért jöttél ide, Angyalom? Veszélybe sodrod magad! Menj vissza, megláthat...
• Firas, Szerelmem, kérlek, bármi is történik, anyádat ne bántsd! Kérlek, ígérd meg nekem!
• Az anyámat? Hogy is feltételezed ezt rólam? Hiszen a rablóktól kell most megvédenünk magunkat...
• Ne kérdezd, hogy honnan gondolom! Csak ígérd meg...
Firasnak már nem jutott ideje ígéretet tenni, figyelme a támadók felé fordult, akik elérték a homokdűne keleti oldalát, és az Oázis felé tartottak. Visszarohantam a palotába, ahol legnagyobb rémületemre Radwa állt a bejárati kapunál és rám ordított:
• Hol voltál?
• Firasnal...
• Tudod ugye, mit tettél?
• Tudom... de kérem, ne tegye azt,amit akar (ismét előre látom a jövőt...)
• Miket beszélsz? Honnan tudhatnád mit akarok?
• Könyörgöm, ne tegye!!
Radwa irántam érzett gyűlöletét csak még jobban feltüzeltem, karomat megragadva hurcolt a pince felé, ahol két csuklómat falra rögzített bilincsbe verte, miközben rugdosott.
- Átkozott légy! Kis ringyó! Mit képzeltél, úrnő lehetsz a fiam feleségeként?
- Asszonyom...már folynak a harcok a falaknál...
- Ó, te álszent! Van neked erre gondod, ezzel foglalkozni?
- Kérem, asszonyom, menjen a falakhoz, ott várja Firas, döntéseket kellene hozni a védelem érdekében.
De, Radwa nem mozdult. Hallottuk a fenti zajokat, feszülten vártuk a folytatást...
Majd Firas hangja élesen süvöltött közelünkben:
• Aisha! Angyalom! Hol vagy?
Most leért, és meglátott minket... Arca kivörösödött, kardját kitépve az anyjához rohant.
Én felsikítottam:
-NEEE, kérlek, megkértelek...Szerelmem!
Firas - mintha meg sem hallott volna - elborult tekintettel lökdösni kezdte anyját, és a dulakodás folytán, Radwa, a csuklóimat fogva tartó kaloda szélének vágódott, eszméletét vesztette, halántékából ömlött a vér.
Keserves, mindent feladó sírásba kezdtem (mert láttam a folytatást)
Szerelemem éppen ki akarta szabadítani csuklóimat a kalodából, amikor a rablók leértek. Hátrafeszítették a karját, megkötözték, majd kajánul vigyorogva hozzám jöttek. Befejezték a csuklóm kiszabadítását, letépték rólam a ruhát és azt mondták:
• Na, madárkáink....szerelmeskedjetek!
Firas rám nézett...könnyei patakokban csordultak végig arcán, Égnek emelte fejét, szemeit....
• Istenem! Pedig szóltál hozzám! És én nem hallgattalak meg!... Istenem! Érte imádkozom....mentsd meg Aishat...Kérlek, Uram!
A rablók szeszgőzös röhögéssel ismét felszólítottak minket:
• Na, mi lesz?!... Szerelmeskedni!
Firas rám nézett... mosolygott... Lelkem elcsendesedett, és átadtuk magunkat szerelmünk édes gyönyörének... Egymástól méterekkel elválasztva testben, de egységben, teljességben lélekben... szeretkeztünk... Szemeink egymásra ragyogtak, erős fény vett minket körül (közben Firast kíméletlenül megcsonkították, vére megállíthatatlanul ömlött...)
Sírtunk... szerelmünk csodája világokat hidalt most át, és az öröklét felé tartott.
Tekinteteinkkel ölelkeztünk, édesen, az agónia perceiben... (ez volt az a csoda, a mesés éjszaka, ami álomként a jelen életemben olyan hűen visszaköszönt).
Firas mosollyal az ajkán, tekintetét egy pillanatig sem levéve rólam, lassan halódott....
• Imádlak, Aisha....
Majd az Ég felé emelve szemeit, ezt mondta:
• Uram! Szolgálni akarlak! És jóvátenni bűnömet anyámmal szemben! Engedd jóvátennem! - és csendesen átlendült az Öröklétbe....
Akkor a rablók röhögve nekem estek...én egész torkomból üvöltöttem:
- A pince falai össze fognak omlani! Hagyjatok békén!
- Na, ne viccelj, tubicám - fogdosott az egyik támadóm.
Abban a pillanatban a velünk szemközti fal dübörögve összeomlott.
A támadók halálra rémülten, üvöltve menekültek:
• Tűnjünk innen! Ez egy Boszorkány! Megöl bennünket...
Így szabadultam meg... mesélte Aisha a tűz mellől...
• Azóta, én vagyok az Oázis jósnője... és lélekben, elválaszthatatlanul, ÖRÖKRE Firassal élek!..."
*
A regressziót vezető mester most lassan megszólal.
-Akkori életed utolsó perceiben vagy....Mi az, amit következő életed egyikében meg kell majd oldanod:
Remegek...teljes lényem reszket....
• Szolgálnom kell - minden, és bármi áron - Istent, az Ő akaratát! Szeretnem kell Firast! És meg kell bocsátanom Radwanak....
Fokozatos kíméletességgel visszatérek a testembe, már érzem a végtagjaimat, felnyitom a szemeimet. A velőkig hatoló élmény-áradat, a regresszió most véget ért.
Szédülten indultam haza, alig vártam, hogy jelen életemben is létező „Firasomnak"elmeséljem, amit megtudtam.

Hónapokat kellett várnom a következő találkozásig, ami rendhagyónak ígérkezett: a feleségét kellett megismernem. Leültem a nappaliba, a kellemes, barátságos szobába, körülnéztem, és tekintetem megakadt a szekrény tetején levő dísztárgyakon: elefántok haladtak sorban, egymás után. (Elefántok.... valami hidegség borzongatta végig a hátamat). Belépett a feleség. Félelmem rettegéssé hatalmasodott, ahogy felé közeledtem, miközben ő, lehajtott fővel várt.
Kezeink már összeértek, de tekintetét még nem láthattam. Érintése rémületet keltett bennem. Majd, felemelte tekintetét, egymásra nézve bemutatkoztunk. Az idő megállt, a világ forgott velem, szédülés és hányinger környékezett: Radwa állt előttem.