"A szeretet kiolthatatlan öröktűz, amely melegít, de nem éget, érlel és alakít erőszak nélkül. A szenvedélytől az különbözteti meg, hogy nem köt csereüzletet, és nem ragaszkodik. Szétszórja önmagát, mint a Nap."
- Szepes Mária
VÉGTELENBE NYÍLÓ RÁKÓCZI UDVAR – MITIKUS EMLÉKEZÉSEK
Izanagi, az Élet fája CD melléklettel.Megjelent: 2018. Édesvíz Kiadó
Szepes Mária retrospektív meditációja a gyermek mágikus világlátását mutatja be. Azokról a korai évekről ír, amikor még összemosódik a válaszfal a képzelet és a realitás között. E könyve a gyermeki lélek mágiájáról ad lebilincselő híreket, s hozzásegít bennünket ahhoz, hogy magunk is emlékezni kezdjünk arra a fontos időszakra, amelyre ráépült későbbi sorsunk.
Előszó
A "Magasabb Hatalmak" úgy határoztak erről az általam nagy lelkesedéssel végigélt meditáció sorozatról, hogy egy kicsit más és több legyen, mint aminek először gondoltam.
Munkáimban egyébként mindig megtörtént e különös beavatkozás, de soha nem volt okom panaszra, mert jobb lett általa.
Spirituális gyakorlataim között ez bizonyult a legélvezetesebbnek. Ez személyes témája miatt érthető.
A gyakorlat néha lelkem mélyéig felkavart. Olyan kontaktus-húrokat zendített meg, amelyeket évtizedek óta halottnak hittem. Éjszakáról-éjszakára a Rákóczi úton jártam. Családtagokkal, barátokkal éltem együtt ott, akik már eltávoztak a földről; elfoglalták helyüket abban a világban, amelynek titkait nagy odaadással kutatták e falak között.
Legutolsó álmomban újra visszaköltöztünk a Rákóczi úti lakásba.
Némi nyugtalanság élt bennem, mert egyes családtagok zúgolódtak ellene. Hiszen a hétköznapok szürke valóságában a lakás sokszor volt rendetlen, elhanyagolt. Én tudtam azonban, hogy jelentősebb minden más helynél, ahol később éltünk. Ott nyíltak fel bennünk először a kapuk a határtalan képzelet kiterjedései felé. S e kapukon túl gyermekkorunk színterének számtalan megszépült változata él.
Álmomban szemben álltam a Rákóczi úti udvarral az úttest másik oldalán, ahol egykor a Sternberg Hangszerárugyár kirakatai csillogtak. Láttam, a házunkat renoválják. Egyik fele már egészen tisztán, napsárgán ragyogott.
Nézd! - mondtam a mellettem álló férjemnek. Belül szintén újjáépítik. Így neked is tetszeni fog.
Ez az álom egy másfajta realitás igazságát tükrözi. Bátyámban és bennem valóban megújult a Rákóczi úti ház. E könyvben csak azt hoztam át onnan, ami hasonlíthatatlanul szép, időtlen értéke. Nem hagytam ki belőle semmit, ami valóban fontos. Salakja az én érzésvilágomból is eltűnt azóta. Hálám maradt meg iránta és a titkos, mély öröm, amellyel halhatatlan pillanataira visszagondolok. Transzcendentuma örök jelenné vált bennem. Gyakorlataim alatt én csak ezzel az örök jelennel találkoztam.
Azon sem csodálkoztam, hogy mikor e témával foglalkoztam, bátyám mindig a Rákóczi úti élményekről, emberekről, tárgyakról kezdett beszélni. E könyv karácsonyi meglepetésnek készült, tehát nem sejtette, milyen érdekes egyidejűségben tükröződnek benne ugyan azok a képek, amelyeket életre keltettem.
Ha nem is csodálkoztam e szinkronizmuson, boldoggá tett, hogy a vérségi kapcsolatunkon túl gondolataink árama zavartalanul cirkulál közöttünk.
Tehát nemcsak fizikai alkatunkban, hanem szellemi gyökereinkben is azonosak vagyunk.
Budapest, 1962 Karácsonyán
ŐSZI UTAZÁS - Útleírás
Részlet:
„Rust, 1963. október 23.
Kicsit késői dátum egy ilyen kalandos autótúrához, különös tekintettel elkényelmesedett életkorunkra.
A körülmények szelíden határozott terelése nyomán mégis elindultunk.
A hűvös hajnal első ízelítőt adott későbbi felfordult életrendünkből, amelyhez a változott körülmények között csodálatosan alkalmazkodtunk. Még az én megbokrosodott szervezetem is bírta a szokatlan helyzetet: hideget, idegen ágyakat, furcsa kosztokat.
Az indulás reggelén mindenesetre dideregtem, és szorongtam egy kicsit, de már nem lehetett kihátrálni az ügyből. Sejtettük, éreztük: valami felé megyünk, valakivel találkánk van, különben a "láthatatlan dramaturgia" nem rendezte volna így a dolgot. Mert a terv nem bennünk született meg. Túl vagyunk az ifjúság lidérc után futó mámoros nyugtalanságán. Tudjuk, az árnyékát az ember mindenűvé magával viszi. Változó tájak, változó körülmények nem oldják meg benső problémáit. A megérkezéshez szellemi kiterjedések vezetnek, s ott mi régi utasok vagyunk, anélkül, hogy testünk elmozdulna csöndes klauzúrájából. Ebben az utazásban azonban volt valami "beugratásszerű", tehát elfogadtuk a sorstól azzal a végtelenbe hallgatózó figyeléssel, amelyre eddigi érdeklődési irányunk terelt bennünket.”
