Az emlékezés metafizikája

Emlékezetem csupán odáig terjed akkori életemből, hogy egy földbirtokon ácsorgok, és nézem az eget. Jobban mondva ott kezdődnek emlékeim, mert, hogy előtte mi volt, azt egyszerűen törölte az agyam. Ősz volt. Szóval álltam azon a darab földön, és a látóhatárom nem foglalt embert magába. Egy ház is állt a birtokon, de nem tudom, kié-mié volt, oda ugyanis nem mentem már be soha ezután. A birtokról egyenesen egy sokkal nagyobb, gazdagabb házhoz siettem egy lezárt borítékkal, melyet feltétlenül kézbesítenem kellett. A ház kovácsoltvas kerítései magasan nyúltak az ég irányába. Dárdaszerű kerítéselemein hegyes lándzsavég díszekbe végződtek a fekete vasrudak. A ház hatalmas kertjében, a frissen nyírt pázsitszőnyegen kívül semmiféle növény nem volt. Bementem a nagykapun, és egyenesen a bejárat beugrórészébe álltam, és vártam. Egy ideig ott vesztegeltem, majd megráztam a sárgarézcsengőt. Az ajtó előtt sötét volt, mert a falak eltakarták a fény útját.

Amikor kinyílt az ajtó, egy magas, kecses ember árnyékba burkolózó alakja állt velem szemben. Nem tudtam, ki lehet az, mert mint már említettem, nem emlékeztem az előzményekre. Csak annyit tudtam, hogy oda kellett igyekeznem valami fontos okból kifolyólag. A borítékot átnyújtottam a ház urának, amelyet óvatos, kimért mozdulatokkal bontott föl, majd kivette a benne lévő levelet, és elolvasta. Valami név állt a papíron, ami nagyon fontos lehetett neki, mert ezért a névért cserébe a szabadságomat kaptam tőle. Átnyújtott nekem ő is egy darab papírt. Kissé nehézkesen, de elkezdtem olvasni. Szinte betűről-betűre tudtam csak összeolvasni a szavakat. Ebből arra következtettem, hogy valószínűleg rabszolga lehettem, és csak valami szerencse folytán volt alkalmam némileg megismerkedni a betűkkel, ki tudja mikor, hol, és hogyan. Amikor az ominózus írást böngésztem, értettem meg, hogy francia földön vagyok, mert mind a nagyúr, mind az én nevem francia volt. Jeannot- Seraphin von Loutrec - állt a papíron, mint aláírás, és a saját nevem; Aurelien. - Tehát fiú vagyok- gondoltam magamban, és megtapogattam ujjaimmal a vörös pecsét fényes domborulatát.
- Ez a neve. Érti ugye? Ugye érthető?
Az izgalomtól nem tudtam kinyögni hangot magamból, csak szapora bólogatások közepette szorongattam a megváltásomat jelentő papírt. Még egyszer feltekintettem a magas férfira. Nagyon előkelő úr volt. Nyakában sál, frakkja térdig ért. Többet nem láttam belőle a sötétség miatt. Vállamra tette a kezét, és annyit mondott:
- Szabad vagy. Eredj, és vissza ne gyere ide többé. Másutt van dolgod. Menj és keresd meg az életedet. A világ hol kicsi, hol meg nagy. Attól függően változik a mérete, hogy távol, vagy közel vagy-e már a feladatodhoz. Járj szerencsével fiam.

Amikor elhagytam a házat, és az országot is, az akkor még számomra ismeretlen feladatom Oroszországba vitt. Hosszú utazásom alatt egyre több emlék tért vissza belém, bár ezek az emlékek inkább pillanat töredékeket átjáró érzések voltak, mint inkább képek, vagy történetek. Parányi morzsákból próbáltam összepakolni a múltamat. A gonoszság, a zsarnokság járta át ezt az emlékezést, de személytelenül, névtelenül keringett körvonaltalan történetem ködtestének tüdejében. Mégsem ez a fojtó érzés volt az, ami meghatározó volt bennem. Ennél sokkal erőteljesebben vibrált szívemben a hála, amelyet Jeannot- Seraphine személye iránt éreztem. Még csak az arcát sem tudtam felidézni magamban, hisz a félhomályba burkolózott alak, mintha nem is kívánta volna felfedni kilétét előttem. Talán a neve sem valós név volt. Talán ő maga sem volt valós személy. Vagy talán csak arra a pár percre öltött testet, amíg szabadságom elnyerésében közbenjárt. - Nem tudom. Talán nem is kell tudnom. -
Oroszországban tudtak az érkezésemről, és így azt lehetne mondani, hogy ott már talán többet tudtak rólam, mint amennyit én magam tudhattam magamról. Egy hintó várt a Néva sugárúton. Az életem egy rejtvénnyé vált, minden elkövetkezendő pillanatom újabb múltak sötét foltjait világította be, ily módon szálat fonva közém és az elveszett idő közé.
A Nyirzsij szállóba vittek. Egy tágas lakosztályba vezettek. A folyosók keskenyek voltak, és minden vöröses árnyakban úszott. A tapéta mintázata nagyon előkelő volt, bár már kissé megsárgult. Talán a dohányfüst, talán csak az idő miatt. Ez utóbbit valószínűbbnek tartottam, mert a szálloda lehetett már jó párszáz éves. A falai között mintha összesűrűsödött volna az idő, és egyszerre lett volna minden ott megfordult embernek, történetnek valahol egy örökkévalóságban megrekedt démonárnya jelen. A hatalmas szárnyas ajtót a fehér kesztyűs komornyik csapta szét előttem. Mozdulatában volt némi büszkeség, mintha azt akarta volna mondani: - Na tessék! Nézze meg, milyen fantasztikus lakosztályt biztosítottunk az ön számára. -
Lepakolta a csomagjaimat. Az állomáson várakozással töltött idő üres óráit ugyanis vásárlással töltöttem, így már csomagjaim is lettek mire megérkeztem Szentpétervárra. Olyan fontosabb használati cikkeket vettem, mint váltóruhák, tisztálkodási szerek, jegyzettömb, toll, és két elegáns öltöny. Találtam egy nagyon divatos szabászatot, ahol egyedi kézzel varrott estélyiket, bálozó ruhákat, öltönyöket árult egy elegáns, középkorú nő. A pénzösszegre, aminek szintén birtokosa lettem, Jeannot-Seraphin jótevőmnek köszönhetően tettem szert. Miután elhagytam a házát, találkoztam két férfival, akik minden bizonnyal neki dolgozhattak, mert a Jeanott-Seraphin-tól kapott papíromat is elkérték tőlem. Ők láttak el pénzzel, kikísértek az állomásra, és ők tettek fel a vasúti kocsira is. Háromszor kellett átszállnom, mire ideértem végül.
A komornyiknak adtam néhány Rubelt. Mély meghajlások közepette kihátrált a szobából, és becsukta maga mögött a nagy szárnyas ajtót.
Furcsa hangulat szállt meg, ahogyan a vörös bársonykarosszékbe süppedve figyelni kezdtem az olajlámpások okkersárga fényének játékát a falakon. Velem szemben a kétszemélyes baldachinos ágy, és mellette, az esti szürkületet megszűrő ablak is bizarr érzéseket váltott ki belőlem. Úgy éreztem, hogy nem akkor jártam ott először. Mintha emlékezetem erősen kapaszkodna a képbe, amelyet láttam, a hangulatba, amelyet érzékeltem. Átjárt valami furcsa nehézség, valami nyomasztó, mégis érdekesnek ígérkező titok.
Hatalmas volt a belmagasság, szinte törpének éreztem magam ott ülve. Az ablakok méretei is követték ezt a grandiózus térszerkezetet. A szobának nyolc sarka volt.
Valahogy nem lehetett rendesen szemügyre venni a dolgokat. A lámpások fényei nem élesítették ki a tárgyak körvonalait. Minden homályos volt és kissé valószerűtlen is. Mintha köd szállt volna le a szobára.
Egyszer csak azt kezdtem érezni, hogy nem vagyok egyedül. Határozottan éreztem valaminek a jelenlétét a szobában. Nem tudtam volna biztosan állítani, hogy élő ember, de azt éreztem, hogy akármi is legyen az, nem barátságos szándékkal jött. Azelőtt még sosem érzett iszonyat járta át a porcikáimat.
Sejtettem, hogy valami nem stimmel ezzel a szállóval- futott át az agyamon.
Nem kellett volna rossz érzésem ellenére, mégis itt maradnom.
Olyan lehetőségek villantak fel bennem, hogy azonnal felpattanok a fotelből, és irtózatos iramban elrohanok az ajtóig, végig a folyosón, ki a szállodából, és ha az utcáig elérek, ott már biztonságban leszek. Aztán átfutott az agyamon, hogy mi lesz, ha nem nyílik a szárnyas ajtó, vagy mi lesz, ha útközben utamat állja ez a szörnyű kreatúra?! Ekkor vettem számításba az ablakon keresztüli távozás lehetőségét, mivel az egyetlen általam látott dolog a fotelből az ablak volt, és ott, biztosan nem volt semmi. Aztán rájöttem, hogy az ablak is lehet ugyanúgy zárva, és mire visszafordulnék, hogy mégis az ajtót válasszam, talán már túl késő lenne. Még végig sem ért az agyamon ez a gondolat, amikor elviselhetetlen közelséget éreztem; a borzalom szinte egy karnyújtásnyira lehetett tőlem. Ekkor felpattantam a karosszékből, és úgy értem el az ajtóig, mintha a fotel és az ajtó közti tér és idő kiesett volna a létezésből. Mindkét kilincsbe belekapaszkodva rántottam ki a zárt ajtó szárnyait, és rohantam végig a folyosón, a kijárat irányába. Csupán felsejlésként derengett bennem, hogy a portánál két alak ácsorgott, de nem is tudatosult bennem, kik, mik lehettek, hiszen úgy kiviharzottam a bejáraton, mint aki sosem járt ott. Az utcára érve kissé lehiggadtam. Éreztem, hogy az elvegyülés biztonságot adhat, és ehhez épp elég ember járt- kelt. Egy lovaskocsi haladt el mellettem a macskaköves úton. Félig elhúzott függönyei mellett beláttam a hintóba. Vörös kárpit belseje megragadt emlékezetemben. Már este volt, a lámpások úgy izzottak az éjszakai pezsgésben, mint a karácsonyfaégők. Olyan „déjá vu" érzésem volt hirtelen. A hintó, a lámpások, mintha valamit közölni akartak volna velem. Teljesen el is feledkeztem arról, hogy mi történt velem a Hotelben. Egyszerűen belecsöppentem egy másik történetbe. Betértem egy éjszakai fogadóba. Zajos hely volt, amolyan örömlányokkal megspékelt éjszakai mulató. A pultnál ragadtam le. A köpcös csapos, vállán ronggyal kérdezett, hogy mit kérek. Szinte el is úszott a levegőben a kérdésének vége, mert figyelmem már régen a rádió híreire irányult. Valami ócska barna dobozból recsegett az éjszakai adás, de még így is, a zaj kellős közepén is ki tudtam venni a szöveg értelmét. A bemondó egy arab nőről beszélt, akit nyilvános megkövezésekor egy egész sereg ember látott köddé válni. A nő állítólag valami titkos társaság tagja volt, és az általa őrzött és íródott tekercsei, meg valami tiltott szerelem miatt ítélték halálra. Ha jól hallottam, akkor hónapokat töltött egy hegyoldalba vájt börtöncellában, mire elérkezett a nyilvános kivégzésének a dátuma. A kivégzés módja megkövezés volt. Ezzel is példát kívántak statuálni azok számára, akik önálló gondolkodásra adnák a fejüket. Amikor összegyűlt a népség azon a hajnalon, hogy megkövezzék a nőt, furcsa, bíborszínű égboltról számoltak be a jelenlevők. Aztán meghozták a nőt, fején zsákkal, majd amikor lehúzták a zsákot, és ébenfekete haja szétözönlött körötte, állítólag már akkor voltak, akik ott hagyták a helyszínt, mert rendkívül furcsa érzéseik támadtak, és nem akartak részt venni a nő meggyilkolásában. Akik maradtak, elmondták a híreknek, hogy a nő egyszer csak érthetetlen nyelven kezdett el kiabálni, a szemei borostyánszínűvé változtak, és a rázúduló kőzápor közepette, mikor már mindenütt ömlött belőle a vér, és látványosan beszakították a fejének minden szabad területét az éles kövek, a nő egyszerűen köddé vált. Eltűnt, a népség szeme láttára. Nyomán sem vér, sem pedig más tárgyi bizonyíték nem maradt a helyszínen, ami azt bizonyította volna, hogy a nő valaha ott járt. A népek csak álltak és bámultak maguk elé meredten, és értetlenül hallgattak döbbenetük csendjében. Ekkor megszakadt az adás, és valami másik csatorna francia sanzonzenéi szakadoztak át a szentpétervári rádióhullámokon.
A csapos tenyerének csattanására eszméltem fel, amelyet egyenesen felém irányzott; beleremegve fogta fel a pult kemény fadeszkája vaskos lapátkezének zuhanását.
- Maga süket, vagy csak melegedni jött be?
- Elnézést, ne haragudjon. Egy kávét kérnék, feketén.
- Ez sem orosz... kávét iszik egy éjszakai bárban, mint egy selyemfiú - jegyezte meg fordultában.
Értettem, amit mondott, de egyáltalán nem zavart. Jelentéktelen alak volt, amolyan valóság-szolga. Annál inkább felkavart a rádióban hallott hír. - Vajon tényleg megeshet ilyen, hogy valaki köddé válik annyi ember szeme láttára, vagy csak a hír kedvéért találták ki ezt a bizarr történetet? - kattogott az agyam.
Hirtelen úgy éreztem, mintha több szálon futna az életem, pedig alig néhány napjára terjednek ki emlékeim. Ez csakis az amnézia okozta agykárosodás lehet. Biztosan valami ütéstől szenvedtem el ezt a sérülést, hogy az udvaron ácsorgás előtt történteket nem bírom felidézni magamban. Az is lehet, hogy csak átmeneti emlékezetkiesésben szenvedek.
- Ahhoz képest elég sok emlék tolong a fejében nemde?
Egy kalapos ember állt mellettem. Nem tudom honnan került elő, mert amikor betértem a fogadóba, nem láttam ezt az alakot, azóta pedig senki nem jött be az ajtón.
- Tessék? - kérdeztem vissza meghökkenve.
- Ahhoz képest, hogy emlékezetkiesésben szenved, elég sok mindenre emlékszik úgymond egyfolytában. Nemde?
- Maga... maga honnan tudja, hogy mire gondoltam az imént? Nem tudhatja! Nem beszéltem, jól tudom, csak gondoltam. Ki maga?
- Fontosabb annál, hogy én ki vagyok, csak egy lehet a magafajta számára, mégpedig az, hogy kicsoda is maga!
- Hogy érti ezt? Mi az, hogy kicsoda vagyok én?
- Nem számít, hogy én ki vagyok. Az vagyok, akinek látni akar. Bármi lehetek az ön számára. Itt inkább az volna a kérdés, hogy mit akar, ki legyek?
- Ne haragudjon, de nem értem mit akar. Nem társalogni jöttem ide. - ekkor már kezdett idegesíteni az alak, de azért a kíváncsiság is furdalt, vajon miféle, kiféle lehet?! Mégsem akartam a kíváncsiságomat túlzottan kimutatni, nehogy azt higgye, hogy ilyen olcsó kis bűvésztrükköknek bedőlök, aztán majd joggal tarthatja a tenyerét a becsülettel megkeresett jussáért. Na nem!
- Nem vagyok bűvész, ne féljen, és a pénzét sem akarom elvenni. Egyébként sincs önnél egy peták sem. Nem emlékszik? A Hotelben hagyott mindent, amikor rémületében szélnek eredt.
- Na jó! Ez már több a soknál!- kiáltottam fel, és intettem is ugyanazzal a lendülettel a csaposnak, hogy fizetek, de amikor a zsebemhez nyúltam, üres volt. Tényleg nem volt nálam egy peták sem. Az alakra néztem, aki higgadt mosollyal az arcán támaszkodott mellettem a pultnál.
- Vegye úgy, hogy a vendégem volt, és, hogy még egy darabig az is marad. Legalábbis a ma éjszaka biztosan. Mert azt ugye maga sem akarja, hogy ez a lapátkezű verje le magán a kávéja árát?!- sokat sejtető, bizarr arckifejezésével egyszersmind meggyőzött. Nem volt más lehetőségem, mint elfogadni a meghívását, és vele tartani. Pénzt most már biztosan nem akarhat tőlem, hiszen a Hotelben hagytam a tárcámat is. Sőt, ő költött rám. - gondoltam, és ettől a gondolattól kicsit bizalmasabbá is váltam irányába.
- Kint vár a hintóm. Kérem, tartson velem a kastélyomba. Ott többet meg fog tudni magáról is, és rólam is, erre szavamat adom. - hirtelen úgy éreztem, a bizalmamba férkőzött. Már semmilyen ellenséges gondolataim nem voltak vele szemben. Nagy lendülettel fordultam ki a kripli ajtaján, és majdnem fejjel mentem neki ugyanannak a hintónak, amelyet a Hotelből kimenet pillantottam meg. Ugyanaz a vörös bársony kárpit tűnt át a félig elhúzott függönyök mögül, ugyanaz a sárgás lakk a fán, ugyanazok a fekete, csillogó szőrzetű arab telivérek a kocsi négyes-fogatában. A kocsisnak csak a cilinderét és fekete köpenyét láttam. Egyenes derékkal, mozdulatlanul ült a hajtósülésen, és parancsszóra várt.
- Szálljon be, kérem. - nyitotta ki az ajtót előttem nagyvonalúan az ismeretlen ismerős.
Érdekes illat volt a hintó belsejében. Erős parfüm, vagy valami fűszernövény lehetett. Nem tudom mi volt, de közöm volt hozzá, annyi bizonyos volt számomra. Amikor beült velem szembe, és elindult velünk a kocsi, megkérdeztem, hogy mi ez az illat.
- Miért? Ön érez valamiféle illatot idebent?
- Kérem uram, ne mondja, hogy nem tudja, miről beszélek.
- Persze, hogy tudom, miről beszél, hiszen az előbb még a gondolatait is olvastam. Miért kellene nekem az ön szavaira figyelnem? Sokkal messzebbről érzékelem magát. Ezért tűnik mindez ilyen közelinek. - megint az a fura mosoly fészkelte be magát az ajkai sarkába.
- Nem értem önt. Azt mondta, mindent megtudhatok, ha magával tartok a kastélyba!
- De hiszen még nem vagyunk a kastélyban fiatalember. - eltűnt a mosoly az arcáról.
A vonásai súlyos titkokról árulkodtak, a tekintete nagyon komollyá változott. Megszeppentségemben elhallgattam, és meg sem szólaltam ezután egy jó darabig. A tekintetemet az ablaknak szögeztem, és az utcákat néztem, amelyeken elhaladtunk. Éreztem, hogy figyel. Egy téren-át mentünk tovább. Különös érzésem támadt ott, mintha már jártam volna arrafelé, pedig tudtommal sosem mozdultam még ki ezelőtt Franciahonból.
- Mi ez a hely?
- Ez a városunk főtere. - mondta továbbra is fürkésző szemekkel, mintha a reakcióimat lesné.
- Kellene ismernem ezt a helyet? - kérdeztem.
- Ezt magától kérdezte, vagy tőlem?- megint vigyorgott, mint aki kéjes örömét leli benne, hogy tud valamit, amit én nem tudok.
- Felejtse el. Vegye úgy, hogy nem kérdeztem semmit. - legyintettem durcásan, és tovább figyeltem a tájat.
- Rendben. - érkezett a halk válasz felém.
Kezdtem feszültté válni. Lassan elhagytuk a városi pezsgést, és kihaltabb utakon haladtunk tovább. Ritkultak az építmények, embert pedig már nem is láttam egy idő után. Csak az itt- ott elszórtan világító ablakok tanúskodtak arról, hogy egy-némelyik kúria falai mögött élet lakozik. Éreztem, hogy hamarosan megérkezünk. A kocsis le is lassított. Egy hatalmas kastély kovácsoltvas kapuján haladtunk át. Olajlámpásokkal szaladgáló szolgák nyitották ki előttünk a kaput, olyanok voltak, mint megannyi szentjánosbogár. Bezötykölődtünk a salakkal felszórt ösvényen. Izgatottan nyújtóztattam a nyakamat, hátha látok valamit, de ekkor az idegen ismerős behúzta a függönyt az orrom előtt, és elővett egy égszínkék kabátot.
- Ezt öltse fel, kérem.
- De miért? Nem fázom.
- Ne kérdezzen annyit, tegye, amit mondok. Kérem.
Nem ellenkeztem, felvettem a kabátot. A kocsi megállt. Amikor az ajtó kinyílt, egy lámpás szolgáló állt előttem, és nyújtotta a kezét. - Biztosan a kapunyitók egyike lehet. - gondoltam magamban, és beleraktam a kezem a kezébe. Három alakot láttam kint ácsorogni a sötétben. A leghátsó alakot nem tudtam felmérni, mert teljesen árnyékban volt. Abban biztos voltam, hogy férfi.
A kísérőm, és jelen helyzetemben mondhatni, egyetlen ismerősöm is kiszállt végre a hintóból.
- Jöjjön Aurelien!
Már meg sem kérdeztem, hogy honnan tudja a nevemet. Az biztos, hogy nem tőlem, mert még be sem mutatkoztunk. Kezdtem hozzászokni a szokatlan élményekhez, és úgy kezeltem őket, mintha úgy volna minden természetes, ahogy nem volt az. Az alakok hátra húzódtak, ahogyan a bejárat felé közeledtünk, így nem ismertem meg senkit sem a várakozók közül. Csak néhány, furcsa arcú szolgáló körvonalai tisztázódtak ki lassan, ahogy beértünk a fénybe. Olyanok voltak, mint a megdermedt halottak. Szavukat sem hallottam; csak nyitották, zárták a kapukat, ajtókat, és közben hajlongtak, mint akiknek más dolga sincs az életben.
Egy nagy terembe érkeztünk. A terem sarkaiban elhelyezett gyertyatartók, és a monumentális méretű csilláron lebegő gyertyák fényétől vöröses-narancs fényben úszott minden. A száz égőkarú csillár alatt arany szimbólum volt a padlókőre festve. A falak egyik felét könyvekkel teli polcok fedték el, a másik felének pedig festmények voltak támasztva; legalább ezer kép pihent egymásnak döntve a díszes, nagy ablakok alatt. Hosszú asztal nyúlt végig a termen, de csak három szék volt az asztal körül. Kettő a két végében, egy pedig középen, háttal az ablaknak. A cipősarkaink kopogása egyszerre megsokszorozódott.
- Ki van még itt rajtunk kívül?- kérdeztem gyanakodva.
- A ház ura Aurelien! Hamarosan megismerkedhetnek.
- Hát nem maga a ház ura?- kérdeztem meglepődve.
- Én minden házak ura vagyok fiam. Üljön le, kérem. - mondta, és az asztal felé mutatott.
- Mégis hová üljek?
- Ahol önnek szimpatikus.
Elsétáltam az asztal bal felére, és elfoglaltam a széket. A léptek felerősödtek. Már láttam az alak körvonalait is. Régies, grófi öltözetben volt. Hóna alatt sétapálcát szorongatott, aminek a végén rubint fényű csiszoltkő szelte darabokra a ráeső fényt. Fehér kesztyű volt a kezén. Ahogy közeledett, ősz haja alatt fel-felderengett egy arc, de mintha folyvást változott volna. Ezt betudtam a fény bizarr játékának, és tovább fürkésztem őt. Nem jött oda hozzám, hanem leült a szemközti székbe.
- Nos uraim! Most, hogy így egybegyűltünk- folytatta a „túravezetőm" a középső szék mögött állva- talán ideje lenne bemutatkoznom, és bemutatnom önöket egymásnak, és maguknak. A nevem: Amadeus gróf. Végtelenül hálás vagyok önöknek, hogy eljöttek. Ami miatt ma itt vagyunk, az, az önök közös múltja.
- Miféle közös múltról beszél? Hisz nem is ismerem ezt az embert! Sohasem láttam ezelőtt.
- Aurelien! Ez a maga szájából kicsit hiteltelenül hangzik. Nem gondolja? Hisz eddigi életének csak alig pár napjára emlékszik vissza.
- De hisz én visszaemlékszem, és én sem láttam még ezt a fiút Amadeus gróf!- szólalt meg az asztal túlvégéről az alak.
- Engedjék meg, hogy bemutassam önöket egymásnak. Aurelien, az úr magával szemben Adeillos gróf. Görög származású festőművész, aki annyi idősen érkezett ebbe a kastélyba, mint amennyi most maga. Adeillos gróf, az úr önnel szemben Aurelien de Sartre márki. Franciaországból érkezett, és részleges emlékezetkiesésben szenved; Jómagam többek között ezért is vagyok itt, hogy segítsek neki felidézni önnön kilétét. Ebben ön is társam lesz Adeillos gróf; akár tetszik önnek, akár nem. - Amadeus összedörzsölte a két tenyerét, majd leült a székébe.
- Kérem Adeillos gróf, gyújtsa meg az ön előtt lévő gyertyát. Aurelien, maga is tegye ugyanezt. - eddig nem is vettem észre, hogy van előttem egy gyertya, mellette egy szál gyufával. Jókora fehér gyertya volt, nem kevésbé kicsi gyufával tálalva. Meggyújtottam. A szemközti gyertya lángralobbanásakor tudtam először szemügyre venni Adeillos gróf arcát. Negyven körüli lehetett, de a haja már mind egy szálig hófehér volt, és hullámos. Gondterheltnek tűnt, mint akit rendesen megviselt már az élet. Ahogy a fényben kontúrossá váló ráncokat és arcredőket elemeztem, hirtelen ismerősnek tűnt, és egyben ijesztő is volt. Talán nem is ő volt ijesztő, hanem az, az érzés, amit kiváltott bennem az arca. -
- De hiszen az én kabátomat viseli! - szakadt fel belőle váratlanul.
- Én csak... ezt... Amadeus gróf kérésére...
- Ne magyarázkodjon Aurelien. Én kértem, hogy öltse magára a kabátot. Adeillos gróf. Ez nem a maga kabátja. Csak hasonlít rá. - a gróf felpattant a székéből, és egyenesen felém tartott. Sietős léptekkel igyekezett, majd megállt, olyan közel jött az arcomhoz az arcával, hogy egyszerre azt éreztem, valami pajzán férfijátéknak a bevezetőjénél tartunk. Kezdtem zavarba jönni. Ujjaival végig tapogatta a kabátom hajtókáját, a gomblyukak aranybetétes szövésmintáját, mint aki valami leleplezendőt keres a kabáton. - érdekes...- dünnyögte az orra alatt.
- Nos, ha befejezte a kabáton végzett kutatást grófom, kérem, üljön vissza a helyére. - mondta Amadeus.
- Megyek már... megyek. - még egyszer jól megnézett magának, majd, mint a megszégyenített gyerek, visszabotorkált a helyére.
- Helyes. Akkor kezdhetjük a szertartást. - Amadeus az asztalra tette mindkét kezét.
Olyan csönd lett a teremben, hogy csak a gyertyák sercegését lehetett hallani, meg a könyvespolcok fadeszkáinak sejtelmes recsegését. Egyszerre kezdett elhomályosulni a kép, ahogy ott ültem mozdulatlanul. Már nem tudtam körvonalaik közé sűríteni a két férfi arcát, egyszerre tűntek ismerősnek, és rendkívül idegennek. Ugyanazt a menekülési kényszert kezdtem el érezni, amit a hotelszobában, a Nyirzsij szállóban is éreztem, de mintha súlytalanná vált volna a testem, vagy mintha nem is a testemben lettem volna. Süketítő zúgást hallottam a fülemben, majd hirtelen rázendített egy hang:
- Sarodomes honores e tri viaristhas horitas iso. Per pergamonné theitas ellasi vinirositas acco.
Samutan arathnaki osbos, ella vita viva sos kosmos an pergamon...

Gondolkodni próbált az agyam, hogy ez vajon Amadeus hangja-e, vagy másé, de nem tudtam a kérdés végére jutni a gondolataimban. A szemeim nem voltak bezárva, de mégis azon erőlködtem, hogy ki tudjam őket nyitni. A hang egyre robosztusabban telítette meg a termet. Félelmetes erejétől teljesen megbénultam. Nem kiabált, de olyan hangsúllyal beszélt, és olyan hangszínt ütött meg, amelyet ember torka nemigen engedhetett volna meg magának. Futkosott rajtam a hideg, éreztem, amint egyenként állítja fel szőrszálaimat a megrendültség okozta libabőrözés.

- Io dore nocce la vita evitus...- hangzott el a mondat, amikor is hatalmas mennydörgés némította el a hangot. Behunytnak észlelt szemeimmel hirtelen elkezdtem látni, amint a hatalmas ablakokon végigzúdul az esővíz. Nem láttam mást, csak egy ablakot. Nem is tudtam másfelé tekinteni, pedig megpróbáltam körülnézni. Az üvegben felsejlett egy tükörkép, de nem az én tükörképem volt, hanem egy fiatal férfi meztelen teste. Mintha valami emelvényen pózolna mozdulatlanul. Én magam sötéten tükröződtem vissza, nem láttam az arcomat. Próbáltam kivenni a patakzó eső mosta üvegen tükröződő alak vonásait, de arany hajzuhataga eltakarta az egész arcát. Rájöttem, hogy az ifjú a hátam mögött van. Megfordultam.
- Szerelmem! Megmozdulhatok már végre? Azt ígérted, hogy nem kell sokáig így maradnom. Engedj innom egy pohárkával, és ígérem, miután szeretted a testem, visszaülök neked ugyanígy. Na... engedd meg... kérlek...- kellette magát a gyönyörű ifjú. A nagyteremben voltunk, de már nem volt ott Amadeus, sem Adeillos... illetve...
- Gyere ide a te Adeillosodhoz, ne hagyd őt ilyen sokáig érintetlenül. - mondta a fiú, s közben szabályos mutatóujjával hívogatott magához. Olyan kecses volt, mint egy őzgida. Egy festőállvány volt előttem, és rajta egy félkész kép, róla. Végignéztem magamon, és csupa festék voltam. Minden ujjam között egy-egy különböző méretű ecsetet szorongattam. Káprázatos fények vibráltak mindenütt. Tele volt olajlámpásokkal a terem. Ott álltam a nagy arany szimbólum közepén, amit akkor is láttam, amikor beérkeztem ebbe a terembe ma este. Nem értettem semmit. Végignéztem magamon, és megállapítottam, hogy férfi vagyok.
- Elnézést uram, de itt valami félreértés történt. Én nem vagyok festőművész. - dadogtam neki.
- Ugyan már kedvesem! Ilyenkor mindig ezzel tereled el magadról a figyelmet, mert biztosan megint valami zseniálisat kentél a vászonra, csak nem akarod, hogy megdicsérjelek érte, mert te nem látod azt, amit én igenis látok azon a vásznon. Még, hogy te nem vagy festő. Túlzásba viszed ezt a szerénységet, de ez is jól áll.
- De... én tényleg... ön nem érti. Én... nekem fogalmam sincs, hogyan kerültem ide. Hol vagyok? Hol van Amadeus gróf? Kicsoda maga, és miért szólít szerelmemnek?
- Ugyan már... miket hordasz itt össze? Te megint túl sokat vettél be az öreg Jaromos szereiből. Melyikből vettél be? Bárcsak kihajítottam volna már mindet akkor, amikor meghalt, vagy elégettem volna, vagy mit tudom én! Azt ígérted, hogy felhagysz a mámoros ámokfutásokkal, és csak édes vörösbort fogunk néha kortyolgatni! Nem érzed, hogy teljesen elveszik az eszed ezek a démoni kotyvalékok?

Miközben ezeket a szavakat intézte hozzám, felpattant az emelvényről, maga köré csavart egy lepedőt, és oda szökellt hozzám. Körbe- körbe sétált körülöttem, s közben a karjaival rám csimpaszkodott, mint valami kismajom. Elkaptam a derekát, elsimítottam az arcából a haját és mélyen a szemeibe néztem. Egyszerre hasító fájdalmat éreztem a tarkómnál, és összeestem. A fiú kárörvendő tekintettel követte földre hulló testemet. Nem bírtam mozdulni. Újra csak hangokat hallottam.
- Vigyék innen! Nem is tudja uram, mióta vártam erre a pillanatra. A bosszú pillanatára. Elvette az apámat, elrabolta a nekem szánt életet, itt lebzselt a cári udvarban, míg én robotoltam a francia birtokon, ahová a mostoha szüleim küldtek. Semmire nem volt gondja, hazugságban tartotta kegyelmedet is, szegény öreg apámat is, és megrontotta gyerektestemet tisztátalan szerelmével. Most végre én élhetem a nekem szánt életet tovább... Én vagyok a festő, én vagyok a szegény, elhalálozott Jaromos fia! Minden az enyém, amit ez az ember birtokolt idáig!

Őrjöngő, hisztériás rohamba csapott át az önmagasztalás, de egyre távolodó volt a hang. Úgy hatott, mintha húzták volna a testemet. Éreztem, hogy erőtlen lábaim szántják a padlókövezet fugáit. Hosszú sötétség következett... ajtó csapódás, majd elfordult egy kulcs egy zárban. Aztán csönd. Csönd, és sötétség. Egyszerre újra ismerős hangokat kezdtem hallani. Megint az a morajló, robosztus hang...

- Diapholatika revanso a torto, a morto, e sa valteri.

Újabb mennydörgés hallatszott, majd villámló fények szeletelték a sötétséget, és mint pergő képek jelentek meg előttem pillanatok. Láttam, amint ez a fiú fölém hajol, és törölgeti az arcomról a verejtéket. Láttam, ahogy forog a terem körülöttünk tánc közben, és éreztem egymásba kapaszkodó testeink között az örvénylő vágyat. Zenét hallottam. Aztán az is elhalkult, és már csak távoli hegedűszó hullámzott valahonnét. Láttam, ahogyan egy idős ember holtteste fölött állunk a ravatalozóban. Láttam, ahogy könnyek gyűlnek a szemébe. Láttam egy város főterét egy hintó ablakából. Táncoló úri-cafkák gyűrűjében szédültem. Lódobogást hallottam. Láttam, amint egy égszínkék kabátban megáll egy udvaron, és engem néz. Láttam, amint egy zöld tisztáson zenekar hangol, és ez a fiú pajkosan szalad felém. Láttam magunkat szerelmeskedni. Aztán egyszerre... borzalmas látomásom volt! Ugyanazon a főtéren voltam, de nem hintóban, hanem egy rácsos kocsiban, megbilincselt kezekkel. Verejtékes, véres rongyok lógtak rajtam, magán kívül üvöltöző népség körülöttem. A kocsit megrántották a lovak, és az elindult velem az udvarba, lassan zötyögve keresztül a macskaköves úton. Bezárult a kapu, és a nép odakint maradt. Hideg volt. Fáztam. Megállt a kocsi. Emberek álltak egymás mellett egy kisebb csoportban. Nem lehettek sokan. Úgy egy tucatnyi. Kinyílt a rács, és leráncigáltak a kocsiról. Katonák voltak... igen. Egyforma öltözékük volt. Egy pap is volt velük. Imát mormolt a kiskönyvéből, és lassú, de biztos léptekkel haladt egy kőfal elé. Nekiverődtem a falnak. Éreztem, ahogyan a meleg vizelet végigcsorog a lábaimon, és kifut az erő belőlem. Csak a fal támasztott meg. A tömegben megpillantottam egy égszínkék kabátban álló ifjút, ahogyan rajzot készít rólam. Csak a kabátról és az arany hajzuhatagról ismertem fel. Adeillos rajzolta életem utolsó perceit, a cári család gyűrűjében ácsorogva. Arcán ugyanaz a kárörvendő, elégedett vigyor széledt szét. Már nem láttam szépnek. Gyűlölni akartam, de még mindig csak szeretni voltam képes. Lövés dördült el. Elöntötte a forróság a mellkasomat. Nyilalló fájdalom hasította át a testemet. Alulról láttam az embereket. Adeillos arca lassan halványult el a távolban. A végén már csak az égszínkék kabátot láttam... majd az eget... majd semmit.
- Horaculum Magus. Vicce noste nodium inere. Palatinus cedrus, sa donori pathus ekhtus! Invidri!- hangzott el a dermesztő mondat, és én levegő után kapkodva eszméltem fel, az asztalba kapaszkodva. Fuldokoltam és remegett az egész testem. Amadeus arca rezzenéstelenül meredt maga elé. Nem nézett rám. A gyertyák csonkig le voltak égve, épp, hogy csak pislákoltak.
- Mi történik? Mi a fene történt velem? Kicsoda maga Amadeus? - üvöltöttem magamon kívüli állapotban, de Amadeus nem reagált. Ugyanolyan mozdulatlanul ült, és nem szólt egy szót sem. A kezeim remegtek, ujjaim hidegek voltak, mint a jégcsap. Nem mertem ránézni a szemközt ülő férfira. Csak levegő után kapkodtam, tekintetemet az asztal lapjára szögezve. Próbáltam megnyugodni. Kezdett alábbhagyni a remegésem. Halk nyöszörgést hallottam a túloldalról, ami lassan átment sírásba, majd nyüszítő, bűnbánó zokogásba.
- Bocsáss meg nekem Aurelien! Bocsáss meg nekem, kérlek! Bocsáss meg...
- Adeillos gróf még nem ébredt fel hipnotikus állapotából. - szólalt meg Amadeus. - Magán múlik, hogy hogyan jár el a továbbiakban, Aurelien. Most már tudja az igazságot kettejük történetéről. Tudja, hogy miért hoztam ebbe a kastélyba, és tudja, hogy miért nem volt fontos, hogy élete ezelőtti szakaszára visszaemlékezzen. Újra kellett élnie Adeillos sorsát, ahogyan neki is tovább kell élni mindent, ami magával történt volna meg, ha nem fosztja meg önt akkori életétől. Elárulta magát, mert egyetlen téveszme vezérelte egész életében, miszerint ön élte a neki szánt életet. Most ő pontosan úgy él, ahogyan maga élt volna tovább, ha életben marad. Ugyanúgy át kell élnie mindent, jót is, rosszat is, ahogyan az, magával történt volna meg. Egyedül magán múlik, hogy amikor Adeillos felébred, akkor miként jár el mindannak fényében, amit ma éjjel megtudott róla. Adeillos semmire nem fog emlékezni az ébredés után, tehát nem fogja tudni azt sem, hogy maga kicsoda, és, hogy maga mit tud róla, illetve kettejük múltjáról. Maga most pontosan annyi idős, mint amennyi Adeillos volt, amikor megérkezett önhöz, ő pedig pontosan annyi idős, mint amennyi maga volt akkor, amikor ő belépett az ön életébe. A döntés az ön kezében van Aurelien. Hagyja, hogy a sorsuk folyton megismétlődjék, vagy véget vet ennek az ördögi körnek? Nos, Aurelien... már sejtheti ön is, hogy a valóságot úgy alakíthatja, ahogyan az akarata diktálja önnek. Ebből kifolyólag bárhová eljuthat, bármelyik korba vissza, vagy akár előre mehet, egyedül az ön képzelőerején múlik, hogy mit akar valóságként megélni. Van ereje hozzá, hogy boldognak képzelje magát és szabadnak? Csak azért kérdezem, mert a legtöbb ember azért szenved ezen a világon, mert nem mernek maguknak boldogságot teremteni. Kényszeresen hisznek benne, hogy az életnek fájnia kell, hogy szenvedniük kell ahhoz, hogy nagyot és maradandót alkothassanak, de csak kevesük gondol bele, hogy mit is ér valójában mindaz, amiről úgy vélik, hogy az életük értelme. Valami furcsa, kollektív ponthoz mérik minden vágyukat és életcéljukat, mintha mindenkinek hasonlót jelente a boldogság, a kín, és a beteljesülés. Pedig mindenkinek saját pokla, és saját, egyénre szabott mennyországa van. Csak a saját poklod képes arra, hogy porrá zúzzon téged, és lángjai martalékává tegyen. Egy másik ember poklában nem tudsz elégni, legfeljebb megégetheted magad, de csak akkor, ha érzelmeid súlyossága nem engedi többé, hogy saját valódba visszatérj... jobban mondva, eggyé fog válni a valóságotok, de neked akkor is a saját poklod törvényei szerint kell meghalnod. Amikor azt érzed, hogy belehalsz a másik hiányába, vagy belehalsz a másik gyötrelmeibe, akkor valójában abba halsz bele, hogy lemondtál önmagadról, és a másik ember által próbáltál létezni. Amikor el kell veszítened, úgy érzed, hogy mindent elveszítesz, ami igaz is, mert mindent, amid volt, azonossá tettél az ő lényével. Adeillos nem egyszer volt az életed része csupán. Számtalan életeid számtalan főszereplője volt már ő, és sohasem tudtátok elvarrni a szálakat. Addig fog visszatérni hozzád újra meg újra, ameddig meg nem érted, hogy miért jött. Őáltala neked kell tanulnod. Azt hozza el neked mindig, amit még nem értettél meg. Valójában ő az áldozat, és nem te. Ő adta magát azért, hogy te tanulhass. És ezért bármilyen szerepet képes volt elvállalni, amit a sors rá szabott. Ez volt a dolga. Amikor Arábiában éltél, akkor is egymás végett kellett meghalnotok. Bizonyára emlékszel Mirha nevű szerelmedre. Akkor te nő voltál. Láttad megszületni őt. Emlékszel az éjszakai bárban a rádióhírekre? Tudom, hogy emlékszel rá. Mit gondolsz, miért éreztél olyan erős sorsközösséget a megkövezett nővel, akiről szó volt? Azért, mert ő is te voltál.
- Hogy érti ezt Amadeus? Hogyan lehetséges az, hogy én most itt vagyok, és ezzel egyidejűleg máshol is vagyok, de valaki más, aki szintén én vagyok?!
- Nagyon egyszerűen. Az ön képzelete határtalan. Miért gondolja, hogy a léte behatárolt? Miért gondolja, hogy az életnek semmi köze a képzelethez?
- Azért, mert a képzelgés csak egy átlagos velejárója az embernek, de kézzel foghatatlan, és csak belül lehet látni. A valós szemek számára nem képes testet ölteni.
- Honnan gondolja kedves Aurelien, hogy ön meg tudja ítélni, mi a valós, és mi nem az? Mutasson nekem rá a határvonalra... nem fog tudni. Hogyan tudhatna a nem valós dolgokról beszélni, ha azok nem volnának legalább annyira valósak, mint a valósnak vélt dolgok?! Ha a nem valós valóban nem létezne, akkor nem volna ilyen kifejezés, hiszen miért kellene meghatároznunk valamit, ami nem létezik? Ami nincs, annak nincsen neve kedves Aurelien. Arról nem tudunk beszélni, azt nem látjuk sem a szemeinkkel, sem pedig belül, a gondolatainkban.
- Mit keresek én Amadeus? Miért ez a rengeteg élet? Hová tartok? Hová?
- Sehová nem tart, és sehonnan nem jött. Az örökkévalóságban van Aurelien. Itt az történik, ami a képzeletében zajlik. Csak akkor tudja uralni mindezt, ha ura lesz a saját képzeletének. Mindennek, amit gondol, ami csak eszébe jut.

A kezeimre néztem. Az ereket figyeltem a bőröm alatt. Erőlködtem, hogy megértsem, mi is az valójában, amiről azt gondolom, hogy a kezem, hogy erek, pórusok, létező sejtek, bőr. Egyszerre értelmezhetetlenné váltak ezek a szavak. Elvesztek a jelentéseik. Mozgatni kezdtem az ujjaim... valóban csak egy elképzelést valósítanak meg? A mozdulat képzeletét?

- Aurelien! Mostantól soha többé nem élhet úgy, ahogyan eddig. Maga az emlékezést kapta purgatóriumául. Ettől a pillanattól kezdve ön semmit nem fog elfelejteni többé, ami magával történni fog, és minden eszébe fog jutni azon dolgok közül, melyeket valaha is megélt. Ezt maga akarta így.
- Amadeus kérem, ne hagyjon magamra! A szavaiból azt érzékelem, hogy távozni szándékszik. Annyi mindent nem értek. Annyira össze vagyok zavarodva. Nagyon kérem, ne hagyjon egyedül ebben a pillanatomban, amelyben ilyen kiszolgáltatott és sebezhető vagyok. Nem bírom feldolgozni, amiket mond, pedig értem minden szavát.
- Az ember csak azt nem bírja elviselni, amiről úgy dönt, hogy nem viseli el. Ezt a tényt a legnehezebb elfogadnunk. Emlékszik, amikor gyermekkorában mindig azon töprengett, hogy a többi gyerek miért olyan buta, hogy arra a kérdésre, amikor a mesében az aranyhal három kívánságot teljesít, és meg kell válaszolniuk, mi volna az, azt felelik, hogy ez, aztán az, meg még amaz? Maga pedig Aurelien, mind ahányszor gyermek volt életei során, azt válaszolta, hogy „elég nekem egyetlen kívánság is, az, hogy mostantól minden kívánságom teljesüljön, így a másik két kívánságot el sem kell használnom". Nem értette, hogy a többieknek miért nem jutott eszébe ez az egyszerű felvetés. Minden gyerek erőlködött, hogy kitalálja rövidtávú céljaihoz leginkább passzoló három kívánságát. Az egyik egy játékot kért, a másik kiskutyát, a harmadik új cipőt... de maga Aurelien, felismerte, hogy egyetlen kívánságával minden további kívánságát valóra válthatja. Ekkor dőlt el a maga sorsa. Gondolta volna, hogy mindez egy ilyen pillanaton múlhat? Sosem találta volna ki. Soha.
- Akkor ha jól értem, ami velem történik, az azért történik, mert minden kívánságom valósággá lesz?
- Hányszor kívánta már az örök életet magának, aztán hányszor kívánta mégis a halált?! Hányszor de hányszor gondolt meggondolatlanul valamire, mert nem tudta, hogy a gondolatai teremtő erővel bírnak?! Tudja maga, mennyi parancsot osztott ki az Univerzumnak teljesítésre, amikről ön nem is tud? Az volt a dolgunk ma este, hogy megmutassam önnek, milyen hatalom van a kezében, hogy a hatalmának tudattalan használatán továbblépve, elkezdje azt tudatosan alkalmazni.
- De mégis mit kellene tennem ebben a helyzetemben Amadeus gróf? Hiszen maga mondta, hogy nincs vége sohasem, örökké tart, és megállíthatatlan. Ez így, maga a reménytelenség és értelmetlenség netovábbja, ha így van!
- Aurelien! Maga elhitte, hogy így van, mert én ezt mondtam önnek. Elhitte, tehát így lesz. De hihet másban is, kívánhat mást is. Emlékezzen! Minden kívánsága valóra válik! Mind! - ahogy ezek a mondatok elhangzottak, olyan súlyossá lett rajtam a kétségbeesés, hogy azt kívántam magamban, bárcsak ne létezne semmi. Sem a világ, sem én, sem akarat, sem gondolat, semmi. Ahogy erre kezdtem vágyni, eszembe jutott, hogy a semmi is a valami tükrében létezhet csupán. Mit akarok... akarok-e akarni bármit is? Elfáradtam. Bánatomban az asztalra hajtottam a fejem, és szorosan köré kulcsoltam mindkét karomat. El akartam hallgattatni a gondolataimat. Sötétségre vágytam és csöndre.
Vesszőfutásom önváddal teli, önostorozó ámokfutás. Nincs válasz a kérdésekre. A tudás csak a még több kérdés gerjesztő tüze. Az értelem folyvást válaszokat keres. A válaszok pedig mindig újabb kérdéseket generálnak. Soha nincsen vége. Ki a tudás fájáról eszik, mindig éhes marad...