Halálidőnapló

A parkban talált rá. „Mondhatni", szinte teljesen véletlenül. Lehajolt megkötni az eloldózódott cipőfűzőjét és ahogy kelt fel, önkéntelenül pásztázó tekintete rámeredt a díszesre nyírt cifravirágos bokor alatt, a földön heverő kis csomagra. Lassan, szinte gyanúsan, egyszerre jót-rosszat sandítva közelített hozzá, majd finom kíváncsisággal széthajtotta az alsó ágakat, hogy megnézze jobban, mi is az a valami. Egy kicsi bőr kézitáskának tűnt, de ahogy odanyúlt érte és kivette a bokor alól rájött, hogy egy bőrkötésű könyvecske. Sokáig csak tartogatta a kezében és nézte, nézegette.

Különös kis könyv volt. A mélyfeketére festett bőrkötés örökfényként ragyogott, mint valami száz éven át polírozott antik ébenfa hálószobabútor és a rajta tekergődző kígyódomborítás kusza ezerszál szövevénye szinte nyüzsgött a borító végtelennek tűnő sötét borzongásán. Egyszerre volt démoni és angyali. Olyannyira, hogy nem tudta ki merje-e nyitni, vagy sem. Nem érzékelte hogy meddig révült újdonsült kincsével szemezve. Egyszer csak egy hirtelen mozdulattal valahol középtájt felütötte a könyvecskét. Egy határidőnapló volt az, minden oldalán egy dátum és telis-tele írva rendezett, precíz sorokkal, kiemelésekkel, számokkal, időpontokkal. Átpörgette a lapokat és az életre kelt rajzfilm-írást bámulva, a kezében tartott valaki-sorssal, egy pillanatra mintha egy bénító áramvarázst kapott volna valahová, a hátborzongató magamögé. El kellet volna ejtenie, le, le a kavicsok közé, vissza az oltalmazóan szemhomályosító bokorrejtekbe, vagy valahová ahol sem ő, sem más szerencsétlen soha többé nem leli meg. Érezte. De csak kellett volna; mégis máshogy döntött. Egyszerűen nem bírta elengedni. Oda, s vissza pörgette, még számtalan néhányszor és mindig mást és mást engedett végigfutni a mohó kiváncsiságébresztett érzésekből, valóságszülte képzelettestének összes epedve remegő zsigerén. Azután összefolyt minden.

Bágyadt zuhanása egy érdekes világban ért véget. Hanyatt fekve próbálta meg beazonosítani a helyet, ahová került. Először két kezét tenyereivel lefelé fordítva lassan, óvatosan végighúzta a talajon, vagy padlón, vagy ki tudja min. Amit talált, az a tapintás ezernyi megismert fajtájának keveredése, a még ismeretlen legalább tízszer annyival. Nem igazán bírta feldolgozni a meg nem tapasztalt újdonság, dimenziókat nyitó ósárgaréz kilincsű ajtajának csikorduló végtelenét. Ott volt mindenhol és nem volt sehol. Még saját magának sem merte bevallani kíváncsi félelmét, csak minél messzebb szeretett volna siklani ebben az ismeretlenben. Annyira mély volt, annyira hétköznapiatlan, hogy teljesen természetesnek tűnt. Gondtalan, gyanútlan létezésében, csak nagy sokára vette észre, hogy nincs egyedül. Mint ahogy azt sem tudta hogy hol van, azzal sem volt tisztában, hogy kik és mik veszik körül. Elbizonytalanodott. Valami surrogva lecsapott rá. Hajragacs-kötegbe csavarodott ember-lény galacsinként pörögve próbálta meg eltaszítani az ismeretlen megnyilvánulást, de hasztalan. Támadója nem volt nála erősebb, de gyengébb sem. Mintha valami magasban trónoló istenség kiválasztotta volna számára a tökéletes ellenfelet ugyanazokkal a kondíciókkal, amivel ő is bírt. Gyúrták, faragták egymást egyre csak egyre, összetapadt, verejtékes, izzatag küzdelemben. Nem létezett sem alul, sem felül, csak a millió féle kiterjedés egy pontba sűrűsödött tágulata. Nem volt sem izom, sem agy, csak visszacsatolt rezgések mind finomabb és finomabb sorozata. Egyre lomhábban, egyre lassabban forgott ez a különös massza, mígnem egyszer csak megállt. Semmi sem rezdült, sehol és semmikor. És akkor ott magával szemben meglátta önnön magát, mélyen és kifordulva. Saját szemébe nézett, a saját szorítását, saját szagát érezte a másikon. Tudatosan megriadt és ellökte magától a jelenést. Ügyetlenül pörgött - talán hátrafelé - lökése következtében, mindenféle emlékfoszlány, rég begubódzott érzelemköteg, kiszakadt, vég nélküli zsákjából szóródó tarka-barka összemosódott fecnijei közé keveredve. Mindent felismert amit csak érzékelt. Teljesen elhagyta magát. Nem tudta hogy hol van, csak érezte. Önkéntes kábulatából, az emlékfoszlányai közt kavargó, nem is túl messze feltűnő tárgy hirtelenjött felismerése ütötte ki. A bőrkötés. A kis fekete könyvecske. Ott hömpölygött előtte csaknem karnyújtásnyira, kavargódzó tarkára nyílt lapjaival. A belőle áradó, ellentmondást nem tűrő végtelen-féktelen erő felismerése ráébresztette, hogy a forrása mindennek ott lebeg a szeme előtt. A kis könyvecske az, ami bírja a hatalmat Világok átjárója felett, maga a kulcsa mindeneknek. Felszabadít, de el is emészt. Minden ebből áramlott, az egész őspulzálás alapritmusa, az ismeretlen érzékelések áradata, ennek a mindent magába foglaló határtalan csöppenetnek a fenntartása.

Megpróbált közelebb kerülni a könyvecskéhez. Ügyetlen kapálódzásával apránként kezdte legyőzni a tehetetlen millimétereket. Először csak mohó ujjainak hegyével érintette finoman, majd addig-addig evickélt, hogy sikerült megmarkolnia a sötét titokzatosságot. Két kezébe fogta és közvetlen közelről belebámult a papirosra nyomott-kötött kristálygömbbe. Az egész fortyogott, izzott, lüktetve, hömpölyögve és húzta, vonzotta befelé, a kitágult mélybe. Érezte, hogy csak bele kellene mártóznia a felébresztett tégelybe, feloldódni és elegyülni, ősprincípiummá válva feltölteni az Univerzum réseit. Visszariadt. Hátrálni kezdett, közben taszította el magától a kis könyvecskét. Minden erejét össze kellett szednie, hogy le bírja küzdeni, a saját maga által tovább gerjesztett félelmetes örvényt. Nem nagyon akarták elengedni egymást. Remegő inak tartották fent az egyre feszültebb pillanatnyi állapotot, mígnem egy hirtelen elszánt határozattal, valami egyszerre zendülő mindenhang kitörése mellett, szinte magától bepattant a két mágnesfekete bőrborító.

Hanyatt vágódott. Úgy érezte, mintha egy jéghideg, mélyfekete vízzel telt medencébe zuhant volna kitárt karokkal, kimerevedett testtel. Azután csend lett. Csend és sötét...

Félig a bokor alatt feküdt, amikor feleszmélt. Feje zúgott, mindene fájt, bőrét ragacsos kihűlt izzadtság borította. Teljesen idegenné vált testével nem nagyon tudott mit kezdeni, nem tudta mire használni, de leginkább azonosulni volt képtelen vele. Valahogy felült. Lassan, mint aki csak most tanulja. Csak nézett maga elé, évezredek fáradtságára eszmélten. Elkezdte összeszedni a testhez tartozó emlékeket. Lassan, nehézkesen, mint valami padlásrejtekből előkotort ócska számítógép. Amint felépült belső emlékrendszere, gépiesen talpra állt. Oda sem nézve bal kezével rácsapott nadrágzsebére, s ahogy hallotta a kulcscsomó csörrenését megindult. Hazafelé. Másik kezében a bölcsfekete könyvecskét szorongatva görcsösen.

Másnap nem ment be dolgozni. Keresték néhány napig. Jó néhányszor. Nem vette fel a telefont, nem ott csörgött ahol ő létezett. Csak ült és nézett maga elé, magába, órákon, napokon át. Nem beszélt senkivel, teste vegetációját a csendes kívülálló bölcs némaságával figyelte. Három nap elteltével már újra tudott gondolkozni, s lassacskán kezdte összerakni a történteket. Emlékei mélyén kutatva felismerte, s most már önmagának is be merte vallani, hogy tulajdonképpen ő volt az, aki mindig is kereste a kulcsot. Kicsi gyermek korától kezdve folyamatosan ott ólálkodott, kíváncsiskodott az Élet titkos vegykonyhájában, orrát dugva a láthatatlan kezek által kavargatott fortyogó szubsztanciába. Azt kereste, ami úrrá teszi mindezek felett, felruházza az öröklétre való joggal. Nézte az asztal üres közepére helyezett könyvet. Tudta, hogy számára mindez ott lapul a két titokfekete bőrborító között. A kérdés nem is az volt, hogy hogyan lehetséges ez, hogyan került oda a bokor alá és hogy miért épp ő volt aki rátalált, nem. Ez nem érdekelte. Hanem az, hogy hogyan is lehetne ezt a könyvecskét úgy használni, ahogy ö szeretné. Felhasználni a végre megtalált titkot, átlépni vele időt, teret, halandóság küszöbét, a rothadást megállítani. És ez most itt hever előtte, megidézve az asztalon. Akárhogy is, de sikerült végre. Egyre jobban elbízta magát, mohó vágyainak engedve. Semmi más nem lebegett üveges szemei előtt, csak a hallhatatlan öröklétbe való lépés, ami most itt sűrűsödött karnyújtásnyira, kígyózó fekete titokba burkolódzva. Sokáig várta a megfelelő pillanatot. Maga sem tudta hogy mire vár, de várt. Napokon át csak ült és nézte, nézegette a mindentudás fekete rejtelmét. Testi szükségleteit is csak ritkán és beteges szórakozottsággal elégítette ki. Két hét telt el így felette. A lakásából ki sem mozdult, mindenét felélte. Arca beesett, csontjai, ruháján keresztül is kidomborodtak, külseje teljesen megváltozva, zombi-mása volt csak korábbi önmagának. Amikor már fáradtságával folytatott harcában megadta magát, az asztalra hajtott, karjain nyugtatott fejjel aludt valamennyit hogy az első riadt öngyilkos álmából visszatérve tovább őrizgesse, dédelgesse a gondolatviharai által korbácsolt tudattengerén sodródó, vágyai hajójának legbecsesebb rakományát.

Egészen addig a napig, mígnem ébredésével együtt, elérkezettnek látta az időt a nagy operációra. Kívül-belül eltorzult teljes mindene kéjesen remegett a nagy egyesülés vágyától, pontba szűkült tekintete már semmi mást nem tudott érzékelni, csak a kígyószövevény ezerfekete borítóit. Közelebb húzta a széket az asztalhoz. Két kezét lassan, szertartásosan felemelte, majd tenyereivel lefelé feltette rá a könyvecske mellett tisztes távolban, jobbról, balról. Arca, szája görcsös szeglete, megszállottan rángott, vigyor terült szét púposra görnyedt testén. Lehunyta koromszínre kopott szemeit és lassan összehúzott kezeivel megérintette a bársonyfekete bőrt. Először mióta az asztalra tette. Lüktető halántéka után elsőként a háta fagyott bele a jégrejtelem megnyilvánult borzongásába. Kimondhatatlan hatalom bénította meg hosszú másodpercekre. Az első torzszülötte egy betegesen groteszk kacaj volt, ahogy érezte a megkaparintott forrás "csakazenyém" mivoltát. Szétáradt benne minden amit csak ismert, meg amit még nem. Érezte, ahogy szépen lassan elkezdett hullani szálanként a haja, orra vére eleredt, szemei gyanús erővel könnyezni kezdtek. De mint annyi minden más, most ezek sem számítottak igazán. A Könyvecske, a Hatalom, a mindent háttérbe szorító remegő vágyak, az Én, az Enyém, a Most és Mindörökké! Görcsös kiszikkadt ujjai tovább mozdultak a halálfekete bőrkötésen. Félig kifordult bal hüvelykjével belecsimpaszkodott a felső borító szélébe. Őrületig fokozott eszelősségével igyekezett sürgetni gépiesen, de lassan engedelmeskedő kifacsart testét. Nehezen akart engedni a kis könyvecske. Incselkedett vele. Egyre csak forrósodott tenyere alatt és érezhetően mocorgott. Már sütötte szikkadt bőrét, de nem vett róla tudomást. A szoba levegője lassan kezdett megtelni az égett bőr és hús szagával, de folyamatosan csorgó orra nem érezte. A füstöt sem látta. Azután egy rekedtre hasadt harci kiáltás csattant ki agyonrepedezett ajkain és szétfeszítette a könyvet.

Csobbanás, ... mélység, ... süllyedés, ... vakság, ... süketség, ... Semmi...

Sokáig... Mérhetetlenül sokáig...

Majd, ...

Lassan, nagyon-nagyon lassan elkezdett derengeni valahol, ... valami. Először csak egy picike pontszerű hangtalan fény volt az és egyre csak egyre terebélyesedett, amíg be nem töltötte az egész látóteret. Azután a színek játéka következett a legegyszerűbbektől kezdve, a legelképzelhetetlenebb geometriai formákig. Folyamatosan pulzáltak a kiterjedések, változtatva saját helyzetüket, nagyságukat, a szemlélőtől való távolságukat. Lüktetve türemkedtek ki az érzékelés felső határán túlra, vagy változtak végtelen semmivé, a legkellemesebbtől a legszörnyűbbig erősödő-gyöngülő hanghatás kísérete mellett. Lassacskán beleébredt ebbe a leírhatatlan állapotba. Ahogy folyamatosan tágulva egyre csak süllyedt, úgy kezdett mind jobban és jobban azonosulni, a körülvevő káprázatként megélt valósággal. Elhatalmasodott vágyai ellenére nem igazán volt felkészülve arra, hogy hogyan is fog megtörténni a nagy átváltozás. Először csak egy végtelenül parányi pillanat legapróbb szegmensére, de azután hirtelen kiteljesedve, elbizonytalanodott. Billegni kezdett alatta az egész tákolmány és nem találta a felkészülés kitanult stabilitásának egyensúlyi pontját. Megelevenedett körülötte a változás, kapkodva próbált megkapaszkodni valamiben. A színek, formák, összefolyva átalakultak mindenféle ocsmány elmeszüleménnyé és karjaikkal, csápjaikkal ostorozva, gúnyos kacajjal fonták körbe. Kétségbeesetten ordítozva a hátára esett valamiféle padlón. Nyüszítő vergődésével maga köré idézte minden rosszindulattól vezérelt megtestesült gondolatformáját, s tudatlan szabad prédaként, menekülni próbált előlük. De talpra állni már nem tudott. Lenézett, maga alá nagyon mélyen. Valami vonzotta nehezen engedelmeskedő figyelmét és nem bírt ellenállni. Tudattekintete rétegeken hatolt át és pásztázott amilyen mélyre csak bírt. És akkor ott meglátta saját magát a kis szobában az asztalra borulva, ahogy kimerevedett halotthideg teste elkezd oszlani, ahogy megtalálják és elcipelik és elfelejtik. Kiáltozott, sikoltozott, de tehetetlen, riadt, eszelős hangja nem törte át az Univerzum korlátait. Rémületében zsugorodni kezdett, hihetetlen sebességgel. Valami vele együtt szűkülő alagútban hátrált eszeveszett pörgéssel és a körülötte összemosódó ömleny egy még eddig meg nem nyilvánult síkon is életre kelt. Újra magát látta, de ezermindenhol. Ez előtt és ez után. Hogy hogyan és honnan indult és hogyan bukott felfelé és lefelé, mit mikor tett, gondolt és érzett és hogy mi is lett ezekből. Meglátta, megértette mostani elhamarkodott ballépését is és azt is, hogy ennek következtében itt és most még nem szállhat ki az egészből. Látta az eljövendő, elölről kezdett felfelé kapaszkodó görcsös kísérletek sorozatát, újabb bukásokkal tarkítva. Elkeseredett düh szállta meg és nem tudta uralni. A felkavart indulatfolyam még mélyebbre nyomta az asztráliszapba, tehetetlen, kétségbeesett magánnyal fűszerezve kényszerű utolsó vacsoráját.

A test amit ezen a síkon használt, szépen lassan elkezdett bomlani. A régi kezéhez már csak megélésében hasonlatos jelenlegin fedezte fel a kétségbeejtő jelenséget. Mintha ezernyi, parányinál is kisebb tűszúrásnyi ponton eltűnt volna a tenyeréből egy darabocska és a helyén lévő lyukacskán átvakított volna a mögöttes fény. Azután egyre több ilyen picike lyukacska támadt rajta és megérkezett valami. A fájdalom. Ami már nem olyan volt mint amit eltorzult hátrahagyott teste tudott valamikor érzékelni, hanem valami más. De iszonyú volt és sokkal, de sokkal mélyebbről fakadt. Érezte millió darabra szakadását, a hatványozott fájdalom megélésével. Nem akarta megadni magát a részecskéit körkörösen befelé szippantó áramlatnak, de hiába való volt kétségbeesett dühödt evickélése, egyre kevesebb erőt érzett folyamatosan szublimáló önmagában. Vége volt mindennek és ugyanakkor most kezdődtek a dolgok újra, elölről. A tehetetlenül kétségbeesett felismerés megsokszorozta, a csak egyfelé vezető iszonyú szenvedését, amit a feloldódás fájdalmán kívül, az elkövetkezendő kényszerű újjászületések sorozatának tudata is okozott. Egyre lazábbá vált szerkezete, ahogy parányai folyamatos örvényléssel mind többen és többen magára hagyták. Ahogy ordítva csavargatta a fejének érzett valamit kínjában, a még működő tekintete megakadt valamin, egy kissé maga alatt. A sunyifekete könyvecske volt az. Ott hömpölygött vele együtt és ontotta magából e sík szörnyeit. Még alatta maga a földgolyó, távoli összezsugorodott messzeségében, nyüzsgeteg milliárdjaival. Düh fogta el. A könyvecske iránt érzett dühe. Megpróbálta elérni, de sehogy sem bírta. Egyre dühösebb volt valamikori féltett kincsére, ami a vesztét okozta. Addig-addig evickélt, amíg meg bírta érinteni még valamelyest megmaradt lábával. A bosszú elszántságával párosult dühe, iszonyú kéjes erőt kölcsönzött neki. Még egy picit közelebb, csak még egy picit. És sikerült. Érezte hogy megvan és mindent visszaadhat, elégtételt vehet ezért az egész becsapott sorsért, önmagáért, tudatlan újratestesüléseiért, amit oly mohón szakított le, nagy vágyak reményében. Hogy ki lesz az a másik, vagy ki tudja hányadik szerencsétlen? Nem érdekelte. Összeszedte maradék erejét. Már szinte teljesen átlátszóvá vált. Minden tartalék energiáját a jobb lábába összpontosította. Tudta hogy nincs több esélye, nem hibázhat. Egy pontba koncentrálta minden erejét, dühét, bosszúvágyát. Az aljasfekete rémségek titokzatos bőrkötésére. Lábát hátrafeszítette, s amekkorát csak tudott, belerúgott a könyvbe. Ebben az utolsó pillanatnyi kiteljesedésben pecsételte meg ködparánnyá foszló maradékának a sorsát végérvényesen, ahogy e sík osztható-oszthatatlanjaival elegyülve szertefoszlott. Még annyit azért látott, hogy a könyvecske pontosan a célba vett Glóbusz felé tart, spirálfekete pályáján.

Talán egy éppen ugyanolyan parkba, talán egy éppen ugyanolyan bokor alá. Azután minden véget ért, hogy elölről kezdődhessen újra.

2011 Október