A Vörös Oroszlán keletkezéséről....

Vörös oroszlán
(részletek az Emberek és Jelmezek. Az emlékek polifóniája című önéletírásából)

 

„Mi Bélával a szabadsága alatt [a második világháború idején - A. C.] elutaztunk Tihanyba. Szerettük ezt a gyönyörű, olaszos tájat. Akkor még a vízparton lévő vendéglőben is voltak szobák. Azok egyikében laktunk. E szálló-vendéglőt mámoros Hitler-imádó, jó középosztálybeli „árják" töltötték meg zsúfolásig. Akkoriban - mint mindig, eszmélésem óta - filozófiával s éppen az alkímiával, a Rózsakeresztesekkel foglalkoztam. Érdekesnek éreztem a témát. Gondoltam, írok egy novellát valamelyik tragikus életű alkimistáról. Sok forrás állt rendelkezésemre. Szinte a kezem alá csúszott minden, St. Germain Trinosophiája is. Amint hozzákezdtem Tihanyban A vörös oroszlán című „novellámhoz", egyszerre érezni kezdtem ezt nem lehet abbahagyni. Hatalmas láng lobbant fel bennem - nevezzük inspirációnak -, tűzhullám emelt a hátára, a téma egyre szélesedett. S noha tisztában voltam vele, mit kell írnom, a forrásokat is én szereztem hozzá, megdöbbentő mondatok csúsztak ki a kezem alól. Másodpercekkel előtte még nem tudtam, mit fogok leírni. Soha sem mertem volna nekivágni ekkora regénynek. Hogy szokatlan erők kényszerítettek rá, és ömlöttek át rajtam a papírra, azt a könyv különös sorsa is bizonyítja. Senki sem tudta, mit írok. Öt évig dolgoztam rajta. Nagyszerű menekülés volt a szörnyű, fenyegető események elől. Azt, hogy mindig írok kamasz lány korom óta megszokta a család. Nem kérdezősködtek. Viktor mondta egyszer, csak úgy általában: „Ha írsz valamit, ne törődj semmivel, senkivel, ki mit szól hozzá. Rugaszkodj el minden gátló szemponttól. Rugaszkodj el és repülj. Jó írás csak így születhet."
Igaza volt. Néha magam is megijedtem attól amit leírtam, pontosabban, ami kigördült a tollam alól. Meg kellett tennem. De egy percig sem gondoltam arra, hogy ezt valaha kiadják. Különben nem írtam volna le a Bárányok című fejezetet benne, amely részben a spiritisztákról, részben a Berlinben megismert szektákról szólt. Szombatosokhoz látogattunk el egyszer Berlinben, akiknek anyámék odaadták a Veszteglés az ismeretlenben című, intuitív médiumként írt, itthon is nagy port kavart könyvét. Saját költségen adtuk ki. A „szombatosok", egy szakállas öregember, egy fiatal, húsos nő és a férje a sezlonon ültek szorosan egymás mellett. „Szeretetről" csurogva fogdosták egymás kezét, a nőt is. Különösen a fehér szakállas kis öregember adta jelét áhítatos gyöngédségének a markolni való nő iránt; fogdosta, ahol érte. Ezek szabályosan kiröhögték a Veszteglés az ismeretlenbent. Túl értelmes volt nekik, és különbözött a saját, egyedül üdvözítő, ragacsosan egzaltált hitüktől abban, hogy mindenki a pokolra jut, aki a legkisebb mértékben eltér az ő tanításuktól. Sajnos A vörös oroszlán Bárányok című fejezetében sokan ráismertek a „szeretetotthonban", a „parapszichológusoknál" nyüzsgő legkülönfélébb csodabogarak, spiritiszták nagyon is plasztikus, hiteles figuráira. Engem bűntudattal töltött el, mert soha senkit nem akartam megbántani. S valójában azok, akikről Rosalie-t és Lepitrét mintáztam, mindig kedvesek, jók voltak hozzám. [...] Humorérzékem gejzírszerűen felszínre tör írás közben. Gyűltek az oldalak a kezem alatt. "

A kézirat lezárása/a gép(át)írat születése
„Egyhez azonban nagyon értett Éva. Olyan gyorsan gépelt, mint egy gépfegyver. S ez indította el A vörös oroszlán című könyvem egészen különös sorsát. Engem csak amolyan jelentéktelen kis asszonynak tartott, aki elég értelmes, kapásból fordít németről magyarra, beszélgetni is lehet vele -persze azért élvezetesen, mert hajlandó meghallgatni önmagáról dalolt dicshimnuszait. Tud érdeklődve hallgatni.
Egy délelőtt, amikor Moharék lejöttek hozzánk a bagolyvárukból, Éva a teraszról benézett a mi szobánkba a nyitott ajtón át. Az íróasztalomnál ültem egy hatalmas kéziratcsomó előtt, és írtam. „Mit csinálsz?" - kérdezte: Megvontam a vállam. „Látod." „Mi az ott előtted?" „Egy regény kézirata. Éppen befejeztem." „Mi a címe?" Megmondtam. „Miről szól?" Mohó volt, és kíváncsi. „Az ostromgyűrű úgyis bezárul hamarosan Budapest körül. Te mindennap feljössz hozzám, és lediktálod nekem. Harminc oldalt is le tudok gépelni naponta." Így is történt. Budapestet akkor már iszonyatos bombatámadások érték. Esténként a kertből néztük a piros, szaggatott nyomvonalakat az égen, az összevissza kaszáló reflektorok sugarait, zengett a fülünk a robbanásoktól. Nappal láttuk a sűrű, fekete, fölfelé gomolygó füstöt - égő olaj lehetett -, tüzek vörös fényét. Nem tudtuk elképzelni, hogy a városban rekedtek közül élve maradhatott valaki is, rokonaink, barátaink, nem pusztultak-e már el abban a tüzes pokolban. Nagy angol és amerikai bombázók húztak el fölöttünk. Lebegtek az ezüstpapírcsíkok a kertben, fákra akadva, fűben. Röpiratokat is dobáltak, Rákosi aláírással. S én feljártam Moharékhoz, naponta harminc oldalt diktáltam robbanásoktól remegő ablakok között, torkolattüzek bevillanó fényében, s ha elfáradtam, Éva egyre csak unszolt: „Még! Még! Folytassuk!" Egyre izgatottabb lett."

A reakciók
„Ezt a könyvet akkor még senki se olvasta, sem a férjem, sem szüleim, sem a bátyám. Fogalmam sem volt róla, hogy megszállottságom kényszerében mit hoztam létre. Bizonytalan voltam, ki fogja ezt megérteni, és egy percig sem gondoltam rá, hogy nyomtatásban megjelenik. Valóban, „elrúgva magam minden szemponttól", írnom kellett. Muszáj volt.
Bizonytalanságomat fokozta, hogy Éva, mikor az utolsó mondatot legépelte, egy szót sem szólt. Némán maga elé nézett. Úristen, mit csináltam? Legalább mondana valamit. Nem mondott. Karvalyszerű sárga arca komor volt. Fanyar. Odaadta nekem a kéziratot. Megköszöntem. És teljesen zavarodottan jöttem el tőlük. Odaadtam Bélának, aki teljesen mámoros lett tőle. Vigasztalni akar -gondoltam. Szüleimnek, a bátyámnak, Katinak is nagyon tetszett. „Ez egy rendkívüli könyv" -mondta Kati, aki soha nem hízelgett, mindig őszinte volt hozzám.
Akkor mi történt Évával, aki lángoló arccal, izgatottan sürgetett a napi folytatásokért? Mikor a bátyám megkérdezte tőle mit szól a könyvhöz, megvonta a vállát, és csak annyit mondott: „Túlkorolált." Csak a felszabadulás után tudtam meg viselkedése okát.
[...]
Mohar Jóska akkor [háború lezárását követően - megjegyzés tőlem A. C.] segédmunkásként dolgozott, bejárt Pestre. Olyankor mindig nálunk ebédelt. Egyszer zavartan, elvörösödve, megköszörülte a torkát ebéd után. „Mackó, kérem - a férjem nevezett el így, és én nem bántam, bár véznaságomra, mozgásomra különben nem illett rá -, már régen szeretnék magának mondani valamit." „Mit?" „A vörös oroszlán életem egyik legnagyobb könyvélménye volt. De Éva előtt nem beszélhettem erről." „Miért nem?" - kérdeztem csodálkozva. „Mert azt mondta, ezt a könyvet neki kellett volna megírnia."

Az első kiadás története
„1946-ban a Hungária Kiadó, amely Bródyéké volt, Béla hozzájárulásával - összesen száz dollárral járult hozzá - kiadta A vörös oroszlánt. „Bolond könyv, de érdekes" - mondték Bródyék, és rendeltek nálam egy „álmoskönyvet" is, amelyet megírtam. Az álom szimbológiája címen. A vörös oroszlán szép címlapját Konecsni Györggyel csináltatta meg Béla. Kétezer példányban hozták ki. Néhány száz elfogyott belőle, kaptam áradozó leveleket és sértődött rendreutasításokat a spiritisztáktól. Sajnos a figurák nagyon éltek. Rájuk ismertek. Pedig nem kulcsregénynek szántam. De a kiadásra számítottam-e, mikor meg kellett írnom? Gondoltam-e arra, hogy megjelenik valaha? Nem. Maga a Mű volt a fontos. Semmi más. Nem akartam megbántani senkit. Riport is jelent meg róla.
Azután hamarosan államosították a könyvkiadókat, s A vörös oroszlán valamennyi maradék példányát bezúzták. Hamvas Béla , nagyon szeretett, jó barátom írt nekem A vörös oroszlán megjelenése után: „Egy városban vagyunk, nem lehet, hogy ne ismerjük egymást." Eljött, sokszor voltunk együtt. Nagyszerű, szerény, csodálatos egyéniség volt, a legnagyobb polihisztorok egyike, akit ismertem. (...) Akkor ő még könyvtáros lehetett, és megmentett a könyvemből négy példányt, amelyet a zúzdába küldtek volna."

Utóélet
„A könyveknek éppen úgy megvan a sorsuk, mint az embereknek. A vörös oroszlán utolsó részének főcíme: A Phőnix madár felrepül. Saját hamvaiból támad új életre. Az történt e fantasztikus erejű, szokatlan körülmények között született könyvvel is.
Az írást sohasem hagytam abba. (...) Nem úgy és azért írtam a könyveimet, tanulmányaimat, hogy életemben valaha is kihozzák őket. De megszülettek, éltek, és eljutnak azokhoz, akiknek szükségük lesz rájuk.

Share |