A Torony


Alex a Torony 101. emeletén dolgozott. Mivel, túlságosan sokan voltak itt ahhoz, és túl gyorsan is váltották egymást munkatársai, ezért nem is törekedett arra, hogy szoros barátságokat kössön. Persze, a pihenőidőkben, ebédszünetekben el-elcsevegett velük, de többüknek még a nevét sem volt ideje megjegyezni, mert alighogy kezdte volna megszokni az arcot a hozzákapcsolódó névvel... az illetőt áthelyezték.
Alex - másokhoz hasonlóan - évek óta várta, hogy ő is rákerüljön az Áthelyezettek Listájára. Tudta, hogy minél több idő telik el, annál közelebb kerül ahhoz, hogy Integető legyen. Bár, ahogy teltek az évek, úgy volt kénytelen bevallani magának, hogy egyre irigyebb azokra, akik sokkal kevesebb időt töltöttek ugyan a Toronyban, mégis jóval hamarabb kerültek áthelyezésre. Ilyenkor minden dolgozónak végig kellett néznie, ahogy búcsúztatják a távozót, aki boldogan emelte kezét, hogy integethessen a többieknek. Alex, otthon még gyakorolta is az integetés mozdulatait. Ott állt a tükör előtt, és büszke, felemelt fejjel fordította fejét jobbra, majd balra, miközben jobb karja fellendült és szinte kecses, uralkodói intést intézett a láthatatlan nézőknek. Persze, utána mindig kissé elszégyellte magát, hiszen tudta, hogy rá is sor fog kerülni, így minek is sürgeti az időt.
De az idő nehezen múlt. Ő is csak ült a monitor előtt, ahogy a többi több száz munkatársa a teremben, sorokba rendeződve. Minden sor, minden asztala kapott egy számot, ezen voltak nyilvántartva. Alex száma a 101/1023/265 volt. Vagyis ő a 101. emelet 1023. sorának 265. asztalánál ült. Minden asztal előtt csupán egy irodai görgős fotel állt, az asztalon pedig egy nagy monitor. Ezen kellett dolgozniuk. Mindenkinek ugyanaz volt a feladata, de mégis más.
Ha a monitoron megjelent egy zöld jel, az egy újabb Program érkezését jelentette. A Programot kinyitotta és áttanulmányozta az abban foglalt feladatokat. Ezeket kellett végrehajtania. A Program mindenkinél egyedi volt, sőt akár naponta is változhatott. Volt, hogy az egyik nap a Program által előírtakat elkészítette, majd egy hét múlva már ezeket törölnie is kellett. Senki sem tudta, hogy ki írja ezeket, de tudták, hogy éppen melyikük Programja volt Jó, vagy Rossz, vagy akár Semleges. Ezeket meg tudták beszélni egymás között a szünetekben. Így lassan körvonalazni lehetett, hogy a Program végrehajtásai alapján ki lesz jogosult az áthelyezésre.
Alex nem tagadta, hogy sokszor nehezére esett egy-egy Program megvalósítása, de tudta, hogy ez a kötelessége, és csak ez által válhat belőle Integető. Ezért tette a dolgát, és nem lázadt. De volt, aki sajnos elbukott ezen a megmérettetésen. Emlékezett még a legelső esetre, amikor egy Irina nevű gyönyörű nő egyszer csak felpattant és ordítozni kezdett, hogy nem hajlandó megölni egy terhes anyát, hiába ezt írta elő számára a Programja. Ekkor megjelent két fehér köpenybe öltözött férfi, akikről később Alex megtudta, hogy Helyreigazítóknak nevezik őket, és elkísérték a zokogó nőt. Senki sem tudta meg, hogy mi történt Irinával, csak azt látták, hogy Irina helyére másnap egy másik nőt ültettek.
Minél több év telt el, annál több ilyen esetet látott, de ő rendületlenül tette a dolgát. Pedig többször ment haza ő is kétségekkel, felindultsággal, vagy épp dermedtséggel a lelkében. Pl. akkor, amikor autóbalesetet kellett okoznia, amelyben a vétlen fiatal sofőr meghalt, vagy akkor, amikor rákos betegséget kellett okoznia egy fiatal nőnek.
Persze, voltak nagyon jó napjai is, amikor szinte örömittas állapotba került. Kioszthatott sokévi tanulás után egy-egy orvosi, mérnöki, tanári diplomát, megszervezhetett néhány esküvőt és keresztelőt.
Mivel az aznapi Programot minden reggel pontosan 9 órakor kapták meg, ezért soha nem tudhatta előre, hogy aznap hálás, vagy hálátlan feladatot kell majd végrehajtania. De olyan napjai is voltak, hogy egyszerűen nem volt mit csinálnia, nem érkezett hozzá semmilyen végrehajtandó előírás. Ilyenkor csak visszanézte az előző napi Programja eredményeit.
Sokszor gondolkozott el ezeken a lazább napokon, hogy vajon a Programok Írója miért nem jelentkezik személyesen, miért övezi olyan nagy titok. De a Szabályzat tartalmazta, hogy Programok Írójával csak és kizárólag az Integetés után lehet találkozni a Torony legfelső szintjén. A kíváncsiságát ezért, semmiképpen nem tudta kielégíteni.
2011. október 24-én reggel 9 órakor érkezett meg az aznapi Program leírása:
„Dr. John Smith nyugdíjas orvos kapjon szívrohamot, szállíttassa kórházba. Lányát, a fiatalon, autóbalesetben megözvegyült Laura Badricket ültesse apja betegágyához. Értesítse a rákos betegségéből felépült, most gyermeket váró unokát, Linda Corbet-Badricket nagyapja állapotáról, akinél a hír hallatára el kell indulnia a szülés folyamatának."
Alex többször is elolvasta a Programban leírtakat, majd munkához látott. De most érezte, hogy valami másnak kell jönnie, mint hogy egyszerűen a munkaidő végén leteszi a lantot és hazamegy. Megérzése nem hagyta cserben. Pontosan a zárás előtt egy órával - egy addig számára még ismeretlen - piros villogó fény jelent meg a monitorján. Hallott már róla, tudta, hogy egyszer számára is eljön ez a pillanat, de ahogy most valóságosan is ott láthatta, a szemével, lelkével is magába olvaszthatta, az szinte felfoghatatlanná vált. Remegő kézzel kattintott rá, hogy kinyissa az üzenetet. Ez állt benne: „Készüljön! Eljött az Ön ideje! Integetővé avatjuk! Kérjük, hogy várja meg az Önhöz érkező Segítőket, akik megadnak minden instrukciót Önnek az Integetési Szertartásról, majd a találkozásról a Programok Írójával. Vezérelje siker a további útján!"
Alex mellett, mire újra elolvasta az üzenetet, már meg is jelent két díszes egyenruhába öltözött Segítő. Bekísérték egy külön szobába, ahol már várta egy fehér szmoking, fehér cipővel. Ezt kellett felvennie. Izgatottan kapta magára, a Segítők megigazították rajta, befésülték a haját. Belenézve a tükörbe egy igazán jóképű, jól öltözött, reményekkel és hittel teli ember nézett vissza rá. Búcsúzott ettől a képtől, hiszen utoljára látta így magát.
Miután elkészült, a Segítők átvezették a Vetítőbe, ahol végig kellett néznie egy filmet, amely kivonata volt annak a nagy munkának, amit a Programok alapján elvégzett. Magára hagyták, hogy minden ízében magáévá tudja tenni az itt látottakat. Érezze a képernyőn megjelentek életét, életérzéseit, félelmeit és örömeit. Alex hol nevetett, hol sírt a történeteiket látva. Mikor a fények újra kigyúltak, nagyot lélegzett, majd felállt és elindult, hogy a sorfalak között integetve távozhasson.
A sorok között húzódó hatalmas folyosó két szélén már minden dolgozó sorfalat állt. Látta, hogy métereken keresztül csak állnak és állnak, és őt figyelik. Lassan lépett előre egyet, majd felemelte a karját és miközben újra lépett, karja már integetni is kezdett. Határozottan haladt előre, de nem nézett sem jobbra, sem balra, mint ahogy a tükörben gyakorolta, hanem csak a hosszú folyosó végén lévő nagy fehér, díszes faajtót bámulta. Azt, ahogyan az Őrök kitárták, és ahogyan az rá várt.
Miután elérte az ajtót, és átlépte volna a küszöbét, megfordult és intett egy utolsót, majd visszafordult és belépett az ajtón túlra. Az ajtó becsukódott mögötte. Az ajtó mögötti helyiség nem volt túl nagy, csak egy lift állt a túlsó végén. Ide kísérték Segítői.
Alexnek egyedül kellett beszállnia a liftbe. Nem tudta meddig utazott vele, mert nem voltak emeletjelölések és az időérzékét is elvesztette. Csak azt tudta, hogy valami áldott nyugalom szállta meg, valami megmagyarázhatatlan boldogság érzése. Hiszen milyen régóta várt erre a pillanatra.
A lift hirtelen megállt, kinyílt az ajtó. A nagy fénytől hirtelen nem is látott. Majd lassan körvonalazódni kezdett a hatalmas szoba, amely valójában egy télikert volt, csupa növénnyel és virággal. Látott egy-két papagájt, paradicsommadarat és olyan madarakat is, amilyet addig még nem ismert. Megszédítette ez a látvány. Bódultságából egy határozott, de kedves, mély férfihang rázta fel: „Üdvözlöm! Kérem, lépjen a vonalra!". Ekkor vette észre a tőle pár méter távolságra a márványpadlón jelzett piros vonalat. Odalépett. A hang újra megszólalt: „Megkérem, hogy a vonalat ne lépje át! Mindkettőnk érdekét az szolgálja, ha nem tud meg mindent rólam. Tudom, hogy nagyon régén várja már azt, hogy itt lehessen." Ekkor Alex csodálkozva visszakérdezett: „Honnan tudja?". A hang szinte nevetve válaszolt: „Én mindig, mindent tudok, hiszen, én vagyok a Programok Írója." „Persze, gondolhattam volna! Elnézést!" - szabadkozott Alex. „Az evidencia itt a Toronyban még természetes, de ahová helyezzük, ott már nem lesz az. Magának is sokszor meg kell küzdenie majd azzal, hogy nem fogja tudni, hogy mi fog történni önnel. Itt a Programok által ön volt az egyik a kezem a sok kéz közül, de az új küldetésében önt fogják az itt lévő kezek irányítani. Tudom, hogy ért engem! Később talán már nem fog, talán meg is fog tagadni, de ne felejtse el, hogy mindig ott leszek, ahol ön is lesz." - válaszolta a Programok Írója olyan nyugodtsággal, amivel Alex addig még soha nem találkozott. Nyugalmat és békét árasztott minden szava. „Kérdezhetek?" - bizonytalankodott Alex. „Csak nyugodtan. Most még úgy teheti meg, hogy közvetlenül választ is kaphat rá, de később már csak úgy tudja a kérdését feltenni hozzám, hogy nem biztos, hogy a válaszomat is hallani fogja. Bár, igyekezni fogok, hogy akkor is eljusson valahogy önhöz." „Megkérdezhetem, hogy mi lett azokkal, akik nem akarták végrehajtani a Programokat, és akiket elvittek?" - Alexnek a fejében Irina távoztát követően jött a kérdés, és most végre fel is tehette az illetékesnek. „Irinára gondol... Hmmm... Majd beírom a következő programomba, hogy tudjanak találkozni..." - kezdte a Programok Írója. Alexet meglepte a válasz, de a szíve mélyén már várta ezt a találkozást. „Azok, akik nem tudnak, vagy nem akarnak végrehajtani bizonyos Programokat, azokat más szintre, más asztalhoz helyezzük, ezáltal lehetőséget kapnak rá, hogy más úton indulhassanak el." Ez a válasz megnyugtatta Alexet.
„Most pedig térjünk rá az ön áthelyezésére. Tudja, hogy hova fog kerülni?" „Ó, igen, mindent megjegyeztem a levetített filmből, és persze az elvégzett feladataimból." - bólogatott nagyban Alex, annak ellenére, hogy a hosszú évek alatt azért belőle is kiestek kisebb-nagyobb események. „Nem baj, ha nem emlékszik mindenre." - nyugtatta a Programok Írója, mintha belelátott volna a fejébe. „Úgyis, mihelyt kilép innen, töröljük minden emlékét. De helyette beleépítjük az ismereteit a tudatalattijába, ami időnként figyelmeztetni és óvni fogja. Előfordulhat persze, hogy nem fogja felismerni, hogy mi a tudatalattija üzenete, de ha jól figyel, akkor mindent helyesen fog tenni." Alex nem nagyon értette, hogy akkor miért kellett szinte memorizálnia évek hosszú történéseit. „Figyeljen! A Programokat sokszor csak módosítom egy már meglévő Programból. Kicsit változtatok rajtuk, egy-két módosítást végzek, ezért ez állandó körforgásban van. Hol ehhez, hol ahhoz jut. Ahhoz viszont, hogy a körforgás jól működjön, ahhoz az kell, hogy a mindenki, aki Áthelyezésre kerül, az valahol tudja és érezze, hogy tudja a kérdéseire a választ, hiszen csak elő kell hívnia a tudatalattijából. Ezáltal lesz az örök körforgás, örök tudássá és örök életté. Ennek a rendjét én őrzöm." - nyugtatta Alexet, bár ez új kérdést indukált benne. „És ha valaki nem akarja az emlékeit elfelejteni, és az itt szerzett emlékeivel kéri az Áthelyezését? Megteheti? Volt már, aki megkísérelte?" „Az Áthelyezés előtt mindenki köteles túlesni az emlékek törlésén. Volt, aki már próbált ez alól kibújni, de sikertelenül. Ezek az emberek viszont, az áthelyezésük után állandó nyomozást végeznek, ők maguk sem tudják, mi után, csak jobban érzik, hogy valami más is volt az Áthelyezésük előtt, amiről tudniuk kellene. Rájuk különösen figyelünk. Külön ügyosztályt is hoztunk létre a felügyeletükre." Ekkor a Programok Írója hirtelen elhallgatott. Majd rövid szünet után újból megszólalt: „Most kaptam a hírt. Eljött az ön ideje. Indulnia kell. Nem sokára újból találkozunk!" A hang búcsúszavai után Alex is elbúcsúzott, bár, nem igen értette, hogy miért gondolja azt a Programok Írója, hogy majd egyszer újra fognak találkozni...
A háta mögött halotta, hogy kinyílt a lift, tudta, hogy be kell szállnia. A lift elindult lefelé... Egyre gyorsabbnak érezte a mozgását, olyannyira, hogy kénytelen volt a falhoz tapadni, de ez sem segített. A lift egyre gyorsuló tempóban vágtatott valahová, egy olyan végcélhoz, amit Alex nem ismert... Néhány perc múlva azonban elveszítette az eszméletét...

„Kedves Linda, gratulálunk, kisfia született! Mi legyen a neve?" - kérdezte az orvos a szülőágyon fekvő fiatal nőtől. „A férjemmel azt gondoltuk, hogy legyen Alex." - mosolyodott el a büszkeségtől és boldogságtól átitatott kecses száj. „Édesapámat hívták így. Ő egy részeg sofőr miatt vesztette el az életét egy autóbalesetben." - érzékenyült el. Az orvos ez után még maga ügyelt arra, hogy a legmegfelelőbb ellátást kapja az ifjú anyukat, hiszen Linda nem régen épült fel rákos betegségéből, ezáltal duplán vállalva a terhességgel járó kockázatot. Másrészt, Linda nagyapja, dr. John Smith a kórház egyik elismert orvosa volt évekkel azelőtt, mielőtt nyugdíjba nem vonult volna. Ezért unokájára és az új szülött dédunokájára még kiemeltebben akart figyelni.
S ugyanezt a kiemelt figyelmet élvezte Linda édesanyja is, aki már a szülést megelőzően a kórházban volt, hiszen előtte hozták be az édesapját a mentők, szívrohammal. Az asszony duplán érezte most a ránehezedő nyomást. Az intenzívről szaladt át a szülészetre. Egyik osztályról ment a másikra, majd vissza. Most is megfáradva ült le lánya ágyához, ahol már ott mosolygott Linda férje is. „Nagyapád jobban van! Elújságoltam neki az örömhírt! Azt mondta, ne számíts rá, hogy most hal meg, mert látni akarja a dédunokáját!" - nevette el magát és vette át lányától az újszülött csecsemőt. „De gyönyörű baba vagy! Csak az Úr küldhetett téged Hozzánk!" A baba elmosolyodott, mintha értette volna...
Dr. John Smith évekkel később halt meg. Az ő száma a 113/1245/398 lett. Új külsőt kapott, emlékeit törölték. A Program Írója Irinával kapcsolatos feladatok elvégzésével bízta meg.
John ma is pontosan 9 órakor kapta meg a napi Programját. Neki is látott, hogy végrehajtsa a következő feladatot: „Irinát abba az általános iskolába írassa be, ahová Alex Corbet-Badricket íratták be a szülei..."
A fiatal John neki is kezdett aznapi munkájához...

Share |