Török Renáta: A legenda

Aznap este mintha különösen lassan nyugodott volna le a nap. A napnyugta utáni derengés hosszasan lebegett a törzs otthonát ölelő hegyek felett, és fátyolszerű, várakozó sejtelemmel hatotta át a lány lelkét is, ahogy a sziklák közül letekintett lakhelyeikre. A kunyhók közül füst indult puhatolózva az ég felé, s mire hazaért, a tűz már magasan lobogott.
Apja rosszalló tekintettel fogadta, de szó nélkül engedte, hogy közéjük üljön, és a többiekkel együtt ő is hallgassa a Vezér szavait. Körbenézett: ott volt mindenki a tűz körül. Az egész törzs, minden család - ifjak és öregek, férfiak, asszonyok, gyerekek.
A tűz mellett ott hevert a Táltos dobja s csörgői, a Táltos azonban még nem volt a törzs körében. Különleges nap lesz és különleges éj - tudatta velük a Táltos már korábban, amit neki a csillagok árultak el. A dob mellett fonott kosarakban rengeteg gyümölcs, kenyér, és erjesztett italokkal teli kancsók várták, hogy engesztelő áldozatul ajánlják őket az Istenségnek.
A Vezér hosszasan méltatta őseiket, sokat beszélt az Istennek vadászaik bátorságáról, asszonyaik szolgálatkészségéről, dicsőítette Istent és a Láthatatlanokat önzetlenségükért, és hálát adott kegyelmükért.
Elhaltak a Vezér szavai, és kisvártatva a Táltos díszes varázs-ruhájában kilépett a kunyhójából, kezében a hatalmas fakulaccsal, amely az Álmok Vizét őrizte. Óvatos, gyönyörködő ámulat ölelte, mint mindig, ahogy a tűz közelében megállt.
Mormogva kezdett énekelni, mint a medve, szavak nélkül, s ismerős hangja megmelengette valamennyiük lelkét. A Táltos lassan, görnyedt háttal körbefordult éneklés közben, aztán furcsán, ritmustalanul topogott hozzá, ahogy egyre jobban magával ragadták elméjét a szellemvilág erői. Néhányan dülöngélni kezdtek a Táltos énekére, mások dúdolva vele fohászkodtak hosszasan.
Sok idő eltelt, mire a Táltos hangja hirtelen még jobban felerősödött, és a nehéz kulacsot a magasba tartva delejes hangon áldotta meg a benne lévő italt, aztán a legközelebbi férfinek nyújtotta. A férfi áhítattal a szájához emelte a kulacsot, ivott belőle, és a mellette ülőnek adta.
A Táltos topogva, a sarkán hintázva körbetáncolta a hatalmas tüzet, felkapta a csörgőket, megrázta őket a tűz felé, s mozdulatai nyomán zöld füst csapott belőle az égbe. Ámulat moraja futott végig az emberek között.
Az ital a lányhoz ért, ő is kortyolt belőle - kesernyés hernyó-íze betöltötte a száját -, aztán továbbadta. Már együtt dülöngélt a többiekkel, de az a különös hangulat, ami korábban a sziklákról lenézve betöltötte a lelkét, még mindig ott gubbasztott bensőjében, és az addig ismeretlen kívülállóság érzésével töltötte el. Valami más volt. Valami megváltozott benne. Észrevétlenül, mint ahogy a tojásból hosszú készülődés után kikel a kismadár: a tojáson semmi jele a belső átalakulásnak, de egyszer csak megtörténik a változás, és megtörik a héj - váratlanul és visszafordíthatatlanul.
Valami más volt, és a felszínre törni készült.
Körbenézett: mégis minden ugyanolyan volt, mint bármelyik ünnepi estén. Az emberek felhevült arccal énekeltek, néhányan becsukott szemmel dülöngéltek a táltosdob hangjára - ami felváltotta a csörgőket a Táltos kezében -, mások a lángokat bámulták rezdületlen tekintettel. A kulacs lassan körbeért, a Vezér is ivott belőle, majd visszaadta a Táltosnak, aki az utolsó cseppig kiitta, ami megmaradt.
A lány elbódult, és a világ minden alkalommal megpördült körülötte, amikor pislantott. Hirtelen tudatára ébredt lélegzésének, becsukta a szemét, és egy sötét, távoli helyen találta magát. Mintha egy dombtetőn állt volna, magasan, az éjszaka közepén, egyedül. Nem volt más, csak tér és sötétség. Kinyitotta a szemét, és az ünneplés zsivaja újra elárasztotta; a tűz melege, a lángok szín-kavalkádja elmosta a távoli egyedüllét-érzést.
A világ újra forogni kezdett, ezúttal lassan, s minden vele dülöngélt, minden puha-örvénnyé lett, csak a Táltos tekintete maradt szúrós-egyenes, mint egyszer régen, egy gyerekkori lázálom látomásában. Aztán elmúltak a szavak, és érezte, hogy már nem is ő maga áll azon a dombtetőn a sötétben, de nem is valaki más, hanem inkább valaki több.
Nagyobb, igazabb, s valóbb.
Tudata önmagába roskadt, önmaga középpontjába, ami apróbb volt, mint egy hangyatojás, mégis benne volt az egész világ. S az idő, az egész addigi élete, családja és barátai élete is mind benne voltak, egy pillanatba sűrűsödtek, ami nem volt hosszabb, mint egy sóhajtás, és ez a sóhajtás is ugyanúgy benne volt abban a hangyatojásnyi pontocskában.
Az ifjak közül néhányan már a tűz körül ugráltak. A Táltos félrehúzódott, s dobolásával, énekével onnan bíztatta az ifjakat az elragadtatott, bódult táncra.
Hús villant a táncoló lábak között, mire a lány értetlenül tágra nyitotta a szemét. El sem hitte, amit látott. Talán valaki megsérült? - rémült meg. De hová lett? Már hiába kereste a szemével, a tánc pedig töretlenül örvénylett. Oldalra lesett, hátha más is látta, amit ő, és döbbenten vette észre, hogy a tábortűz túloldalán, a Vezértől jobbra ülő férfinak eltűnt az arcbőre, s alatta tisztán látszottak az izmok, inak, és csontok. Megbabonázva, tátott szájjal nézte sokáig.
Aztán újra a táncosok közé vetődött a tekintete, és most már tisztán látta, ahogy némelyikük csupasz combján a bőr felfeslett, és láttatni engedte alatta a vöröslő, ruganyos húst. A saját kezeire pillantott, csuklójánál megrezzentek az inak, és megfeszültek az izmok egészen a könyökéig. Kábán nézegette a karjait, tenyerét, majd szédülten oldalra dőlt, és álomtalan álomba ájult.
Másnap újra felmászott a sziklás hegyoldalra. A délelőtti nap oldalról sütött rá melegen. Nem állt meg azoknál a szikláknál, amelyekről tegnap este nézte az ünnepi készülődést; elgondolkodva továbbment. A fák levelei között táncoló árnyékok fényes sugarakat rajzoltak elé a levegőbe. Áthaladt a gerincen, ami egy lankás fennsíkban folytatódott. Hallgatta az addig ismeretlen csendet, ami nem csak az erdőre borult rá, de az ő lelkét is áthatotta.
Elmélázva haladt tovább, de távolabb, egy bozótosból hallatszó furcsa neszezés kizökkentette. Különös nesz volt, soha nem hallotta még korábban. Szülei már gyerekkorában megtanították az erdő vadjainak hangjaira, hogy bármikor felismerje őket, de ezek a hangok - ritmusuk, erősségük - teljesen ismeretlenek voltak a számára. Közelebb húzódott, halkan az egyik szikla mögé bújt, és onnan lesett oldalra a bokrok mögé.
Görnyedt hátú, vézna öregasszonyt látott, hófehér, hosszú haja vékony csíkban húzódott végig a csupasz háta közepén, bordái között. Egy bottal, amely ugyanolyan göcsörtös volt, mint a keze, különös vonalakat rajzolt a porba, s magában motyogott hozzá. Fürgén, lendületesen mozgatta a botot, s a lány ámulva nézte őt a sziklák mögül. Talán egy másik törzshöz tartozik? Nem, az nem lehet - hiszen ismerte a véneket a szomszéd törzsből, akik a nagy erdőn túl laktak. És különben is, hogyan tudott volna ilyen messzire eljönni egyedül - s legfőképp: miért? Érezte, hogy valami nincs rendben, de nem hagyhatta ott az asszonyt szó nélkül. Az is lehet, hogy segítségre van szüksége.
Tétován kilépett a bokrok takarásából, és az öregasszony felé indult.
- Öreganyám... talán eltévedtél? - kérdezte, de a másik nem válaszolt, mintha meg sem hallotta volna őt. Közelebb lépett. - Anyám... - szólította meg újra, hangosabban, de az öregasszony továbbra is görnyedten rajzolgatott a porba.
Hozzá lépett, és a vállára tette a kezét, mire a másik hirtelen megfordult, és a lányba éles rémület hasított, ahogy meglátta az arcát.
A Holdasszony!
Az öregasszony szúrós tekintete a lány ijedt szemeibe fúródott, arcán a vöröslő félhold, ami a homloka oldalától húzódott egészen az állkapcsáig, megvonaglott.
A lány félelemmel telve hátrálni kezdett, képtelen volt levenni a szemét a másik arcát elcsúfító jegyről. Egy gyökérben megbotlott, sután hátra esett, majd gyorsan feltápászkodott, és lélekszakadva hazarohant.
- Láttam! - kiáltotta kifulladva, ahogy a faluba ért. - Láttam, akiről a legendák mesélnek! Valóban létezik!
Az emberek kiszaladtak a kunyhóikból, és ámulva kérdezgették őt.
Mit láttál? És milyen volt a Holdasszony? Mit csinált? Mondott valamit?
Záporoztak a kérdések, és ő levegő után kapkodva, izgatottan mesélt.
A szemébe néztél?- kérdezte egy józan hang kisvártatva, és ez a kérdés a lányba is mélyen belehasított. Úgy tartják, hogy aki a Holdasszony szemébe néz, megbolondul, s már sosem lesz ugyanolyan.
A legendák szerint a Holdasszony csak lányoknak jelent meg, megrontotta a lelküket, és ezek a lányok már sosem voltak a törzs javára, sohasem váltak ezután engedelmes, kedves asszonyokká. Idejüket inkább a csillagok vizsgálatával, gyógynövények felkutatásával, mások betegségeibe való belekotnyeleskedéssel töltötték, nyíltan megkérdőjelezték a Vezér vagy a Táltos döntését, és azt állították, hogy Isten önmagunkban van - holott mindenki tudta, még a kétévesek is, hogy a törzs Istene abban az ősi, szent faragványban lakozott, amely vezérről vezérre szállt, amióta világ a világ. A Holdasszony a legendák szerint egy igazi bajkeverő volt, egy rosszakaró, aki a hagyomány és a rend ellen szította az ártatlan, tiszta lelkű lányokat.
Hamarosan a Vezérhez is elért a hír, aki néhány vadásszal az oldalán azonnal felkerekedett. Már nagyon régen, nagyanyáik nagyanyja idejében látogatta meg a törzsüket a Holdasszony utoljára, és a Vezér örült, hogy ő lehet az, aki végérvényesen leszámol az asszonyi átokkal.
A lány mutatta az utat az erdőn át a nagy tölgyig, amely alatt az öregasszonnyal találkozott, és a Vezér és vadászai csapatát kíváncsi sokaság követte némileg lemaradva. A tölgyhöz értek, megbújtak a bokrok mögött, ugyanúgy, mint nemrég a lány tette, és kilestek.
Az árnyas tisztaság üres volt. Poros fénysugarak vetültek a sárgás, csenevész fűbe, és néhány méh zümmögött álmosan a fűcsomók között.
A Vezér és legügyesebb vadásza előkúsztak, és nyilaikat maguk elé tartva körbepásztázták a tisztást.
Játékos madárcsiripelés szemtelenkedett bele a marcona csendbe.
Az egyik vadász a nyomokat kezdte fürkészni a porban, de semmit nem talált. A Holdasszony, csakúgy, mint a rajzolmányai, nyom nélkül eltűntek. Csak a lány lábnyomai voltak ott érintetlenül.
A Vezér szikrázó szemekkel, dühösen neki esett:
- Álmodtad az egészet, balga leány! - kiáltotta. - Idecsődítetted az egész törzset a képzelődéseid miatt! Ejjj!
A sokaság csalódottan, morogva elvonult.
A lány is csalódott volt. Bolondot csinált magából, pedig már így is elég kényes helyzetben volt a családja és a Vezér előtt is. Lógó orral a többiek után indult, akik addigra már messze jártak.
Még vissza sem ért a hegygerinchez, amikor újra felhangzott a különös neszezés a nagy tölgy alól. Villámgyorsan visszaszaladt, és az öregasszony, mintha mi sem történt volna, ugyanúgy ott rajzolgatott göcsörtös botjával a porba.
A lány csodálkozva nézte. Nem értette, hogyan lehetséges ez.
Honnan kerülhetett elő?
Az öregasszony kacarászva válaszolt:
- Én mindig is itt éltem. Csak sokakat annyira megsüketítenek és elvakítanak a saját gondolataik, hogy egyszerűen nem vesznek észre - mondta, és tekintete már korántsem volt annyira rémisztő, mint először.
Akkor talán ő valamiben más, mint a többiek? - merült fel a lányban. Talán ő... különleges?
- Különleges? - hördült fel az öregasszony, és még rajzoló keze is megállt a levegőben. - Nem vagy különleges. Ugyanolyan vagy, mint a többi, ezt jól vésd az eszedbe! - mondta szigorúan, majd megenyhült, és lágy türelemmel kérdezte: - Hát az álmodban is nem ugyanolyan hús és vér volt a te valódi arcod is, mint a többieké?
A lány újra elámult. Honnan tudja az öregasszony, hogy ő akkor a tűz mellett mit látott? Leült, hátát a nagy tölgy vastag törzsének vetette, és onnan figyelte kíváncsian az öregasszonyt. Egészen más volt, mint amilyennek gyerekkorában képzelte, amikor először hallott a Holdasszonyról. Mégis kétség sem férhetett hozzá, hogy ő volt az.
Az öregasszony abbahagyta a rajzolgatást, és mellé telepedett. Szakadozott tarisznyájából elővett néhány diót, megtörte őket, és a felét neki kínálta.
- Miért vagy gondterhelt? - kérdezte, ahogy sárgás fogai között lassan ropogtatta a diót.
A lány válaszul elmesélte, hogy nagy gondban van. Két kérője is akadt, és ez zavarba ejtő helyzetet teremtett. Az apja kényes helyzetbe került a Vezér előtt, majd amikor a Táltostól kértek tanácsot, ő azt mondta, hogy a lányra kell bízni a döntést. A következő teliholdig kell választ adnia, és addig egyik fiúval sem érintkezhet.
Hosszan, részletesen ecsetelte a dilemmát, az öregasszony pedig figyelmesen hallgatta. Elmondta, hogy kik a kérők: az egyik a Vezér unokaöccse, a másik pedig gyerekkori pajtása, akit nemrég avattak vadásszá. Szíve szerint őt választaná, mondta az öregasszonynak, de tudja, hogy ha visszautasítja a Vezér unokaöccsét - különösen azok után, ami ma történt -, azzal nagyon rossz helyzetbe hozza a családját az egész törzs előtt. A Vezér talán még el is zavarná őket haragjában. Erre még soha nem került sor... de arra sem, hogy bárki is kosarat adott volna a Vezér valamely rokonának. És végül is az unokaöcs is ügyes vadász, és mellette megbecsült helye lehetne a törzsben.
- Ismered őt? - kérdezte az öregasszony.
Bevallotta, hogy nem igazán. Egyszer, néhány héttel korábban leszakadt az almás kosarának a füle, és a fiú segített neki összeszedni a szétgurult almákat. Ezt is részletesen elmesélte, az öregasszony pedig csendben hallgatta.
- Mesélj a másikról! - mondta, mire a lány lelkesen jellemezni kezdte gyerekkori játszótársát. Örült, hogy volt valaki, akinek kiönthette a lelkét, és hogy végre tanácsot remélhetett.
Az öregasszony összeszűkülő szemmel közbevágott:
- Dalol a lelked, ha róla beszélsz?
- Énekelget - hagyta rá a lány.
- Az nem elég! - fortyant fel. - A láng nem tűz. A láng ellobban, ha nincs, ami táplálja. De a tűz, ha fárad is, örökké parázslik, és bármikor újra fellobban.
Hosszan hallgattak.
- Hogy melyiket válaszd? - kezdte a Holdasszony elgondolkodó hangon. - Látod ott azokat a sziklákat? - és a lány válaszul a fennsík túloldalán, a távolban rezgő sziklák felé tekintett. - És látod-e a réten a füveket és a virágokat itt, előtted? - és a sziklákig nyúló zöldellő, tücskös-pipacsos rétre mutatott göcsörtös kezével. A lány megint bólintott, és érezte, hogy az öregasszony széles mozdulata nyomán egy különös árnyék, bódulat borul újra az elméjére, mintha valami szilaj és megmagyarázhatatlan készülne kitörni onnan, nagyon mélyről. Megmozdult, megrezdült egy addig ismeretlen hártya, remegés futott végig rajta, mintha odabent valami nagy és hatalmas lenne születőben. A bódulat is megrezdült, ijedten az öregasszonyra tekintett, akinek a tekintete melegen és értőn pihent a lány arcán.
- Szaladj el a réten át a sziklákig, van mögöttük egy tó - mondta. - Mire oda érsz, az, akit választanod kell, ott vár majd a vízben. Fürödj meg vele - tanácsolta.
Másnap, amikor visszament a nagy tölgyhöz, a lány szomorú volt.
Az öregasszony károgva, mindentudón nevetett, ahogy meglátta az ábrázatát.
- Nem találtál ott senkit, igaz-e?
Megrázta a fejét, és bánatosan leült a fa törzséhez.
- Vajon miért? - kérdezte az öregasszony, és szavait szinte gúnyosan elhúzta, mintha már századszor magyarázná ugyanazt. De aztán megenyhült, a lányhoz lépett, és leült vele szemben. - Nem mindig kapsz jelet, hogy mit kell tenned - magyarázta. - Neked magadnak kell tudnod, neked kell választanod két út közül. Milyen egyszerű is lenne, ha mindig jönne valaki, aki minden gondunkat így, ilyen egyszerűen megoldaná! Ha megmondanák nekünk, hogy mit kell tennünk, merre kell mennünk! Jól figyelj most rám! - mondta, és előrehajolva inas ujjaival megragadta a lány vállait. - Soha senkinek ne higgy, aki megmondja neked, hogy mit tegyél, hogyan dönts. Azt csak te tudhatod. Csak te vállalhatod a felelősséget a döntésedért, és csakis te, egyedül te tudhatod, hogy mi az, amit a szíved, a szívedben lakozó isteni sugall neked! Megértetted, amit mondtam? - kérdezte, és komolyan a lányra tekintett, aki ijedten nyelt egyet, majd aprót bólintott.
- Most menj - mondta neki az öregasszony, ő pedig kábán hazagyalogolt.
A szomorúság még nem hagyta el. Benne volt még lépéseiben a csalódottság, hogy tegnap nem lelte meg azt, akit keresett, és a keserűség, mert kicsit úgy érezte, hogy a Holdasszony csak a bolondját járatta vele. De mégis... valahol mélyen érezte, hogy az, amit ma tanult, még a hasznára lesz.
Harmadnap kora reggel visszament a nagy tölgyhöz.
A Holdasszony már várt rá. Szilvával kínálta, majd miután csendben megreggeliztek, az egész napot együtt töltötték.
A Holdasszony mesélt neki a látható mindennapok mögötti irányító hatalmakról, amelyek a világot felépítették, és beszélt a hét erőről, amelyek mindent áthatottak és mindenben megnyilvánultak. Beszélt a növekedésről, beszélt az önmagukba visszatérő ciklusokról, és beszélt arról, hogy az emberek fejlődése során e két mozgás hogyan fonódik össze. Kezében göcsörtös botja lendületesen mozgott, ahogy mindezt a porba is lerajzolta, hogy a lány jobban megérthesse.
És ahogy a fűcsomók közötti homokban hullámok, körök, egyenesek és spirálok rajzolódtak ki, úgy állt össze a lány fejében a kép az átlátható, kegyes világról, amelyben rend van, és amelyben a káosz csak látszólagos. A Holdasszony beszélt arról, hogy az emberek valójában alvó istenek, akik azt álmodják, hogy Isten rajtuk kívül van, és hogy nem tudnak teremteni. Beszélt az áldás és a hála fontosságáról, majd nem sokkal napnyugta előtt útjára bocsátotta a lányt.
A negyedik napon a Holdasszony segített neki elcsendesítenie önmagát, és belépni lelkének olyan titkos, elzárt zugaiba, amelyeknek korábban a létezéséről sem tudott.
Míg előző nap órákon át beszélgettek, addig a negyedik napon a Holdasszony kezdeti útmutatásai után alig hangzott néhány szó közöttük. És az volt a legkülönösebb, hogy ahogy elcsendesedett odabent minden, a világ is egészen másképp festett. Az erdő erdő maradt, de érezhetővé vált benne a lüktető élet, és a dolgokról lehámlottak azok a szavak és gondolatok, amelyek korábban hozzájuk fűződtek. Mégis semmi sem maradt jelentéktelen, mert a lány megtanulta felismerni a dolgok - akár egy fűszál vagy egy bogár - jelentőségét és az Egészben betöltött szerepét.
Mély nyugalom és megértés honolt az erdőben aznap, és ugyanezzel a csendes nyugalommal váltak el, de a lány a hegyoldalon hazafelé ereszkedve mégis egyre növekvő feszültséget érzett magában. Mindent beborító, hullámzó fájdalom sejlett fel előtte, és sápadtan, torokszorító érzéssel ért haza.
Családja kunyhójában köszönés nélkül bebújt a takarója alá.
Anyja meleg étellel kínálta:
- A vadászok ma szarvast lőttek - tette hozzá rábeszélően, de ő rá sem tudott nézni az ételre. A látomása óta, amióta látta, hogy az állatok mennyire hasonlítanak az emberekhez, képtelen volt húst enni.
Anyja csalódottan elfordult, ő pedig a fejére húzta a takaróját, mert a torokszorító feszültség addigra már mély fájdalommá bontakozott ki. A hártya, amely napokkal korábban megrezdült a lelkében, mostanra már felrepedt, és ő úgy érezte, hogy elveszíti önmagát. Úgy érezte, ha átengedi magát mindannak, amit a Holdasszonytól tanult, akkor ő maga feloldódik, és nem marad más csak sötétség, üresség és feneketlen nemlét.
Egész éjjel csak szenvedett és forgolódott. Hajnalban felkelt, és a takarójába burkolózva kiült a kunyhó bejárata elé. Azt remélte, hogy a friss levegő, a hajnali madárcsicsergés, az első napsugarak óvatos, tapogatózó derengése talán eloszlatják a borús ködöt a lelke fölül, de a harc odabent tovább dúlt.
Tekintete meglepetten találkozott egy másik tekintettel: a Vezér unokaöccse szótlan, mozdulatlan csendben ült a saját kunyhója előtt, és őt nézte. A Táltos ítélete értelmében nem érintkezhettek, de a pillantásuk néhány másodpercig kérdőn összefonódott. Aztán arcát inkább a felkelő nap felé fordítva újra átadta magát a benne dúló küzdelemnek, és hamarosan elfeledkezett a fiúról.
Az ötödik napon a Holdasszony töretlen derűvel fogadta nyúzott tanítványát.
- Anyám... mondd, miért tanítasz engem? - kérdezte, miután letelepedtek a nagy tölgy vastag törzse mellé.
- Mert ez a feladatom - felelte a Holdasszony egyszerűen. - Aki eljön hozzám, annak átadom a tudásomat.
Türelmetlenül megrázta a fejét:
- De ki vagy te?
- Hiszen tudod, hogy ki vagyok. Az első pillanatban megismertél.
Hallgattak, majd hosszú percek múltán végre feltette azt a kérdést, amely valóban nem hagyta nyugodni:
- Miért érzem úgy, hogy ha átadom magam az Istenségnek, akkor elveszhetek? Nem mond-e ez ellent mindannak, amit Istenről tanítottál eddig? Meg az életről... hogy örökké élünk? Akkor miért ez a hatalmas fájdalom, ami szétrepeszt belülről?
- Mert meg kell halnod ahhoz, hogy újjászülethess.
Megint sokáig hallgattak.
A lány félt.
- Az nem baj - mondta a Holdasszony, s vizenyős szemei bátorítóan, melegen megcsillantak - A félelem nem számít, ha akkor is tovább mész. De ha megállít... akkor, és csak akkor valóban elvesztél!
A lány sóhajtott. A fájdalom, ami tegnap hazafelé menet rátelepedett, újra kibontakozni látszott a bensőjében.
A Holdasszony folytatta:
- Meghalni sokkal könnyebb, mint megszületni. Te most nem a halál félelmét érzed, hanem valójában a születését. A halál félelme az éned csak egy kicsi és jelentéktelen részét hatja át, ez az, ami fél a megsemmisüléstől, a nemléttől és a sötétségtől. Ez az, ami kapaszkodik, és nem enged... de te ne kapaszkodj belé, hiszen ez a rész nem más, mint egy halhatatlan teremtmény tükörképe. Tudd, hogy te nem a tükörkép vagy. Te Isten halhatatlan teremtménye vagy.
Megrezdült mögöttük a bokor, mindketten feltekintettek, de már nem láttak senkit az ágak között.
- Ki volt az? - kérdezte a lány ijedten.
Az öregasszony vállat vont.
- Az egyikük - mondta, aztán felkelt, vállára vetette a tarisznyáját, és a botjával a meglepett-mozdulatlan lányra bökött.
- Gyere! Már nincs sok időnk, és még sokat kell tanulnod!
A Holdasszony vezetésével sietősen átvágtak a fennsíkon. Már majdnem elérték a folyót, amikor először meghallották az üldözőiket. Dobogás, kurjantások követték a távolból a Holdasszony és a lány hangtalan, osonó lépteit. Akármennyire is igyekeztek, a köztük lévő távolság egyre csökkent, és a lány összeszoruló torokkal, időről időre hátrapillantott.
- Ne velük foglalkozz! - szólt rá az öregasszony. - A célodat lásd magad előtt, különben elvakítanak a félelmeid!
A lány bólintott, de akármennyire is igyekezett úrrá lenni magán, néhány perc múlva újra hátrapillantott. Néhány vadász már veszedelmes közelségbe ért, és a lány hirtelen arra eszmélt, hogy a Holdasszony lehúzza maga mellé egy nagy szikla mögé. Néhány nyíl suhogott el a fejük fölött.
- Látod? Erről beszéltem. Ez a félelmeid következménye.
- De... - hebegte a lány reszketve. - A törzsem... a saját törzsem! Hogy tehetik ezt?
Az öregasszony megfogta a kezét, és a kövek mögött bújva-osonva maga után húzta őt a folyópart mentén.
Egy kisebb, sziklákkal övezett agyagos-árnyékos öblöcskében megbújtak a kövek között.
- Mondd csak - szólalt meg a Holdasszony suttogva -, amikor elszaladtál a tóhoz, hogy ott megleld azt, akinek a sors szánt... milyen érzés volt végigszaladni azon a réten? Mi volt a szívedben?
A lány mélyet sóhajtott, hogy elűzze tagjaiból a dermedt ijedtséget, majd elmesélte, hogy szinte szárnyalt, mert azt hitte, hogy megleli azt, akit keresett. Hála és boldogság öntötte el, hogy végre övé az, akire mindig is vágyott.
- Mit tettél volna, ha meglátsz egy különlegesen szép virágot a réten? Megálltál volna leszakítani s a hajadba fonni?
A lány megrázta a fejét. Semmi és senki nem tudta volna megállítani, mert ahhoz képest, ami a tónál várt rá - legalábbis akkor így hitte - semmi nem volt fontosabb. Minden eltörpült amellett.
- Mi járt a fejedben?
Csak és kizárólag az töltötte ki a fejét, ami megtörténni készült, felelte. Elképzelte, hogy milyen lesz a külseje, elképzelte, hogy mit fog mondani neki első szavakként, és elképzelte, ahogy együtt a tó vizébe merülnek. És úgy érezte, folytatta, mintha nem is képzelte volna - hanem mintha előre látta volna mindezt. Nem egyszerűen remélte vagy vágyott rá, hanem tudta, hogy így van.
A meredek sziklák fölött a parton megrezzent a zsurlófű.
- És gondoltál a félelmeidre? Kétség és ijedelem uralta a szívedet? - kérdezte a Holdasszony, nem törődve a fentről közelítő léptekkel.
- Anyám! Meghallanak! - suttogta a lány, és a félelem már szinte kettéhasította a szívét.
- Válaszolj! - csattant fel a másik.
A lány türelmetlen értetlenséggel megrázta a fejét.
- Eszembe se jutott! - hadarta. - Vagy ha mégis, nem volt jelentősége! Minden gond legyőzhető volt, minden elágazás az ösvényben csak egy kanyar volt, ami úgyis csak oda vihet végül, ahová menni akarok! - Megrázta a fejét. - De nem volt ott senki! Tudtam, hogy ott lesz, és mégsem volt ott! Miért? Mondd meg, miért?
Beszéd közben önkéntelenül is felemelte a hangját, és szembe fordult a Holdasszonnyal, így amikor felpillantott, tekintete egy törzsbéli férfi szemeibe kapcsolódott, aki a sziklák tetején állt a térdig érő zsurló között, kezében íjjal.
- Miért...? - kérdezte ismét értetlenül, elkerekedő szemekkel. A Holdasszony vele szemben felemelkedett, nem törődve azzal, hogy így megláthatják az üldözői, és erőteljes hangon válaszolt:
- Mert az élet bölcs és kitartásra int! - A lány tekintetét foglyul ejtette a szeméből áradó delejes erő. - Csak azt teremted meg, amit hittel, hosszan kívánsz. Nem azt, amit egyszerre cikornyásan kigondolsz... hanem amit napról napra, kitartóan építesz! A hit.. teremt! Érted már?
A férfi odafönt hadonászva kiabálni kezdett a társainak. A Holdasszony rá sem nézett, erős, inas kezeivel megfogta a lány vállait:
- Menj! Ússz át a túlpartra, úgysem utánad jöttek! - mondta a dermedt lánynak, a víz felé fordította, és még lökött is rajta egyet. A lány kábán engedelmeskedett; már térdig járt a vízben, amikor tétován visszafordult:
- De mi lesz veled?
- Azzal ne törődj! Menj! - A lány engedelmesen beljebb haladt, de még mindig leért a lába, amikor újra visszafordult.
- És majd mit csináljak, ha átértem?
A Holdasszony szinte felnevetett, aztán csillogó szemmel kiabálta utána:
- Tégy jól! Szólj igazat! Gondolkodj teremtőn!
A hideg víz sodrása máris húzta magával, kihúzta maga alól a lábait, és ő sebesen távolodott a parti szikláktól és a Holdasszonyt takaró öblöcskétől. Fölötte a parton ideges sokaság támadt, majd egy hullám átcsapott a lány feje fölött, és ő nyeldekelve bukkant elő újra a vízből nem sokkal később. De ekkor már hiába kereste szemével a Holdasszonyt, csak a vadászok kiabálását hallotta egyre távolabbról.
A víz sodrása tovább erősödött, ahogy beúszott a folyó közepére. A hullámok egyre erősebbek lettek, már alig tudott küzdeni ellenük. Riadtan vette észre, hogy egy fatörzsből vájt csónak közeledik felé a parttól. Minden erejét megfeszítve tovább úszott, de képtelen volt felvenni velük a versenyt.
A csónakkal két vadász fürgén elé került, ügyesen rádobták a halászhálót, ő pedig menthetetlenül belegabalyodott a kötelekbe. Elmerült, mint egy kő, de azonnal kihúzták, és szégyenére a csónak fenekébe emelték, mint egy köhögő, csupasz halat.
Visszavitték a faluba, és egész délután faggatták.
A Holdasszonynak nyoma sem volt.
Ő pedig csurom vizesen, reszketve válaszolgatott, elmondott mindent, amit a Holdasszonytól tanult, és elmesélte, amit tapasztalt, de a társai egyre értetlenebbül kérdezgették. Elbeszélt mindent újra, de még akkor sem értettek belőle egy szót sem. Nem látták a világos összefüggéseket, nem tudták felfogni a tapasztalatait. Vitatkoztak vele, sokuk ki is nevette őt, néhányuk mélységesen felháborodott a „hebehurgyaságokon", ő mégis kitartóan magyarázott.
Este sokat tanakodtak, hogy mit tegyenek vele. Végül a Vezér úgy döntött, hogy az egyik kunyhóba zárják éjszakára, és őrt is állítanak az ajtaja elé, arra az esetre, ha a Holdasszony visszatérne, hogy mindannyiukat megrontsa a babonáival. A testvérét bízta meg az őrködéssel, akit aztán az éj közepén az unokaöccse váltott le.
Érezhető feszültség uralta az egész törzset, ahogy nyugovóra tértek, még az éj leple alatt is lehetett hallani néhány kunyhóból kiszűrődő beszélgetést, vitát.
Hajnalra azonban, ahogy a reggeli köd puhán beborította a völgyet, már rezzenetlen csend töltötte meg a falut. Mindenki aludt. Fekhelyeiken a házastársak közelebb húzódtak egymáshoz, a csecsemőket anyai karok ölelték óvón. A nap felkelő sugarai tisztán, egyenesen vágtak keresztül a könnyű hajnali ködön, melegük áldást, tennivalót, életet ígért.
Csak két fekhely volt, amiket a reggeli napsugarak üresen találtak: a lány és őrzője ekkorra messze járt már.

Share |