2011. július 22. (péntek)

Négy év és öt hónap telt el azóta, hogy eljöttem Dubaiból, a férjemtől és magam mögött hagytam a látszólag biztonságos és nyugodt életemet.
Szárnyaszegett madárként repültem ki az aranykalitkából, tele hittel és reményekkel. Nem számoltam avval a következménnyel, hogy sérült szárnyakkal nem fogok tudni fölemelkedni. Becsapódtam egy számomra idegen világ mindennapjaiba, ahol egyedül voltam, és semmilyen védőháló nem vett körül.
Mi fogadott 2007-ben Magyarországon?
A káosz és a téboly, meg annak a felismerése, hogy a távollétemben, ebben az országban is egy Istene lett az embereknek - a pénz. Bármerre is fordultam meg, ismerősöknél, barátoknál vagy rokonoknál, avval szembesültem, hogy a pénzt mindenki jobban szereti és nagyobb értéket képvisel az életükben, mint az egymás iránti szeretet. Mi történt evvel a világgal?! - gyakran hajtogattam ezt magamban, elkeseredve és a könnyeimet nyeldesve. Hiszen én azt hittem, Magyarországon majd rátalálok a hőn áhított érzelmekre, amelyeket a férjem megtagadott tőlem, miután a pénzbe lett szerelmes.
Biztonságra és szeretetre vágytam, amit hosszú évekig nem találtam. Pedig lelkem rajta, kerestem.
Kutatásomat némileg megnehezítette az, hogy nemcsak tiszta és őszinte érzelmekre vágytam, hanem önmagam megtalálására is, mert 32 évesen ott tartottam, hogy nem tudtam, ki az az Én, aki Szalay Lily földi testében él. Vágytam a titok felfedésére, mert meg akartam tudni, hogy a mögöttem lévő években az események miért történtek úgy, ahogy, és meg akartam érteni, miért kellett meg- és átélnem mindazt az iszonyatot, amiket megéltem.
Meghasadt lélekkel, széthasadt tudattal, összezavarodott személyiséggel és kinyitott spirituális csatornákkal, 2007 júniusának az elején, pszichiátria kezelésen találtam magam.
Az egy hónapnyi terápia és gyógyszerszedés után, összeszedtem az összes bátorságomat és ezt mondtam a kezelő orvosomnak: - Doktornő. Nem akarok gyógyszert! Nem akarok gyógyszerfüggő lenni. Úgy érzem, a bogyók blokkolják a gondolkodásomat, de nekem a gondolataimra most nagy szükségem van. Tisztán akarom megérteni, mi és miért történt, illetve történik velem. És, ha nem sikerül gyógyszer nélkül kimásznom, ebből a számomra teljesen ismeretlen helyzetből, ahová azt sem tudom, hogyan kerültem, illetve, ha nem tudom megtanulni, hogyan kell élni itt a Föld nevű bolygón, akkor inkább nem is akarok élni.
Nem mértem fel józanésszel, hogy mire vállalkoztam. De hogy is tehettem volna, hiszen szinte a téboly határán voltam. Egyedül a hitembe kapaszkodtam és a megérzéseimre hagyatkoztam.
Akkortájt napok estek ki az életemből, megesett, hogy nem tudtam, merre jártam, és még magamnak sem tudtam elszámolni avval, hogy kivel és hol voltam. Az idő és a tér megszűnt számomra.
Gyakran megesett, hogy sajnáltam magam. Képtelen voltam elengedni a múltamat, holott tudtam, meg kell tennem, mert ha nem így teszek, soha nem lesz esélyem az újrakezdésre. Igen ám, de valami megmagyarázhatatlan belső kényszer miatt, nem tudtam csak úgy túllépni a múltam fájdalmain.
Gyászoltam a tizenkét évnyi kapcsolatomat volt férjemmel, Tamással. Pedig szerettem volna büszke és erős lenni, de nem ment. Valami miatt nem tudtam emelt fővel továbblépni, pedig igyekeztem magamban elfogadni, hogy ami tőlem telt, mindent megtettem, hogy Tamásnak igazi társa legyek. Tiszta szívemből szerettem és nem értettem, mit és hol rontottam el. Aztán egyszer csak jött egy megérzés, kezdjem el levonni a múltam tanulságait. Fel kellett ismernem, hogy nem a szőnyeg alá kell besepernem a múlt hamvait, hátat fordítva erősen és azt kimondva, hát jó, ez volt, elmúlt, és most új fejezetet nyitok az életem könyvében. Felismertem, én nem ez a típus vagyok. Már nem és főleg azért, mert rájöttem, addig, amíg nem értem meg a miérteket, a múltamat sem tudom elengedni. Így szembesültem vele, hogy tanulni születünk ide a Földre.
És én keményen tanultam magamról, az emberi érzésekről és játszmákról, gondolatokról, álszent hazugságokról és a belső motivációkról.
Miután Dubaiból visszatértem Budapestre, nem értettem az embereket, ezért voltak hasznosak a pszichoterápiás beszélgetések. Bár a környezetemben élők sorának az volt a meglátása, hogy nem ez a helyes módszer, hanem az lenne a megoldás, ha megráznám magam és bátran élném az életemet, mert abból csak egy van. Nem értettem velük egyet. De vitatkozni nem tudtam senkivel, mert csak megérzéseim voltak, amiket nem tudtam megértetni másokkal.
2007 novemberében volt férjem barátjának, Ákosnak a felesége hazautazott Budapestre és felhívott. Meghívott magához, mert találkozni szeretett volna velem. Meg akart bizonyosodni arról, hogy mennyire igazak, a dubai magyar társaságban rólam terjengő pletykák, amelyek szerint borzalmas állapotban voltam. Őszinte volt, mert nyíltan felválta, mi az érdeklődésének az alapja. Találkozásunk estélyén Nóra nem kertelt, rákérdezett: - Lily, mi a franc történt veletek? - Kényszerített mosollyal az arcomon, őszintén ezt válaszoltam: - Nem tudom. Még nagyon az elején tartok a felderítésnek.
- Van segítséged?
- Igen. A nővérem és a pszichiáterem. De ha már ilyen őszintén beszélgetünk, válaszolj te is nekem. Néhány éven keresztül te is láttál minket, és valamennyire valamilyennek megismertél mind a kettőnket Tamással. Te mit gondolsz rólam, rólunk, erről az egészről?
- Hát - Nóra mély levegőt vett és ezekkel a mondatokkal válaszolt: - Nekem úgy tűnt, nagyon jól kiegészítitek egymást Tamással. Ami benne gyenge volt, az benned erős jellemvonásként megvolt és fordítva. Amennyire én beleláttam az életetekbe, szerintem összeillettetek. Nagyon. Azt, hogy mi történhetett, nem tudom, de nekem nagyon nem tetszett, hogy hagytad, Tamás nagynénjét, Olgát, beleszólni az életetekbe. Rettenetesen az ő befolyása alatt voltál. Erre a legutolsó találkozásunkkor jöttem rá, idén januárjában, amikor elköszöntél tőlem, és néhány órát beszélgettünk. Így tíz hónap eltelte után, most, hogy ismét látlak, a döbbenetemen alig tudok túl jutni. Mikor az imént megláttalak az ajtóban, nyomokban sem ismertem rá arra a Lilyre, akit Dubaiban valaha megismertem. Mint egy helyes, kamasz 13 éves kisfiú, úgy vagy itt előttem... És tudod mi még a döbbenetes? - Nóra nem várta meg, hogy visszakérdezzek, mélyen a szemembe nézet és evvel folytatta: - Pár napja, még kint Dubaiban, voltunk fent Tamásnál, mert lakásavatót tartott, elköltözött a villából, ahol együtt éltetek és akkor róla az jutott eszembe, hogy úgy néz ki, mint egy kamasz kislány. Ugyanilyen sovány, mint te, neki vállig ér a haja, a te háromcentis hajadhoz képest, és bár mindig piperkőc volt, most valahogy ebben túlszárnyalja önmagát... Most így, ha összeteszem a két képet, az az érzésem támadt, hogy valami kegyetlen trancsírozáson mentetek keresztül, miközben összekeveredtetek. Nem tudom ezt másként körülírni neked.
Nem is kellett, mert érezni én is ezt éreztem, de még ennyire sem tudtam megfogalmazni, hogy mi zajlik bennem, mint ahogyan azt Nóra meg tudta tenni.
Tovább kerestem a válaszokat. A Nórával történt beszélgetés után az orvosommal folytattam a boncolgatást. Akkor tudtam meg, hogy Tamással a közösen töltött évek alatt, szimbiózisban éltünk. Az egymásrautaltságból adódóan szoros lelki és érzelmi kapcsolatba kerültünk. De a dubai évek alatt az érzelmi és a lelki szükségleteimet már nem tudta kielégíteni, amitől magányossá váltam és észrevétlenül mélydepresszióba kerültem. 2005-ben a lelkem és a szellemem, a fölfelé élésre kezdett el törekedni, de a férjemet nem tudtam magamhoz érzelmileg fölemelni. Tamás a földi, anyagi életbe talált rá a függetlenségére. Magamra hagyott és elengedett. Majd Magyarországon a nagynénje, erőszakos ráhatással, leválasztott egymásról minket. Ő így látta helyesnek, mivel én döntésképtelen voltam.
A kezelőorvosom szerint ezt nem lett volna szabad. A pszichológia álláspontja az, hogyha egy pár tizenkét évet él egymással, és közben valami miatt elromlik a felek kapcsolatában, párterápián keresztül felderítik az okokat. Amennyiben komoly a probléma, néhány hét különélést javasolnak a pároknak azért, hogy a házaspárok felismerjék, hiányzik-e a másik az életükből. Ha a felismerés végeredménye az, hogy igen, hiányzik a másik, mert szereti őt, elkezdenek azon dolgozni a terapeuta segítségével, hogy visszataláljanak egymáshoz. Természetesen az is előfordul, hogy a felek rájönnek, elmúlt minden érzelmük, amit a másik iránt tápláltak valaha, és ezekben a helyzetekben nincs más választás, mint a párok végleges elválása.
Mire ezeket megtudtam, Tamással mi is túl voltunk a hivatalos bírósági valláson, ami, ha lehet ilyet mondani, szépen zajlott. Közös volt az ügyvédünk, mindenben meg tudtunk állapodni, egészen annyira, hogy Tamás nem is volt jelen a tárgyaláson. A sors iróniája az volt, hogy 2007. október 17-én, hét évvel és két nappal a házasságunk megkötése után, választott el minket a bíróság Tamással hivatalosan.
A bírónő a meghallgatásom alatt békítő tárgyalást javasolt, azért mert első körben nem tudtam meggyőzni arról, hogy már nem szeretem a férjemet, és nem akarok vele együtt élni. Jó volt a meglátása, hiszen tiszta szívemből szerettem Tamást. A válást az ő kérésére indítottam el, meg Olga hosszas győzködései miatt. Én nem akartam elválni, mert bár sok negatív érzelmi hatás ért a férjem mellett, a lelkem és a szívem hevesen tiltakozott a végléges válás ellen.

2007 első hat hónapjában mindenben Olgára hagyatkoztam. A feltétel nélküli bizalmamat élvezte akkor már hosszú évek óta. Mikor elmondtam neki, hogy nem érzem helyesnek azt, hogy hivatalosan is elváljunk Tamással, ezt kérdezte: - Lily, szereted az unokaöcsémet?
- Igen - válaszoltam habozás nélkül.
- Akkor engedd el, és válj el tőle, mert joga van ahhoz, hogy éljen. Melletted a halál vár rá.
Két héttel a beszélgetésünk után beadtam a papírokat. Azt ugyan nem értettem és nem is tudtam, hogy miért kellene Tamásnak mellettem meghalnia, de mivel szerettem, jobb sorsot kívántam neki, ezért hát megpróbáltam mindent megtenni, hogy magamtól távol tartsam.
Azon a napon, amikor benyújtottam a válási papírokat, telefonon beszéltünk Tamással, és elmondtam neki, folyamatban van a szabadságának a visszanyerése.
- Lily. Miért hagytál el? - kérdezte.
- Tamás, én soha nem hagytalak el. Te hagytál magamra a gondolataimmal és az érzéseimmel. Elfáradtam, belefáradtam és összetörtem. Én mindössze időt kértem tőled ahhoz, hogy rendbeszedjem magam. És ez lett belőle.
- Lily, én mindent megadtam volna neked - mondta Tamás kétségbeesett hangon.
- Nem mindent kértem tőled Tamás. Az elmúlt évekbe, csak két dolgot kértem: az őszinte figyelmedet és a szeretetedet. Erre a két dologra vágyott a lelkem... De te válni akarsz. Elfogadom. Olga is így tartja helyesnek, ő legalább gondolkodik helyettem. Tudod, mostanság nem gondolok sem magamról, sem pedig az életem további alakulásáról semmit. Szeretnélek megkérni arra, hogy egyelőre ne tartsuk a kapcsolatot.
Nem is tartottuk.
2007 márciusától elkezdtem pörögni, mint a mérgezett egér. Menekültem mindenkitől és mindenhonnan, de legfőképpen magam elől. Az autómban folyamatosan hangosan szólt a zene csak azért, hogy ne halljam a gondolataimat. Ha nagyon egyedül voltam a gondolataimmal, ittam. Sokat. Így tompítottam a fájdalmaimat, és az alkohol segített elnyomni a felismeréseimet. Nem akartam gondolkodni. Rettegtem a tehetetlenségemtől és a gyengeségemtől. Magamat vádoltam azért, mert tönkrement a házasságunk, miközben legbelül egy hang arról próbált meggyőzni, hogy nem miattam történt. Vágytam Tamás közelségére, de ugyanakkor ott zakatoltak bennem Olga szavai, amelyek egyfolytában arra utasítottak, hogy tartsam magam távol az általam szeretett férfitól.
Olga minden találkozásunkkor arra bíztatott, éljek meg mindent, ami csak adódik, hiszen ezeken keresztül találok rá az igazi Lilyre. És én, élő halottként éltem. Mint egy robot, akinek a távirányítója Olga kezében volt. Megéltem a földi poklot, ahol fokozatosan semmivé váltam és ahonnan nem tudott kivezetni, mert amikor szembesült vele, mi mindent okozott bennem, pszichiáterhez irányított. És ekkor, eltávolított magától. Pedig akkoriban csak benne bíztam.
Magamra maradtam a ki- és megnyitott spirituális csatornáimmal. Két választási lehetőségem volt. Az egyik, hogy feladom és végleg itt hagyok mindent és mindenkit. Látszólag ez tűnt a legkönnyebbnek, mert úgy gondoltam, ha meghalok, eltűnnek a démonjaim, nem kísértenek tovább a szellemek, megszűnik körülöttem a káosz és végre a zakatoló, tébolyodott elmém is lenyugszik. De hiába véreztem ezer sebből és hiába vágytam arra, hogy feladjam a földi létet, az elszántsághoz szükséges akaraterővel nem rendelkeztem. Akkor már letört egóval éltem. Ezért hát, gyávaságommal szembenézve, és sorsomat elfogadva, a második lehetőség felé fordultam. Elindultam egy számomra ismeretlen úton.
A hosszú úton, ami kínokkal volt kikövezve nem volt egyszerű végigmennem.
Az utamon haladva, olykor a nem tudás és a nem értés ködje eltakarta az elágazásokat, ami lehetetlenné tette annak az eldöntését, hogy milyen irányba menjek tovább. Volt, hogy hónapokig egy helyben toporogtam, dideregve, megdermedten. Megesett, hogy csak arra tudtam összpontosítani, hogy a düh és a gyűlölet maró tüskéi elől, múmiaszerűre összeaszott testemet és a megmaradt lelkem parányi darabját megvédjem. De nem adtam fel. Folytattam az utamat, miközben fájdalmas tapasztalások és keserves felismerések ösvényein haladtam, ahol majdnem megfagytam. Pedig akkor már nyolc hónapja a gyehenna tisztító tüzében égtem, ahol nem vágytam másra csak arra, hogy vége legyen a számtalan szenvedésemnek.
2010. január 14-re hallgattattak meg az imáim.
Az a nap semmiben sem különbözött az addig eltelt mosoly nélküli napoktól. Esti imám elmondása után, türelmesen megvártam, amíg kialszik a mécses lángja. És ahogy ott maradtam a sötét szobában, egy távoli hangfoszlány annyit kérdezett, felkészültem-e a halálra.
Mit válaszolhat az a valaki egy ilyen kérdésre, aki nem fél a halál állapotától, mert tizenhét évesen, az autóbalesete kapcsán megtapasztalta azt, hogy nincs oka a félelemre?
Könnyű szívvel és megkönnyebbülten fogadtam el a számomra kijelölt véget és kimondtam hangosan:
- Istenem, legyen meg a Te akaratod.
Felálltam a nappali kanapéjáról átmentem a hálószobába és nyugodtan elhelyezkedtem a hófehér paplanom alatt. Lehunytam a szememet. Egyik pillanatról a másikra dermesztő hideg vett körül, majd egyre halkabban és egyre távolabbról hallottam a saját lélegzetvételemet. Még hallottam a szívem dobogását, de már kívülről figyeltem a testet, amelyben egyre lassult az éltető kis szerkezet.
Búcsút vettem a földi testemtől, amiben 2007-től nem éreztem otthon magam. Elvágyódtam valamerre. Hogy merre, azt nem tudtam megfogalmazni, csak azt éreztem legbelül, hogy az a hely valahol fönt van. Mert amikor hosszú hónapokon keresztül a csillagos égre tekintettem, onnan éreztem azt a szeretetet, amit 2005-ben kezdtem el keresni. Fölfelé vágytam, és úgy éreztem, egyedül a fizikai testem láncol a földhöz.
Abban a pillanatban, ahogy levetkőztem a földi ruhámat, egy hang ezt kérdezte: - Feladod? Ilyen könnyen? Akkor mi értelme volt az elmúlt háromévnyi szenvedésnek és a számtalan tapasztalásnak? - Nem válaszoltam, mert már nem akartam ilyesmikkel foglalkozni. Menni akartam erről a gyűlölettől és dühtől duzzadó bolygóró, ahol az emberi boldogságot és értéket pénzben mérik. Már nem akartam maradni azok között az emberek között, akik csak feltételezésekben merik élni a napjaikat, és a szeretetről is csak elképzeléseik vannak. Három éven keresztül rengeteg embertől regéket hallgattam végig a szeretettel kapcsolatban. Mindenki elmondta, hogy hogyan KELL szeretni, de hogy hogyan lehet azt éreztetni, egyikőjük sem tudta.
Zuhanni kezdtem és megrémültem, mert a legutóbbi halálélményemhez képest nem fölemelő érzést éreztem. Miután teljesen elveszítettem a kapcsolatot a földi világgal, elkezdtem félni és rettegni a sötétségben. Aztán valahonnan a távolból egy önelégült, nevető hangot hallottam, aki ezt mondta: - Látod! Igazam volt. Ő sem különb, mint a többi földi ember. Feladta a küzdelmet. Erősebbek voltak a félelmei, mint a beléd vetett hite. - Mire az utolsó szó is elhangzott, abba maradt a zuhanásom és lebegve, tiltakozó hangon azt kiáltottam a sötétbe, hogy a hitemet soha nem veszítettem el, csak már nincs több erőm ahhoz, hogy rátaláljak az emberek szeretetére.
Hádész hangját jól ismertem. Szürke zónámban bolyongva, gyakran megpróbálta megingatni a zsenge hitemet. Főleg a kérdéseivel, amik arra vonatkoztak, hogy megkérdőjelezze bennem a Teremtő létezését. Kínkeserves állapotaimban ezt kérdezgette: - Most hol van a te Istened? Miért nem oldoz fel a szenvedéseid alól? - Mivel válaszaim nem voltak, ezért olyankor imádkozni kezdtem.
De halálom éjjelén valahogy tudtam, az ima már nem segíthet rajtam. És akkor megtörtént a csoda, mert még mielőtt végleg lezuhantam volna, megszólalt ismét a hang: - Nyisd ki a szemeidet! Vissza kell menned! - A szavak hallatán olyan boldogságot és hálát éreztem, hogy fel sem merült bennem az, hogy ellenkezzek.
Félholt állapotban, csukott szemmel matattam az ágyam mellett a telefonom után. Erőtlen karomat túlvilági energiák mozgatták és nővéremhez eljutott az üzenetem: „alszol már?"
Miközben a válaszra vártam, elkezdtem érezni is. Éreztem, ahogy nedvessé válik az arcom a könnyeimtől.
- Lily, valami gond van? - testvérem nem üzenetben válaszolt, hanem a hangja a készülékből szólítgatott.
- Igen. Úgy érzem, ma meg fogok halni.
Gabi taxiba szállt és eljött hozzám. Míg felém tartott, folyamatosan hallottam a hangját a telefonomból, de a lelkemhez nem jutottak még el a mondatai. Néha-néha a felszólító kérdéseire feleszméltem, de olyan távolinak tűnt a hangja, mintha egy teljesen másik dimenzióból szólítgatott volna: - Lily! Lily! Itt vagy még? Le ne tedd! Beszélj! Mondj valamit! - Keveset és ritkán válaszoltam, mert még mindig két világ között lebegtem, tudatom már visszahúzott, de a lelkem még odaát volt.
Tudatom irányította zombi testemet az ajtóhoz is, azután, hogy nővérem elmondta, megérkezett.
Félig csukott szemmel vánszorogtam a minket egymástól elválasztó ajtóhoz, amit miután kitártam, Gabi ismerős körvonalai előtt álltam.
- Lily. Mi történt? - szólt hozzám kedves.
- Most... Most nem tudom elmondani. Gyere be - válaszoltam erőtlen hangon.
Miután testvérem lepakolta a cuccait a kezéből, elém állt és átölelt. És akkor megéreztem azt, amit ésszel évek óta tudtam, szeret engem, de átérezni életemben ott és akkor sikerült először.
A katartikus élménytől lelkem is visszavágyódott, de hosszú perceknek kellett eltelnie, mire sikerült megnyugtatnom, már nincs mitől tartania, mert mostantól folyamatos szeretetben lesz része. Bátor kijelentés volt, tudom, de akkor éreztem rá a nagy titokra. Az igazi szeretet központja bennem, legbelül van, és ennek a forrása valóban fönt van. Valahogy akkor éreztem rá arra, hogy a lelkemet nekem kell megtanítanom, mitől érezheti azt, hogy szeretve van. Abban a pillanatban ismertem fel azt is, hogy magamban kell ápolnom ezt a nemes és gyógyító érzést, ami elszunnyadt az évek alatt, mert elaltatták a félelmeim és a téves elképzeléseim. A szeretetem áramlását, mások szeretetétől tettem függővé, persze mind ezt nem tudatosan. Tévhitekben éltem a szeretettel kapcsolatban.
2010. január 15-ének a hajnalán megvilágosodtam. Akkor a helyére került bennem, hogy a szeretet az nem csak egy érzés, hanem egy állapot is, amiben én tudom megtartani magamat avval, hogy hagyom, hogy átjárjon a Teremtő szeretet energiája.
Életemben először, azon az éjszakán tapasztaltam meg azt, hogy milyen érzés hálakönnyeket hullajtani és a boldogságtól zokogni. Hálás voltam a tiszta és egyenes isteni felismerésekért, és hálás voltam Gabinak az irántam tanúsított türelme miatt és a feltétel nélküli szeretetéért.
Három évig vágytam arra, hogy Tamás majd csak utánam jön Hádész birodalmába, mint ahogyan Orfeusz megtette az ő Euridikéjeért. Vakon bíztam benne, hogy egyszer csak felébred és tiszta szívből, lélekkel fogja majd szeretni az én lelkemet. És miközben tudat alatt ezekre vágytam, észre sem vettem, a szürke zónában tévelyegve, megfagyott lélekkel, hogy létezik egy olyan földi ember, aki még abban a tébolyult állapotomban is ragaszkodik hozzám, szimplán „csak" szeretetből.
Nővérem megszámlálhatatlanul sok órát töltött velem, amiben a férje segítette, hiszen ahelyett, hogy a feleség- és az anyaszerepnek tett volna eleget, testvérként mellettem lehetett.
Múlt év januárjától tudom, a boldog és szeretettel teli élet legfontosabb kulcsa a feltételek nélküli elfogadás. Ha erre képesek vagyunk, rájövünk arra, milyen egyszerű az az élet, amit mi magunk bonyolítunk túl, a képzeteinkkel és a másokra kivetített gondolatainkkal.

Az egész kínkeserves gyötrelem, pszichikai szempontból arra volt jó, hogy végre hiteles, érzelmileg is felnőtt nőként, kilábalva és gyógyultan a mélydepresszióból - éljek.
Spirituális tekintetben pedig a fentieket kiegészítve, lelki megtisztuláson mentem keresztül. Utam során ez volt a legfájdalmasabb. Mikor belevágtam, csak sejtéseim voltak mindarról, hogy mi vár rám. De azt senki nem tudta megmondani előre, hogy önmagam megismerése és az Én-em megtalálása, milyen fáradságos és fájdalmas munkával fog járni. Viszont egyáltalán nem bántam meg azt, hogy elindultam, még így sem, hogy már tudom, mi minden van mögöttem. Mert régi sorsomat levetkőzve, lehetőséget kaptam a Teremtőtől arra, hogy sallangoktól és rám tapadt álarcok nélkül, egy letisztult értékrendek szerinti, új életet kezdhessek el.
Három év intenzív, napi huszonnégy órás tanuláson és tapasztaláson keresztül megszerzett tudáson, illetve lelki változáson voltam túl, amikor 2010 februárjában a pszichiáterem kimondta - gyógyultan léphetek be az életnek nevezett játékba.
Jó érzéssel töltött el, hogy a keskeny úton végigmentem, és az is, hogy orvosi szempontból meggyógyultam, de úgy éreztem, időt kell hagynom magamnak arra, hogy minden tudás és tapasztalás belém épülhessen, a szívembe, a lelkembe és a gondolataimba.
Tudtam, a tudás önmagában nem elég, meg kellett tanulnom élni vele a mindennapokban. Tehát még mindig időre volt szükségem. Ma már tudom, több mint egy évre. Evvel összesen négy és fél év kellett ahhoz, hogy megtudjam és megismerjem: Én ki vagyok.
A mögöttem lévő tapasztalásoknak, felismeréseknek és a tudás megszerzésének köszönhetően, korántsem állítom, hogy tökéletes lettem, de azt, hogy a hőn áhított bölcsességhez közelebb kerültem, mindenképpen.
Most is minden nap tanulok magamról, a világról és az itt élő emberekről, spirituális tekintetben pedig a Belső Vezetőmtől. Az újjászületésem és a lelki megtisztulásom után megkaptam Tőle az első egyenes égi tanítást: „Mindig minden úgy és akkor történik, ahogyan és amikor meg kell történnie." Attól a naptól kezdve e szerint élem az életemet. Már nem erőltetem az események megtörténését, már nem akarom befolyásolni erőszakosan a jövőmet az elképzeléseimmel és a gondolataimmal, hanem figyelek az égi jelekre, amiket értelmezek, és az új sorsomat élem. Ha valamiben nem látok tisztán vagy elakadok, megállok egy pillanatra azért, hogy befelé figyeljek, így tudom Belső Vezetőm javaslatait és meglátásait követni, illetve értelmezni.
A keserves és tanulságos életutamról, elérkeztem egy szellemileg gazdagabb ösvényhez, amin már nem bolyongok, hanem boldogan, lépésről lépésre haladok előre.
Már nem uralja az életemet a gondolataim káosza, mert nem engedem. Ha azt érzem, hogy felmerül bennem a kétely, megállok egy pillanatra és elgondolkodom azon, hogy vajon mi okozza.
Mert tudom, a kétely a káosz kiindulópontja, hiszen életre kelti a félelmeinket, megmérgezi a bizalmat és, ha nem vagyunk résen, tele leszünk bizonytalansággal. Ettől döntésképtelenné válunk és ahelyett, hogy elgondolkodnánk a tetteink előtt, elkezdünk összevissza dönteni, amiből jó, nagyon ritkán sül ki. És mire feleszmélünk, hibát hibára halmozva, egy negatív élethelyzetben találjuk magunkat, ahonnan kétségbeesetten próbáljuk megtalálni a kivezető utat. De már nem látjuk, mert tele lettünk félelmekkel és az aggályaink is felerősödtek. Csak azt érezzük, hogy a káosz uralja az életünket. Elkezdjük vádolni magunkat, rájövünk, hogy ha így vagy amúgy tettünk volna, mind az, amiben benne vagyunk, nem következett volna be. Persze mindezt utólag. Na, igen. De ahhoz mi kellett volna, hogy még időben rájöjjünk, hogyan kellett volna döntenünk? Megállni egy pillanatra és hittel befelé figyelni, aggályok és kételyek nélkül.
Úgy gondolom Belső Vezetője mindenkinek van, csak nem mindenki figyel oda rá. Tudom. Megtapasztaltam. De azt is tudom, hogy nem egyszerű felismerni a hangját, mert sokan beszélnek a fejünkben. Nehéz meghallani a tiszta hangot akkor, amikor az egónk folyamatos elégedetlenkedése hangosabb és a szüleink felülbíráló mondatai is ott kavarognak a gondolatainkban. Ezekhez hozzátársulnak a saját elképzeléseink: a félelmekkel teli gyermeki, a társadalmi előítéletektől tartó, beilleszkedni vágyó, az elfogadó és elfogadtató bizonytalan felnőtt sugallatai. És még ki tudja, hogy ki-mindenki.
Agyunk folyamatos igénybevétel alatt van, szinte egész álló nap párbeszédek és játszmák sorozata zajlik benne. Az elmúlt években számtalanszor éreztem úgy, hogy beleőrülök a kavargó gondolataimba és állandóan elfáradtam attól, hogy soha nem tudtam kikapcsolni az agyamat. Mint egy örökmozgó szerkezet, megállíthatatlanul kattogott. Ezért a pszichoterápia mellett megpróbáltam én is segíteni magamon, olvasni kezdtem. Sokat és sok könyvet leemeltem a könyvesboltok polcairól, amelyekről úgy éreztem a címűk alapján, hozzám szólnak. Tele reményekkel cipeltem haza mindegyiket, de otthon az elolvasásuk után, szomorúan vettem tudomásul, nem értem a betűkkel megfogalmazott gondolatokat. Ezért nem tudtam a sajátommá tenni a tanításokat.
Nem tudtam megérteni azt, hogy mire akarnak megtanítani az önsegítő könyvek, amelyek arra biztattak, hogy befelé figyeljek. De nem adtam fel. Tudatosan elkezdtem figyelni a gondolataimra és akkor sikerült felismernem azt, hogy odabent mekkora káosz van. Nagyon meglepődtem azon, hogy egy egyszerű kérdésre hányfajta válsz született meg bennem. A válaszok kielemezésekor vettem észre és tudtam rájönni arra, hogy az adott kérdésre melyik az én saját válaszom.
Fokozatosan vettem át az irányítást a letört, ébredező egóm felett. Nem elaltattam, hanem lenyugtattam és türelemre intettem, illetve rávezettem arra, hogyan legyen elégedett.
A legnehezebb feladatnak az bizonyult, hogy a szüleim bíráló kérdéseit és megjegyzéseit elcsitítsam. Mikor elcsíptem a párbeszédüket magamban, rájuk szóltam, hogy bízzák rám a döntéseimet. Hosszú ideig bennem maradtak, de már nem figyeltem oda a bírálatokra, mert a félelmekkel teli gyermeki énemhez fordultam. Őt meg kellett nyugtatnom arról, hogy felnőttem, és jó döntéseket tudok hozni az életemmel kapcsolatban. Ahhoz, hogy ne félelmekkel teli kérdésekkel bombázzon, meg kellett győznöm arról, hogy bízhat bennem. Majd miután gondolati síkon rendet teremtettem, onnantól kezdve tudtam, nyugodt szível azt állítani, hogy vannak saját önálló válaszaim. De a Belső Vezetőmet akkor még mindig nem hallottam, mert lelkileg és szellemileg nem álltam készen a befogadására.
Kitartó munkára volt szükségem ahhoz, hogy meghalljam, amikor ő válaszol a kérdéseimre. Legnagyobb meglepetésemre ezek a válaszok és a tanításai nem az agyamban fogalmazódtak meg, hanem a szellememben és a lelkemben. Hangját nem a gondolataimon keresztül kezdte el hallatni, hanem a lelkemben. Akkor éreztem rá, mit jelent befelé figyelni.
Belső sugallatra elkezdtem meditálni. Imádság közben lenyugtatom a gondolataimat, amelyek néhány perc alatt végleg megszűnnek, és ezen keresztül el tudok jutni az üres állapotba. Olyankor semmi nem kavarog bennem, kikapcsolom az érzékszerveimet, és csak befelé figyelek, miközben leírhatatlan boldogság és szeretet jár át. Az éteri csatornán keresztül pedig hallom a Belső Vezetőm hangját.
Mára számtalan élményről és földi dologról egyszerűen és könnyű szívvel, minden keserűség nélkül le tudtam mondani. A boldogság érzését már nem külső hatásoktól várom, hanem érzem és tudom is, hogy a forrása legbelül, bennem van.
Az elmúlt kilenc hónapban, Vezetőm annyi „AHA"-élményhez juttatott, hogy alig győztem feldolgozni a telibe talált felismeréseket. Hihetetlen iramban került minden a saját helyére, a lelkem és a szellemem megszámlálhatatlanul sok szelencéjébe.
Mostanra végre, a világról kialakított képem szétszóródott puzzledarabjai a helyükre kerültek, és ennek hatásaként életemet három világ között járva élem. A szürke zónába már tudatosan járok vissza, a megbetegedett és sérült lelkekért. Olykor alászállok Hádész birodalmába.
A Föld nevű bolygón, az itt élő emberek között, egyelőre az időm harminc százalékát töltöm. Itt táplálom a fizikai testemet és igyekszem hasznos része lenne a földi világnak, illetve itt teljesítem be a küldetésemet.
És hogy hol vagyok a fennmaradt hetven százalékban? Fönt. Mert mindannak, ami mögöttem van, az lett az eredménye, hogy saját útra léptem. Fölfelé élek. És, hogy ez mennyire jó? Számomra mindenképpen ideális élet, amit a környezetem ide bekiabálva, nem tart normálisnak. Én meg? Csak mosolygok megértően. És megpróbálom elmondani nekik, tudom, hogy miről beszélnek, hiszen én is onnan jöttem. De ebből az élethelyzetből nézve, rálátva az ő életükre, pont annyira nem normális az, ahogyan ők élnek, mint az ő szemszögükből, az anyagi világból nézve az én életem.
Senkit nem akarok meggyőzni arról, hogy itt miért és mennyivel jobb. Azok, akik régről ismernek, látják az érzékszerveikkel és érzik az ébredező lelkükkel, hogy ez a világ, amiben én élek, sokkal kiegyensúlyozottabb, boldogabb, és több szeretet járja át, mint azt, amelyikben ők vannak.
Sokan keresik az ide vezető utat, amiről mindig elmondom, keskeny ez az út és nem veszélytelen, de, ha az embernek van hite, bizalma, akaratereje és kitartása, már nem nehéz idetalálnia.

Az elmúlt hónapokban számtalan „ha"-val kezdődő mondatra találtam a régi életemmel kapcsolatban, miközben az utolsó megválaszolatlan kérdésemre kerestem a választ.
Négy éven át nem tudtam megérteni Olga miértjeit és nem láttam tisztán azt, hogy földi, spirituális vezetőmnek milyen küldetése volt az életemben. Továbbra sem értettem, hogyan fordulhatott elő az, hogy nem vette észre, módszereivel a téboly határára vezetett, és eljuttatott a halál kapujához.
Magamnak pedig, alig tudtam megbocsájtani azt, hogy az életem irányítását átadtam másoknak, lemondva a szabad akaratomról és a döntéseimről.
Ugyan semmit nem bántam meg, ezt nem győzöm elégszer hangsúlyozni, de akkortájt rettenetesen féltem, és hosszú hónapokon keresztül nem értettem, hogy miért egy ilyen kínkeserves módszerrel kellett eljutnom a végső megtisztuláshoz.
Ma már tudom. A Teremtő hiába próbált óvatos eszközökkel elvezetni az istenélményhez, számomra egyik sem volt elég hatásos. Szükség volt egy földre bukott angyalra, aki képes volt elültetni bennem egy mérgező gondolatot: Nem Tamás az utam, hanem az önmegvalósítás és a karrier. Ez a gondolat 1996-tól 2005-ig ott lappangott a tudatalattimban és miután elveszítettem a házasságomba és a férjem iránt érzett szeretetembe vetett hitemet, észrevétlenül életre kelt a gondolataimban, majd fokozatosan és alattomosan elkezdte táplálni bennem a kételyt. De szükség volt erre, mert szembesülnöm kellett a gyengeségeimmel, és így, ezeknek köszönhetően megszülettek bennem az életemet megváltó kérdéseim. Én-tudatra ébredtem.
Halálom elengedhetetlen szereplője volt az a homeopátiás orvos, aki Dubaiban a kezembe adta a Bölcsek Kövét. Azt az elixírt, ami katalizátorként működött bennem, és aminek a segítségével felbomlott és széthasadt a tudatom. Felszínre kerültek énem olyan részei, amelyekre idegenként tekintettem, hiszen 32 évig mást képzeltem magamról, Istenről és a világ működéséről.
Nem titkolom, hogy Szalay Lily belehalt abba, hogy idáig eljuthasson. Régi énemnek 35 évesen el kellett pusztulnia ahhoz, hogy a rám kövesedett addigi mintáimat, szokásaimat, feltételezéseimet, gondolkodásomat és a régi testemet is levetkőzve, följebb kerülhessek.
A múltam eseményeinek és a Teremtőnek köszönhetően, ma már mosolyogva, szeretettel és könnyedén figyelem azt, a még mindig tanuló Lilyt, aki már Én vagyok...

Share |