ISTENEK TÜZE

Megjelent: 2001 Édesvíz Kiadó


Előszó

A labirintus ősi eszméje a III. évezred küszöbén hatalmas, új értelemmel emelkedett a világtudat fényébe. A sok válságot átélt emberiség léte legnagyobb kihívásához érkezett. A látszólag kiúttalannak tűnő örvények, oceanikus elemi fenyegettetések között azonban mindig rejtőznek menedékek. Valamennyi kórságnak van gyógyszere, amely magából a betegségből vonható ki. Könyvem e különös világalkony vészhelyzetében kínál kiutat az individuumnak/ minden esetben egyedi, egyéni elixírt a kereső, értelmes, gyógyulni kívánó humanistának. Keskeny ösvény ez. Csak az egyén számára járható. Tömegeket nem enged át. Módszereit is csak az egyéniesült szellem és tisztuló érzelmekért sóvárgó lélek végezheti el önmagán.
Senki helyett nem élhetünk. Aki külső segítséget vár problémái megoldására passzív követeléssel, az nem kapja meg. Csak az az ember gyógyul és jut el sorsa megoldásához, aki kitenyészti lényében óriási, szívós kitartással minden elintézetlen ügye, fájdalma, megpróbáltatása Arkánumát önelemzéssel. Anélkül, hogy saját mulasztásaira bűnbakot keresne valaki másban. Amíg az ember hazugsággal takarja valódi énjét, áthatolhatatlan ködben bolyong. Körbe-körbe, útvesztőbe. Ha értelmét nem világítják meg fontos felismerések, sorsszerűen éles sziklaszirtekbe ütődik, amelyek véresre sebzik. Ideje, hogy fényt gyújtson belső sötétségében. Ideje, hogy friss széláramok űzzék el tudatából a ködöt. Irányítsa lépteit járhatóbb utakra. Kerülje a hínáros talajt, buktató csapdákat. Ehhez olyan nagy erőfeszítéseket kell tennie, mint a legmerészebb turistáknak. Mert e keskeny út fölfelé vezető hegyi ösvény. E vakmerő gyakorlatsor fényt gerjeszt, lelki erőt generál, reményt, menedéket ad.
Ha belemélyed, rájön nincs más választása. Ez az a rejtekajtó, amelyen át, magasabb Énjéhez, Halhatatlan Önvalójához, s a végtelenség szabad kiterjedéseihez érkezhet el.
Néhány mondatban világossá teszem olvasóim előtt, miért jutott el az emberiség e sürgős döntést követelő pontra.
Ahogyan az egyén pszichikuma korszakonként bizonyos átalakulásokon megy keresztül, úgy kell hozzáalakítani a tanítási és praxismódszereket is. Különösképpen áll ez erre a korszakfordulóra, melyben az egyéni létritmus megváltozik. Semmi sem érvényes, ami eddig az volt. A statisztikák sem. És a számítástechnika végösszegei is tévesek. Ezt az óriási belső magatartás-különbséget a világgal való viszonylat teljes eltolódását nemcsak a véres háborúk és társadalmi forradalmak éles választóvonala jelzi, hanem a szellemi és érzelmi passzivitás megszűnése is. A Halak korszakának feminin, misztikus üdvösségvárásának helyébe a Vízöntő mágikus, maszkulin és aktív megváltáskeresése lépett.
Az ember fiktív biztonságtudatának eltűnését, az idegélet felfokozódását és a félelem alapérzésének elmélyülését kétségtelenül a külső kataklizmák váltották ki. E jelenségek azonban csak provokáló injekcióként hatnak egy krízisbe került szervezetben, amely elhalás és újjászületés között, léte egy új periódusának feltételeit vajúdja. Ami történik, ami kirakatba kerül, az valójában a belül lappangó kór, a mérgező gócok bőrön át való kiürülése. A szervezet a toxinokkal birkózó antitoxinok lázában ég. Kívül csupa fekély, de belül nemes szervei így szabadulnak meg fejlődésgátló terhüktől. A felszín sötét és borzalmas hanyatlást mutat. Úgy tűnik, a lezárult korszak elfekvő halottját szelleme elhagyta, s most atavisztikus tünetek között feloszlik. Ez azonban káprázat, mert mögötte, benne ott él már az új lény. Halkan, de csodálatos lüktetéssel és intenzitással növekszik. Létét egyelőre csak a befelé élő ember észleli, gondolatai, idegei, szellemi igényei, sejtései végtelenberezgő új ritmusában és feszültségében. A Vízöntő-ember már megfogant.


C S I L L A G S Z E L Í D Í T Ő
/ Küzdelem a hét bolygóerővel /

Bevezetés

 

"Aki úgy néz a világra, mint
vízibuborékra, azt nem látja
meg Halál Király."

Buddha

Félelmeink gyökerei a relatív idő évezredeiben ágazódnak széjjel. Előzményeik annyifélék, ahány ember él a földön. A mag azonban, amelyből a "sötét tudás" fája kihajtott, azonos. Erről szólnak a hagyományok, a Paradicsomból való kiűzetés mítosza. Mert a szellem akkor vesztette el Édenét, mikor a rejtett Egységben való nyugvásból kilépve, elkezdte álmodni saját, külön teremtő álmait, amelyek lélekké, majd anyaggá alvadtak rajta. S e mind súlyosabb kéreggé sűrűsödő plazma foglyul ejtette, elhitette, végül teljesen megvakította. A kezdeti képzelet-játék víziói életre keltek, árnyékot vetettek, s az árnyék szintén eleven rémképpé torzult. Az illanóan könnyed gondolat-felhők nedvekké válva átszőtték a test ólmosan elnehezült jelképét. Vér, nyirok, idegpályák vezették benne az élet gyengülő áramát. Megzavarták azonosság tudatát az Egésszel. Képzete szerint, egocentrumának mulandó létszilánkja vált biztonsága egyedüli menedékévé. Öt érzékének hályogos résein át egyre összefüggéstelenebb töredékeket észlelt önmaga és a világmindenség misztériumából.

Nem szabad szépítenünk a kérdést. Szembe kell néznünk létformánk valóságával, ha gyógyulni és gyógyítani akarunk minden egyéni terhünk ellenére, vagy éppen azért. A föld a kórossá vált képzelőerő óriási kísérleti laboratóriuma, amelyben különféle rögeszmék ütköznek szüntelenül sebezve, gyilkolva és csiszolva egymást. Hogy nyilvánvalóan erről van szó, bizonyítja e folyamat önpusztító jellege, amelyet éppen napjainkban tapasztalunk globális méretekben. Csak az őrült tépi, karmolja, öklözi önnön érző húsát, gyújtogat, robbant, rombol. Az elmebeteg verdesi fejét cellája párnázott falába, s hörgő üvöltéssel másokat vádol üldöztetéséért. E kísérleti büntető-tábor hatalmas. Az orvos kevés. Igazi orvosnak azt nevezhetjük, aki hitéhez megkeresi a tudás aranyfedezetét. Sejtelmeivel életre kelti bénult spirituális érzékszerveit. Mert egyedül e megismerés válhat benne az élet teljességét áttekintő bizonyossággá. "Harmadik Szeme" pillanthatja meg az egyének egymástól látszólag elrekesztett, a magány és halál vízióitól szenvedő roncsaiban is az összetartozó Egészet. S e szemlélet azután csodálatos módon megváltoztatja világképét, önmagához és a másik emberhez való viszonylatát. Maszkok, szerepek kényszerzubbonyában, részlegesen vagy teljesen megnyomorodott képességek, tehetségek segélykérő jelzéseiben a lélek rémült, sértődött infantilitását, valódi kórságát diagnosztizálja. Hiszen felnőttként már tudja, a gyerek fél és felsír sötétben. A tárgyak, zajok, árnyak, képzetek saját fantáziája által formált ellenségekként fenyegetik. Közel nyomulnak hozzá. S ha pánikba esve menekülni kezd előlük, merev élekkel, hegyekkel ütközik, amelyeket a homály eltakar előle. Valóban összetöri, felsebzi magát. Zuhan, gurul. Törődötté válik. Egyszerűen attól, hogy nem látja a földi természet törvényei és saját karmája által köréje, eléje állított védő határokat, akadályokat, veszélyeket. S hogyan nyugtatjuk meg a gyermeket, aki nem érti, csak féli környezete anyaggá alvadt konfigurációit? Világot gyújtunk. A névtelent megnevezzük. Nevek kimondásával megszelídítjük az ismerős ismeretlenségükben ijesztővé lett képzeteit. Legalábbis kísérletet teszünk rá, hogy megbarátkozzék "a formákhoz kötött mágikus erőkkel." Értse, érezze, lássa önmagában s valamennyi létábrában a végtelent. Azt, hogy a periodikus váltakozások, a soha el nem múló Lényeg halmazállapotbeli változásai. A láthatóból a láthatatlanba lüktető erők mozgását jelentik egy szüntelen folyamatosságban. Ezért kell előhívnunk benne a gyermekien hívő, később sejtelmekben lappangó bizonyosságot, hogy ő maga is az Alkonyi és Hajnali Bárka utasa. E járművek ringatják kikötőből-kikötőbe lényének örök tűzmagját, amely szintén a soha meg nem szűnő életet hordozza. Ez az egyedüli Valóság esszenciája, amelynek nem mérhető árama tartja mozgásban a kis- és nagy univerzumot. S mikor egy-egy átmeneti forma szétbomlik, mert a relatív időhöz tartozott, az anyagot szervező intelligens életerő elillan belőle. Tovább rezeg, új, képlékeny állagok felé, hogy kiformálja belőlük tapasztalásai megfelelőbb médiumait. Ez sohasem a véget jelenti. Mint ahogy a születés sem kezdet. Egy felmérhetetlenül sokrétegű lény megmutatkozása valamely létpillanatban, akinek teste, lelke szelleme évmilliárdos kódokat zár magába. Az élet- és halálmezsgye misztériumának tanúja minden ember, akinek szeme előtt lejátszódott létünk e legnagyobb, de egyértelmű pantomimja. Olyan erővel kiált ránk az élet ilyenkor a halál fikciójából, hogy egész világunk megrendül tőle. A két időkategória kinyílt résén átsüvítő "túlvilági huzat" forgószélként kavarja fel a matériában gyökerező száraz falevél-fogalmakat. Mert abban a pillanatban tudjuk, képtelenség az, hogy aki élt, tervezett, örült, ragaszkodott, gondolkodott, képzelt, alkotott, beszélt, álmodott, egyetlen villanás alatt kihűlt, üres, oszló sejthalmazzá omoljék. Lehetetlen, hogy Valaki, azonos legyen a senkivel, csakúgy, ahogy a láng kilobban. De várjunk! A láng energiává változik. Valamivé lesz. Az sem vész el, ahogy az energia megmaradásának elve bizonyítja. Akkor hát mi történik az intelligenciával? Itt kell megragadnunk az értelmével kérdező és neurotikus inger, ösztön, lelkivilágának traumáival, kényszerképzeteivel segítségért kiáltozó modern embert. E ponton lehet az érett egyénnek odavetni a mentőövet földünk viharos, mérgezett légóceánjában, s rászólni: nem vagy egyedül! Talajra kerülhetsz. De neked kell megragadnod a feléd kínált támaszt.

Mikor földi létünk legnagyobb problémájához és alapérzéséhez, a halálfélelemhez közelítünk, nem kerülhetjük meg az álom és ébrenlét, a kishalál éje, a halál bardója és egy új létnappal közötti analógia felidézését. Akármennyire tudjuk elméletileg, még ha mélyen belénk égett élményeket is őrzünk róla, nem lehet elégszer és különféle változatokban beszélni e témáról. S legalább annyira fontos, hogy az álompraxist folyamatosan gyakoroljuk. Természetesnek tartjuk, hogy egy zongora, hegedű, orgonavirtuóz naponta hosszú órákat tölt hangszere mellett azért, hogy a művet hibátlanul közvetíthesse. A sportolón sem csodálkozunk, izmait milyen rendszeresen edzi, különben nem érhetne el eredményt az egyre öldöklőbb versenyekben. Miért volna kevésbé szükséges és egészséges a fizikai lét ránk súlyosodó anyagához béklyózva, hétköznapok hordaléktól eltömődő érzékelésünk kóros állapota ellen olyan praxissal küzdeni, amely fenntartja az összeköttetést halandó embervoltunk és halhatatlan szellemünk között? E nélkül a beszűkült tudat zárt kriptájában élnénk mi is, amelyben szerencsétlen tömegek milliárdjai sínylődnek válságos korszakunkban.

Tehát gyakorlatunkat álmaink fonalán indítjuk el. Fel kell idéznünk hozzá a tényt, hogy életünk harmadát alvással töltjük egy materiális világegyetemnél hatalmasabb pszichikai kozmoszban, amelynek egészen mások az idő-tér törvényei. Ez a pszicho-univerzum valójában a túlvilág. Mi tehát nemcsak karmaidőnk lejárta után lépünk át a halálküszöbön a hosszú éjszakába, hanem az álom "kishalálában" naponta ellátogatunk oda. S arra is gondolnunk kell, hogy idegrendszerünk, amely különféle érzeteket, benyomásokat közvetít hozzánk, rejtélyes váltóárammal működik. Nappali, éber észlelésünk egészen másmódon juttat el hozzánk benyomásokat, mint alvás közben. Mi szimpatikus és paraszimpatikus idegműködésekről beszélünk. E kettő között nyílik a titkos kapu, amelyen át befogad bennünket az álmok határtalan kiterjedése. S ugyanazon a ponton metszi el túlvilágon átélt emlékeinket, beavatásainkat egy lezuhanó csapóajtó. E szigorú vámrendszeren csak töredékes képeket csempészhetünk át nappali tudatunkba. Ez azonban nem mindig volt így. A matéria törvényei, kirekesztettségünk lényünk teljességéből csak háromdimenziós, öt érzékszervünkbe falazott testünkre vonatkozik. Ha két, anyagba vakult szemünk lehunyódik, kinyílik a harmadik. E "csillagszemünk" az idő nyitott kiterjedéseit szemléli. Múltba, jövőbe lát. Különös zarándok-utakat tesz ismeretlen tájakon. Beleél életformákba, amelyekre nappali, fogalmi nyelven nem talál kifejezést. Álmainkban nem ismerjük a halált földi véglegességében. Halottaink megelevenednek. Beszélnek. Sajátos tevékenységeket folytatnak. A magunk halála is félelem nélkül átélt állapot legtöbbször, amelyből a legnagyobb természetességgel felébredünk. Tragikus események, súlytalan jelképek, játékos pszichodrámák lidércnyomásának sűrűjében is sokszor rejtélyes kulcsszavakra, szakrális mozdulatokra találunk, s azok megszabadítanak bennünket képzeteink fogságából. Álmunkban tehát megbizonyosodunk a halál átmenetiségéről. Képesek vagyunk rá, mivel emléke mélytudatunkból felmerül bennünk. Üldözőink elől felröppenhetünk. S ha elrúgjuk magunkat valami magaslatról, nem zuhanunk le, mert lebegően súlytalanok vagyunk. Teremtő, kötő és oldó varázsszavakat mondunk ki. Olyan képességek birtokában vagyunk, amelyekkel nappal nem rendelkezünk. De áloménünk még csodálatosabb jelenségekre is képes. Megfejt problémákat, amelyekkel racionális tudatunk képtelen megbirkózni. Úgy ébredünk egy-egy, hiedelmünk szerint álomtalan alvásból, hogy a megoldás készen gördül agyunkba. Vannak alkotó emberek, kutatók, művészek, akik tudatosan élnek e képességükkel. Szinte betáplálják saját külön álom-mikroprocesszorukba a kérdést, s az reggel felszínre dobja a hiányzó feleletet. Nagyon sok tudós között Einstein is vall e rejtélyes folyamatról. Arról, hogy elméleteinek nagy részét, amelyek forradalmasították a fizikát, nem logikus, racionális agya számításainak, hanem intuíciójának és álmainak köszönheti.

Meg kell említenünk a mélypszichológia felismeréseit is e vonatkozásban. Komoly ideggyógyász, kezelése egyik legfontosabb részének tekinti ma páciense áloméletét. Egyes francia pszichológus csoportok még ennél is tovább léptek, mikor az "irányított álmodás" módszerével orvosolnak traumákat, kényszerképzeteket, kóros gátlásokat. A modern tudomány nyomára bukkant tehát bizonyos gyógymódoknak, de tegyük hozzá, messze van még a megérkezéstől. Egyszerűen azért, mert az embertitok, az élet-halál kérdésének problémáit egyetlen szaktudomány sem képes önmagában felmérni. Ahhoz az egymást kiegészítő jelenségek teljes áttekintése, az összefüggések megismerése szükséges. A tudomány, filozófia, művészet és az ősi kinyilatkoztatások Egésze. S e koncepcióból nem hagyhatjuk ki a titkos hagyományok bölcs szellemtitánjait. Ők végtelenből a végesbe tekintő pillantással néznek vissza a saját gyökereit múltban, jövőben, álmaiban kutató emberre. Ha jól kérdezünk - mindig felelnek. Legtöbbször persze nem szavakkal, hanem képekkel, eseményekben megmutatkozó jelekkel, szutrákkal, csodaszerű üzenetekkel.
E szimbólumok valóságát próbáljuk meg követni mi is e praxis sorozatban. Aktuálisabb, mint valaha. S mivel lényünk egy részével halandók, másikkal halhatatlanok vagyunk, át kell jutnunk e látszólag ködből, képzeletből szőtt álom-hídon. Számtalan félelem küszöbön. Így talajvesztett átmenetiségünkből abba a védett állandóságba kerülünk, ahol élet és halál nem egyéb, mint öröklétünk váltakozó megnyilvánulása. Számtalan álarcunkra, jelmezünkre vetülő fények idő-tér játéka, kaleidoszkópja ez, amely mulandó, tehát nem igaz. De mi az Igaz, ami nem mulandó? Saját Önvalónk. Minden káprázat és vetület mögött.

Share |