Akiknek pénzük van

(előkészületben)

Részlet az előszóból: E könyvet ma nem tudnám így megírni. Akkor, amikor elkészült, valamely fellebbezhetetlen belső parancsra félretettem. Ez az Anschluss idején volt 1938-ban. E zárlat alá helyezett könyv után kezdtem hozzá a Vörös Oroszlán-hoz. Nem kell itt részleteznem, miért vált e könyv életművem vezérideájává. Most látom azonban, hogy ebben a könyvben is nyilvánvalóak a „Vörös Oroszlán körmök”. E regényem a Kékes tetején lévő luxusszállóról s annak lakóiról szól, egy olyan korszakról és társadalmi osztályról, amelyről úgy gondolom, nem írtak még eleget.

A világ tetején, ahonnan csak zuhanni lehet földünk alkonyán kataklizmák végső változásai között, „ingyenes” hostes gyanánt ott voltam látó, humanista író, karakterológus, lélekgyógyászként. Döbbent megrendüléssel figyeltem egy kiváltságos, rangos embercsoport tenyészetnek eltorzult lelkeit. A dúsgazdag, üres, tétlen, pótcselekvésekbe menekülőket, azokat „akiknek pénzük van.” A fiatalt, az öregedőt, a magányost, a tömegben nyüzsgőt, a halálosan elhagyatott embereket, többnyire nőket. E díszes feminák társadalmi helyzetüket tekintve a befolyásos dúsgazdagok feleségei, szeretői, rokonai voltak. E vagyonok urai sokat utaztak. Hatalmas, kétes üzleteket bonyolítottak.

E zavaros korszak „véres aranyából” annál nagyobb zsákmányt harácsoltak, minél gátlástalanabbul vetették rá magukat. Ezért szöktették az Ararátra hozzátartozóikat. Furcsa, szerves részei voltak ők a „pénz-arisztokráciának”. Mindenek előtt szeretném néhány szóval elmondani, hogyan kerültünk férjemmel, Szepes Bélával csonka kis országunk legmagasabb pontjára, az ott felépült luxushotel egyik lakosztályába, a világ leggazdagabb embereinek, illetve azok hozzátartozóinak menedékébe 1934-ben.

Szepes Béla 1928-ban ezüstérmet nyert gerelyhajításban az amsterdami olimpián. Tavasztól-őszig utazgatott a világban, gerelyt hajított s mindenünnen első díjakat hozott haza. Ősztől-tavaszig számtalan összetett síbajnokságot nyert. Mindezt amatőrként tette.

Több könyvem szól a berlini éveinkről és az azt követő erőfeszítéseinkről, hogy hogyan próbáltunk megélni a halálcsapdák között, méghozzá tisztességesen, sok nélkülözéssel, keservesen megküzdve minden falat kenyérért. Érthető, hogy örömmel kaptunk az ajánlaton, amelyet kedves barátunk, Csonka László tett nekünk. A híres Csonka Gépgyár alapítójának unokája volt, kitűnő üzletember. E szakember társaival magas- és mélyépítő vállalatot alapított.

A Mátrában felépítette a nagy Tüdőszanatóriumot, és a tiszti üdülőt a hadsereg számára. Ez alatt megvásárolta országunk legmagasabb pontját az erdős Mátra tetőn, és oda csodálatos luxushotelt, gyógyszállót épített a vagyonosoknak, turista vendéglőt a pénztelen kirándulóknak, sportolóknak. Két remek, szakszerűen kiépített sílesikló pályát is kialakított e gyönyörű sport szerelmesei részére. Rendkívüli lehetőség volt ez akkor, a szűkülő világban a gazdag elit számára, de a szegényebb sportolóknak is.

Csonka Laci barátunk a több sportágban, így a sísportban is világhírt szerzett férjemet kérte fel, hogy önálló vállalkozásban vezessen ott egy síiskolát kezdők, haladók részére. Ennek igen nagy visszhangja lett. Amit viszont a feleség szerepe mellett én szolgáltattam valamennyi vendégnek és beosztottnak Kékesen, az egyfajta lelki „segély-ügyelet” volt.

A luxusszálló lakói lettek légyen rangosak, vagyonosak, szakemberek, vagy a személyzethez tartozó, különféle tisztségeket ellátó egyéniségek, ezek jeges érzelmi, szellemi magányával senki sem törődött, noha összezárva éltek egymással és önmagukkal heteken, hónapokon át. A gazdagok fecsegtek, pótcselekvésekbe menekültek, hisztériás rohamokat kaptak, betegségeikkel zsaroltak, de önmagukon kívül senkire és semmire nem voltak kíváncsiak. A beosztottak viszont csak szajkózhatták azt, amiért megfizették őket. Mélyen hallgatniuk kellett egyéni problémáikról, valódi gyászaikról, betegségeikről.

Az én önként és ingyenesen vállalt feladatom az volt, - noha senki nem bízott meg vele saját lelkiismeretem és empátiámon kívül – hogy e két végletes pszichikai szakadék partjai között, híddá váljak. Felvevője és oldó balzsama lettem mélységnek, magasságnak, keserű lázongásnak és kétségbeesett névtelen szorongásoknak. Különös dolog volt semleges megdöbbenéssel figyelni e két csoport kétségbeesett elfogultságát, tudatlanságát önmagát és környezetét illetően. Mindenki szerepet alakított, és álarcokat cserélgetett még tükre előtt is.

Egyedül előttem tárult fel csupasz lényük panaszos tanácstalansággal. Ottlétem mérhetetlenül több volt passzív kívülállásnál. Megrendítő volt átélnem egy halk szó, baráti figyelem, értő bólintás hatását a gyulladt lelki sebekre. A részvét, az empátia mindig mágneses áram. Valójában itt és ekkor született meg a később bevált módszertansorozatom, amely elkezdődött a Mindennapi élet mágiájával, de befejezni sohasem lehet. Furcsa bújócska megy végbe e könyvben, mialatt a történet meredeken épül, fölfelé bontakozik, éjek-nappalok, sötétségek-fények viharzó villanásai között.

A szereplőkre rá fognak ismerni az olvasók, mintha már találkoztak volna velük valahol. Legalábbis remélni merem. És arra is számítok szerénytelenség nélkül, hogy lesznek, akik megértik e regény mának és holnapnak szóló igen fontos üzenetét.

Kapcsolat

  •  

    Levelezési címünk

    Budapest, 1026 Júlia utca 13.

  •  

    Alapítványunk telefonszáma:

    +36 30 990 76 07

  •  

    Email címünk

    info@szepesmariaalapitvany.hu

  •  

    Facebook

    facebook.com/szepesmaria

Ajánljuk: