Szibilla

Szepes Mária AlapítványCD-melléklet: Kirándulás az élet vizéhez
meditáció a szerző saját elmondásában
Megjelent: 2007 Édesvíz Kiadó

Megvásárolható

Mindenekfölött valami kollektív jóságot szeretnék
megvalósítani magamban. Minden élő felé egyformán áradó,
végtelen gyöngédséget és megbocsátást.”

Előszó

    „Az 1929-es dátum rengeteget mond nekem. Egész életemet meghatározta. Aláírt váltóvá, fogadalommá lett, amelyet azóta is törlesztek. Már a XXI. századot élem. Emberi szempontból valóban tökéletes magányban, rokonok, kortársak és átmeneti, bár akkor mélynek tűnő barátságok nélkül. Felmorajlik bennem a rengeteg tragédia, veszteség. Együtt átszenvedett betegségek, reménytelen remények, halálos veszélyek. S mindezek mélységesen igaz esszenciája, végösszege: milyen nagyszerű, hogy nem tudtam előre, mi lesz szeretteim életének borzalmas végjátéka. Hosszú évek kínlódó agóniája, végső kimerültség, felcsillanó reménykedés, majd az azt követő, mélybe zuhanó csüggedés. És persze lázongó töprengés: Ezt kívánta volna Hippokratész? Hogy a végsőkig őrizni kell az életet? A reménytelen kínt akarta volna menteni, újabb sebeket nyitva a gyötrődő testeken? Lehetetlen!
De ma már felzendül bennem a szent hang, és szeretteim fénybe burkolnak: „Nyugodj meg – suttogják – a karma nem hóhér. Hála sorsunk urainak, nem terhelnek bennünket újabb adósságok.”
Lelkemben szelíd öröm zsolozsmáz. Nemcsak érzem, tudom: mélykék selyeméj ringat majd át a másik partra. Hogy zengenek a csillagharangok! Hívnak! Boldogságos várakozásban készen állok!”         
2004.  

Részlet:

Jósálom (1939)

- Hol a tőröm? - kérdeztem abban a látomásomban, amelyet fel kell jegyeznem. - Tudtam, hogy ez a tőr - az akaratom. Ahová mennem kellett, fény volt. Úgy éreztem, üres, hideg, rettenetesen magányos űr, de az egyetlen helyes út, a menekvés. Az, ahová törekedni kell. Nehéz volt. Súlyos, sötét, alacsony áramlatok tereltek el. Árnyékok, hő, tapadó, ragadó érintések, ingovány, ólmos súly, - lábak, testek... de nem tágítottam. Nem is szabadulhattam. Nekiindultam. Elhajoltam, mint a vékony fűszál az erős szélben, de a cél tudatos volt. Egy pillanatra nem tévesztettem el és nem engedtem ki a tudatfókuszból: a távoli üres fény felé kell tartanom, akármi vár ott, akármit sejttetnek alaktalan lopakodással az elementálok és saját félelemszülötteim. Sőt, ami még nehezebbé tette, a sűrű botladozások alatt a fájdalom bilincsbe verő kísértései is utolértek. A szeretet, a rokoni összetartozás, a vérségi kötelékek tépő, visszahúzó akadályai. Egyenként bukkantak fel azok, akiket szeretek, akikhez ragaszkodom minden sajgó, kedves, aggasztó vonatkozásukkal. De le tudtam győzni őket - a kisfiamat is, aki egy éve halott, mert értettem és tudtam, mi a kulcs. Tudtam, hogy szenvedést és halált markolok, ha görcsös ragaszkodással magamhoz ölelem őket, és örökre megnyerem, ha elengedem halandó, szenvedő testüket. Segített, hogy a számomra annyira kedves testi alakjukkal együtt szellemi valójukban is felbukkantak, s az én meggyőződésemet sugallták, sürgették. - "Menj, szakadj el, adj fel mindent, ami széteső, rothadó, átmeneti. Engedd el a kezünket. Mindent el kell engedned ahhoz, hogy mindent megnyerj.  Mi, akik szeretünk, és akiket szeretsz, mi küldünk, menj!" - Milyen nagyon fájt. Mi minden vegyül egy ilyen érzésviharba, amely nem szerelem, "csak" szeretet. A kisfiam utáni becéző, babusgató, marcangoló vágy és lázadó hiányérzet; tikkasztóbb a szomjúságnál, szédítőbb az éhségnél. És a többiek is mind. De tovább tudtam menni. Még emlékükben is segítettek áttörni az ösztönkordont. Óriási lendületet vettem, de valami visszarántott. Hirtelen megéreztem, hogy millió fehér, szívós szállal vagyok a mögöttem sötétlő, nyüzsgő, sűrű létmasszához szőve. Testem minden pórusából szálak nyúlnak ki, lehetetlen elszakadnom tőlük. Akkor villant eszembe a gondolat: hol a tőröm? - Már a kezemben is volt. Határozottan, tétovázás nélkül, rejtélyes, mélyről felsugárzó ösztönnel emeltem a hegyes fegyvert homlokomig, és egyetlen hosszú vágással végigmetszettem álomtestemet. Kettéhasítottam, mint egy burkot felülről lefelé, és kiléptem belőle. Micsoda felszabadulás volt! Micsoda megkönnyebbülés! Most már nem akadályozott semmi. Ráléptem az Útra. Még visszacsengett a félelem emléke: egyedül leszel! Jegesen, kongóan egyedül. De nem tartott vissza. És egyszerre megéreztem, tudtam, hogy hazugság az egyedüllét. Nem láttam, hanem érzékeltem a magamhoz hasonló, megrendítően ismerős társakat. Mihez hasonlítsam? Mint amikor az ember a szívéhez szorít sötétben valakit, akit végtelen gyöngédséggel szeret, kábultan eggyé válik vele anélkül, hogy látná, formáit körültapogatná. Így áramlottunk együtt sokan, mégis eggyé válva, előrenézve a megsemmisíthetetlen élet szilárd valóságérzetével.
S akkor elindult egy semmihez nem hasonlítható, különös, szimfonikus eksztatikum. Emelkedett, egyre emelkedett, végül szétvetette a szavak zárlatát.

Kapcsolat

  •  

    Levelezési címünk

    Budapest, 1026 Júlia utca 13.

  •  

    Alapítványunk telefonszáma:

    +36 30 990 76 07

  •  

    Email címünk

    info@szepesmariaalapitvany.hu

  •  

    Facebook

    facebook.com/szepesmaria

Ajánljuk: