I. díj: DÖMÖSI ZSOLT: Kiáltás

Dömösi Zsolt: Kiáltás

Megszűnt körülötte a világ, ahogy összemosolyogtak a kislányával. Mióta párja elhagyta őket egy ámokfutó autós részeg mámorban úszó vad sebességszimfóniájának katartikus záróakkordjaként, nem volt más akivel megosztotta volna fájdalmát, örömét, érzéseit. És a gyermek mindezt megérezte, megértette. Látták egymást. Mindazt amit álmodott, gondolt, átadta neki. Gyakran szavak nélkül, egy mély pillantással, összeráncolt homlokkal, egy cinkos mosollyal, s még ezernyi más módon, amit csak ők ketten érthettek.

A kislány csodálta és tisztelte. Nagyszülei már nem éltek. Voltak ugyan pajtásai az iskolában, talán kezdődő barátságok is, de a legbensőbb titkait, gondolatait, vágyait és barátságát csak édesapjával osztotta meg. Érzelmeikben egymásra utalt sors-vándor-társakként élték meg fél-fél árva szimbiózisukat, a legtökéletesebb, felhőtlen, emocionális összhangban. A kislány kortársai koravénjeként - amihez eddigi rövid létéhez mérve sokat élt bensője is hozzájárult -, viszonylag gyorsan feldolgozta édesanyja idő előtti elvesztését. Parányi lénye hatalmasat nőtt az átzokogott hosszú hetek alatt és összeszorult, szomorú szívét kitárta valami sejtelmes, fel nem ismert elismerés, a gyermeki lelkületet is körbesziporkázó örökkarácsonyi csodacsillagszóró láthatatlan fényjátékában. Talán valamit megláthatott, megérezhetett odaátról, mert egyszer csak elmélyült gyásza átformálódott egy nyugodtabb, magabiztosabb, meggyőződöttebb, mélyen csillogó ösztön-érzelem, s fejlődő lélek csendesülő masszájává, elbűvölő, csilingelő gyermektestben. Édesapja látta ezt a folyamatot benne. Először meglepődött kislánya világlátásán, de később inkább erőt merített belőle. Ugyanazok a fájdalmak gyötörték őt is. Nem tudta elfelejteni a balesetet annak békés előzményeivel, a családi sétával, ezerszín napsugarakkal, madárcsicsergéssel, az egyre közeledő gyilkos zajforrás erősödésével. Ahogy vészesen felcsikordultak a gumik az ügyetlen ívben, ahogy megtörtént az elkerülhetetlen. Motorbőgés, újabb csikorgás, rémület, kiáltás, szempillantás, puffanás, röccsenés, néma csend. Gyülekező, keveredő tócsái az enyészetnek. És azután ugyanez még egyszer. És újra és megint és azóta csak ez, ez, ez, a kimondhatatlan fájdalom precíz krónikásától minduntalan végigpörgetve, csaknem az első jeleiben mutatkozó zavarodottságig. Azóta mindketten lapoztak már. Egymásért, egymásban. A megtörtént esemény utáni állapot sokkal közelebb hozta őket egymáshoz, mint azt valaha gondolták volna. Különös játéka alakult ki közöttük a kommunikációnak, az érzelmek, érzések áramoltatásának.

És most épp összenéztek és összemosolyogtak. Hosszúra nyúlt, végtelen másodpercek voltak ezek. Egy pici csendülés vetett véget a némajátéknak, ahogy az apa huncutul odakoccintotta kiskanalát az üvegkehelyhez.
-Ébresztő nagylány! Sok még a tennivalód ma délután!
Egyszerre álltak fel az asztaltól. Az apa fizetett és kiléptek az utcára. Gyakran betértek ebbe a kis fagyizóba, hazafelé az iskolából. Amikor csak tudott, eljött a tanítás vége felé és várta a kicsöngetést. Talán jobban, mint a harmadik „a" osztály összes többi kis gézengúz tanulója. Amikor jó idő volt, mindig sétáltak hazáig. Máskor meg a villamost választották. Nem volt messze az iskola, csak két megállónyira. Most sétáltak.

Gyönyörű idő volt az öreg sétányon. Az úttest mindkét oldalon kétsávos volt és ezt még középen tovább szélesítette két pár villamossín, aminek a köze régi macskakövekkel volt kirakva. Az út mellett jobbról és balról is, ódon platánok néma sora tanúskodott a megrekedt Idő felől néhány méteres zöld sáv közepén, csak ezután következett egy kerékpárút, majd a széles aszfaltjárda. Ezt még követte egy ugyanolyan széles, itt-ott bokros, fiatalabb fákkal beültetett füves terület, a kis takaros előkertekkel díszített lakóházak kerítéséig. A jobb oldalon sétáltak. Kéz a kézben. Élvezték a kora őszi napsugarak bársonyos, bőrpezsdítő táncjátékát arcukon, a madárcsivitelést, a frissen vágott fű illatát, a létezést magát. Leültek egy út menti padra. Fejük felett a villanydróton gyülekező fecskék kicsiny csoportja várakozott. Érdeklődve nézegették őszies megnyilvánulásukat néhány percig, majd az apa szavára tovább indultak. Szívesen időztek volna tovább is, de a délután még sok tennivalót tartogatott mindkettőjük számára.
-A padon maradt a pulcsim! - szólalt meg a kislány hirtelen.
-Na futás vissza érte! - mosolygott rá játékosan az apja. - De hasra ne ess!
A kislányból kibújt a pajkosan és csak a felnőttek szerint szükségtelenül rohanó gyermeki mivolta és lóhalálában visszanyargalt a padhoz. Az édesapja mosolyogva nézett utána. Mind a húsz nagylányosan kislányos szökellő léptén át a padig, ahol megfordult és visszanézett az apjára. Reggel még hűvös volt, kellett a vastag kötött pulóver, de ilyenkor már felesleges teher a kézben hazafelé és ha letesz valaki egy ilyen holmit, nagyon könnyen ott is felejtheti. Egy laza mozdulattal felkapta a padról és a vállára vetette. Közben le sem vette a szemét az apjáról. Folyamatosan mosolygott. Megállt néhány pillanatra, mielőtt visszaindult volna.

Tulajdonképpen még semmi sem történt, de az apán hirtelen átvillant valami. Egy másodperc másodpercének a töredékéig tartott a villanás, de a nyoma annál mélyebb volt. Az egész teste beleborzongott, a hátán felállt a szőr, lába ólomnehezéke misztikus erővel tapadt az aszfaltjárda súlyos tömbjéhez és tudta, de nem akarta tudni az időt és teret, kiváltképp eme szegletét, ahol ő keveredett a saját paklijában egy soron következő leosztás előtt. A kislány azonnal átvette a nemakarommal teli félelemrezgések egész frekvenciatartományán belül lüktető riadt apaimpulzusokat. Még egy villanás és már ő is megértette, hogy mi volt az, ami beindította ezt az ösztönmechanizmust. Megdermedt. Újra azt hallotta amit már nem akart, amit igyekezett elfelejteni, amin ha túl is lépett, de valahol kitartóan ott kísértette a háttérben ugyanúgy mint az apját, mintha csak azt akarta volna mondani minden egyes meg nem nyilvánulásával, hogy:
„Ne aggódj, nem felejtettelek el... Még találkozunk amíg Te itt vagy..."

Megfagytak. A paddal szemközt a sétány másik oldalán egy kis mellékutca nyílt merőlegesen. Ezen az oldalon nem volt folytatása. Egy szédületesen felpörgött hang taglózta le mindkettőjüket, ami ebből a kis utcából közeledett. Egyre gyorsuló gép, pörgő motor, a sebességváltás felfelé kapcsoló jellegzetes hangmontázsa, a közeledő Halál szeles zaja. Egy őrült, akinek az értékrendje zagyván összemosódott a társadalom tisztának szentelt erkölcsi palettáján, akinek nem számít, sőt eszébe sem jut és hogy most pont én vagyok, én leszek, neki ez nem annyi mint nekem, mert nem látja. Nem látja a csendet, a békét, a harmóniát amit szétmarcangol, azt hogy mi az amibe beléhág, amit széttép. Nem lát minket. A lányom és engem. A múltunkat, a megtörténtet, amit az idő viaszhengerén ebből a síkból visszaforgatni már nem tudunk. Csak erősödik a hang, egyre csökken a távolság. Épp ugyanúgy mint azon a napon. Mozdulnánk, de nem tudunk. Elfutnánk, elrohannánk mindketten, de nem tudjuk kihasználni az időcseppek törtrészeinek előnyét, mert nem a miénk, nem bírunk vele. Csak állunk egymással szemben és érezzük a vérfagyasztó megtörténni fogót, ami széttép húst és csontot, kacagást, sírást, anyagot, s érzést.

Egy harmadikszemhunyásnyi időre csend lett, majd a tűzvörös kocsi úgy robbant ki a mellékutcából, mint valami kísérleti űrrakéta. Megpróbált rákanyarodni a sétányra egy szédületesen nagy és gyors ívben, de a vakmerőség rizikófaktora mint már annyiszor, most is markát tartotta az ő jogos tulajdonának vélt százalékokért, a közeledő villamost felhasználva ezen gyűjtögetés ürügyén. A kocsi nekicsapódott a szerelvény orrának, de éppen hogy csak irányt változtatott és töretlen sebességrohammal repülte át az út felénk eső két sávját. Nyílegyenesen Julcsi felé, szédületes és tehetetlen iramban. Ő persze mozdulni sem bírt, én meg még azt sem. Csak néztünk egymás szemébe, kétségbeesett búcsúzón. Láttam ahogy megszületett, ahogy először táplálékot talált párom testén - testéből. Az első sapkáját, cipőcskéjét, hogy milyen tündéri volt benne. Ahogy mosolyogni kezdett, ölelni, ragaszkodni, tudatosan huncutkodni, tréfálkozni. Megállt velem - velünk - a történés, elhúzva, elnyújtva, vélt uraivá váltunk az egésznek, de csak lassítani bírtuk. Együtt. Az első kis értelmet kereső motyogó szótöredékeivel, a fejjel lefelé fölborított születésnapi tortájával, a dacos makrancoskodásaival, megbocsájtásokkal, sírásokkal, nevetésekkel. Nem számított hogy mi fog történni egy másodpercen belül, csak az volt ami volt. Akik egymásnak maradtak. A kislányom és én. De ez a kimerevedett pillanat is véget ér egyszer, ha erről nézzük. Viszont a történések eme sodra nem kecsegtetett bíztató jövővel. Hisz ez a tragédia egyszer már megtörtént... S most még egyszer? A gyönyörrel telített emlékezést átvette a kimeredt pillanat rémült felismerése. Még egyszer? Miért!? Miért!? Miért!? Tettem fel a kérdést az Univerzumnak. Ezt Én Nem Akarom! Ő egy ártatlan gyermek és én sem akarom elveszíteni. Ráadásul ugyanúgy. Fájdalom hasított belém. Amilyet sem most, sem később nem akarok érezni. Nem! - kiáltottam a végtelenbe rezzenéstelen ajkakkal. - Nem akarom! És nem és nem és nem! Szinte beleőrülve a saját tehetetlen mindenségembe; elkezdtem zuhanni. Nem a szemeimmel láttam ami történt. Agyam vagy kikapcsolt, vagy be, ezt már utólag eldönteni nem tudom.

Egy kétségbeesett lélekrándulással valami ösztönös térbe sűrűsödtem. Karjaimat hátraszegtem, testemmel előre dőltem, s homorú ívben hajtott gerincoszlopom tetején királyló ősi koponyámmal nyakamat kétszeres hosszúra nyújtottam, mint valami világba süvöltő kifordult zengőíj. Így hagyta el ajkamat A Kiáltás. Hogy honnan jött? Ne kérdezd. Mit jelent? Emlékszem-e rá? Nem tudom megmondani. A Kiáltás és én egyek lettünk és mindig is léteztünk. Eggyé váltam a lányommal, a madarakkal, fákkal, a délutánnal, tegnappal, holnappal, Veled, s mindennel amit csak tudok. Eggyé váltam a megtört időből kirobbanó autóval, az utolsó csavarig. Nem árthatott nekem, nekünk. Minden sík minden pontja megtelt az örvénnyel, amit keltettem. Darabok szakadtak fel belőlem a kiáltással és besűrűsödtek az egyre gyorsabb pörgéssel táguló mikroteremtésbe egészen addig, amíg teljesen feloldódva az összes erő urává nem váltam. A legősibb szent Hangtól átjárt leheletbe belevibrált a fékeveszett jármű és egyszerűen molekulárisan szétcsúszott miközben felpattant a járdára. Úgy suhant keresztül a ledermedt kislányon, hogy még csak meg sem érezték egymást. Nem volt test, nem volt fém, nem voltak kölcsönhatások, fizika, mindössze eltolódás, siklás és nagy levegő.

A fékcsikorgással kísért röccsenéssorozat térített magamhoz, ahogy a tűzpiros autó ízzé porrá törve a Julcsi mögötti padot, becsapódott egy masszív kerítésbe. Újra úgy láttam mint két másodperccel azelőtt és amit így elsőre felfoghattam, az egyszerre volt természetes és hihetetlen. A kislányom még mindig ott állt a vállára vetett pulóverrel, tágra nyílt szemekkel rámmeredve, mozdulatlanul és sértetlenül, csak a környezete változott meg kissé.

Már az úton elkezdődött a féknyom két fekete csíkja, ami felszántva a füves sávot, épphogy elfért két fa között. A kerékpárút és a gyalogjárda aszfaltját tovább mázolta föld-fű-gumi keverékével két határozott párhuzamos. Ennek a nyomnak a kellős közepén állt Julcsi, aki - velem együtt - még most sem fogta fel teljesen, hogy mi is történt. Mögötte a pad maradványain keresztül, az elcsendesült roncs groteszk teteméig vezettek a nyomok. A nyomok, melyeknek tanulsága szerint Neki nem lenne szabad ott állnia hajaszálagörbületlenül a két fékcsík közt, földbegyökeredzett lábbal. De ott áll. És most nem is érdekel az hogy hogyan történt, csak az, hogy semmi baja. Elsőként én tudtam megmozdulni. Talán három-négyszer ha leért a lábam, akkorákat szökelltem felé. Térdre estem előtte és átöleltem. Erre ő is magához tért és szorított némán könnyezve. Hangtalan sirattuk magunkat. Nem tudni, hogy meddig tartott ez az állapot. Az emberek hangjára riadtunk fel.
„Nézzék! Semmi baja!... Hogy történt!?... El bírt ugrani!?... Jól vannak!?... Uram! Hallja amit mondok?..."
Zagyva kavarodás támadt körülöttük. A villamosról letódult tömeg kiegészítve a járókelőkkel meg a leállt autósokkal, segítő szándékba csomagolt bámész szemtanújoggal körbevett minket. Nem ránk voltak kíváncsiak, hanem arra, hogy hogyan is történt, mert biztosan nem látták rendesen. Az autóronccsal senki sem törődött. Egyre szorosabb volt az embergyűrű, egyre fojtogatóbb és kibírhatatlanabb. A tapintatlan szenzációéhség, nyers durvaságával felülmúlt minden képzeletet.

A férfi lassan, méltósággal felállt és anélkül hogy csak egy pillantást is vetett volna az emberekre, megfogta a kislánya kezét és lassan, de határozottan elindult vele hazafelé. A tömeg elcsöndesült és hogy a félelem vagy a tisztelet volt-e nagyobb ami eluralkodott rajtuk, még ők sem tudták. Félig lehajtott fővel, szinte alázatosan utat nyitottak előttük. Nem tudtak, nem láttak, de valahol, valamit érezni véltek. Az apa és a kislány csendesen elsétált. Nem szóltak, nem néztek egymásra, nem mosolyogtak. Csak ballagtak az Úton, túl a mázsás tapasztaláson egy újabb bizonyossággal valamiről, aminek még csak a nevét sem tudták...

Kapcsolat

  •  

    Levelezési címünk

    Budapest, 1026 Júlia utca 13.

  •  

    Alapítványunk telefonszáma:

    +36 30 990 76 07

  •  

    Email címünk

    info@szepesmariaalapitvany.hu

  •  

    Facebook

    facebook.com/szepesmaria

Ajánljuk: