II. díj: BERNÁTH ZSOLT: A halál

Bernáth Zsolt: A HALÁL

Hello, sötét, régi cimbora
Most beszédem van veled újra

(Paul Simon)

A Halál jó barátom volt. Még gyermekkorunkban kerültünk össze. Emlékszem, alig pár háznyira laktunk egymástól, és nem volt nap, hogy ne találkoztunk volna. Felelőtlenek voltunk, gyerekek, igazi gyerekek. Volt, hogy ott aludt nálunk, vagy én őnáluk, a lényeg annyi, hogy rengeteget készültünk ezekre az éjszakákra. Természetesen nem aludtunk, dehogy: hol egész éjjel suttogva beszélgettünk, hol pedig felmentünk a háztetőre, és hanyatt fekve néztük a csillagokat.


Ábrándoztunk.
Ábrándoztunk a jövőnkről, mi lesz belőlünk, s hogy mi lesz kettőnkkel. Nem tudtuk elképzelni, hogy létezhet jövő nélkülünk, és létezhetünk egymás nélkül is. Szerelem volt ez? Ugyan, hiszen mindketten fiúk voltunk, bár a kamaszkor előtt talán... igen, talán megfogalmazhatjuk így azt az érzést, ami kapcsolatunkat éltette, és ezzel még nem is tévedünk ingoványos talajra, hiszen tiszták voltunk, ártatlanok és gyengédek.
Odafigyeltünk egymásra. Az érzéseinkre, a másik érzéseire, a fejlődésre, és talán ez volt az egyetlen olyan kapcsolat az életemben, amikor önzés nélkül tudtam szeretni. Nem voltunk féltékenyek a másik barátaira, derűsen figyeltük életünk folyamatát, merre is tart, hisz oly mélyen ismertük egymást, hogy valahol mindketten tisztában voltunk azzal, kiben mi lakozik, s hogy mivé növik ki magukat a láthatatlan csírák.
Olyan volt ez, mint egy mag, amely belsejében tartalmazza már az egész növényt, s bár ágait eltéríthetik különböző eszközökkel, botokkal, madzagokkal, egyvalamit azonban senki emberfia nem befolyásolhat: hogy mi legyen a hajtásból. Tudtuk, nem egyfelé tartunk, hogy ő erőszakosabb, vakmerőbb és agresszívabb, mint én, aki hajlamosabb voltam a befelé fordulásra, egyszóval mindent tudtunk a másikról, csak azt nem sejtettük, hogy valóban létezhet úgy jövő, hogy évekig nem látjuk majd egymást.
Emlékszem kamaszkorunk közös lerészegedéseire. Amint az tapasztalatlan alkoholfogyasztókhoz illik, nem tudtuk, nem tudhattuk a mértéket, így végül egymás homlokát fogtuk a villanyoszlopok mellett, erkélyek korlátainál, ahogy könnyíteni igyekeztünk magunkon. Természetesen első hódításaink is párhuzamosan zajlottak, és bár ő hamarabb és rámenősebben vetette be magát a gyengébb nem becserkészésébe, azért én sem maradtam le mögötte, bár igaz, hogy sokkal belevalóbbnak gondoltak a környezetünkben lévő lányok, mint amilyen valójában voltam.
Ő csak nevetett mindezen, sokszor talán nem is tudta, mi zajlik bennem. Ekkor már kezdtünk távolodni egymástól, más társaságunk lett, más értékrendünk, és másképp láttuk az életet. Én nagy kérdéseket kezdtem el feszegetni, nagy válaszokat reméltem, míg ő napról napra élt, és élvezte azt, amiről én ábrándoztam, elméleteket gyártottam, amit próbáltam megérteni. Húszas éveinket már külön töltöttük, és pontosan a harmincadik születésnapomon egyszer csak beállított.
Akkoriban már elvált voltam, egy kisfiú apja, akit nem én neveltem. Egy apró lakásban laktam, fordítóként dolgoztam. Sokat voltam egyedül, és sűrűn gondoltam azokra a háztetőkön eltöltött órákra, amikor nem egészen így képzeltem el azt a felnőttet, aki most szembenézett velem a tükörben. Mit mondtam volna vajon annak az őszülő fickónak, aki meglátogat a tetőn, és közli, hogy én leszek ő? Egyrészről bizonyára csodáltam volna életéért, másrészt viszont kikértem volna magamnak, hogy a bőrömbe bújva emlékezzen rám.
De mint mondottam, ez nem történt meg, helyette egy tavaszi estén, szombaton, délután fél öt előtt pár perccel kopogtak, és ott állt az ajtóban, teljes életnagyságban rég nem látott barátom, lelkem másik fele, gyerekkorom főszereplője.
- Helló - köszönt.
Mosolyogva bólintottam, nem nyújtottam kezet. Soha nem fogtunk kezet. Úgy gondoltuk, kettőnk között nincs értelme az effajta üdvözlésnek, elég sűrűn látjuk egymást. És bár akkor már évek óta nem találkoztuk, most sem pazaroltuk az időt udvariassági körökre. De az is lehet, hogy a megtartóztatás ösztönös volt, mert az ember ugyebár nem fog kezet a Halállal.
Ő volt a Halál, rögtön meg is mondta, miután leültünk egymással szemben a szobában. Ezen eltűnődtem.
- Hogy lesz valakiből Halál? - kérdeztem.
Végigsimított a homlokán, és derűsen hátradőlt.
- Ez is csak egy foglalkozás - mondta. - Tulajdonképpen lehettem volna bérgyilkos is... voltam is - tette hozzá szemlesütve -, de aztán úgy gondoltam, ha már lúd, legyen kövér. Csináljuk százszázalékosan. Így én lettem a Halál. Megjegyzem, csak a te számodra. Mindenkinek van egy személyes Halála, aki majd eljön érte. Rendszerint ismeri is az illetőt. Így nem olyan fájdalmas.
- Ismerős? - mondtam. - És miért pont te?
- Mert én vagyok erre a legméltóbb - felelte. - Én ismerlek a legjobban. Mit gondolsz, eltűnt kedveseid talán ismertek téged? Ők cserbenhagytak, melyikük vállalna fel ekkora feladatot? Én szerettelek téged a legjobban, olyannak, amilyen vagy, szerettelek, amikor sírtál, amikor nevettél, amikor megbántottál engem - és szerettelek akkor is, amikor te nem szerettél.
- Így igaz - feleltem. - Szerettél.
Hallgattunk. Felállt, és az íróasztalomhoz lépett. Kezébe vett egy bekeretezett képet. A kisfiam volt rajta. Nézegette.
- Jó kép - mondta. - Milyen egy képet nevelni?
Elkomorodtam.
- Ne mondj ilyet. Megbántasz vele.
- Tudom - mondta, és visszaült. A képet nem tette le, csak úgy fordította, hogy ne lássam. - Ne haragudj. Csak szerettem volna látni az arcodat, hogy tudjam, itt hagysz-e valamit, ami fáj. Nyugodj meg. Őt itt hagyod.
- Nélküle már befejeztem volna - jegyeztem meg. De nem vett komolyan.
- Vele is befejezted. Szerinted miért vagyok itt?
A szél szelíden befújt a nyitva hagyott ablakon. Meglengette a függönyt, és a tavasz illatát varázsolta a szobába.
- Tavasz - jegyezte meg, aztán nem szólt. Én is hallgattam. Felötlött, hogy csomagolnom kéne, aztán kinevettem a gondolatot. Ahová megyek, ott nemigen lesz szükség váltás fehérneműre.
- Szereted még a delfineket? - kérdezte sokára.
- Nagyon - mondtam.
Bólintott.
- Érthető. Szabadon úszó, értelmes lény. Te csak az utóbbi vagy. Értelmes, de nem szabad. Soha nem is voltál az.
- Kevesen azok.
- Igen! Mert a halált választják párjuknak, aki aztán egy szép napon utat mutat nekik a megsemmisülés felé.
- Megsemmisülés?
- Az! Te bevetted a mesét az angyalokról meg újjászületésről? A természet újjászületik tavasszal, igen. De az ember nem. Az ember meghal. Te meghalsz.
Kegyetlennek tűnt. Erőszakosnak. Agresszívnek. Kérlelhetetlennek. Mint gyerekkorában. Akkor ezért szerettem. Most féltem tőle egy kicsit. Gyengének éreztem magam, de tudtam, biztonságban vagyok vele. Mint gyerekkoromban. Ő ezért szeretett akkor. Így, felnőttként azonban már nem feküdhettünk ki a tetőre, és nem ábrándozhattunk.
Most először őszintén elmosolyodott. Mintha meghallotta volna gondolataimat, mert kacsintott, és így szólt.
- Miért ne?
Kifeküdtünk a tetőre. A szurkos borítás meleg volt, a nap vidáman, tavaszi-lágyan sütött. Hanyatt voltunk, ahogy régen, és szemünk látómezejéből kizártunk mindent, ami elronthatta az illúziót, hogy repülünk a kék égben a felhők között. Bárányfelhők tülekedtek az égen, és egy régi indián mondás jutott eszembe: Jó nap ez a halálra.
- Mit viszel magaddal? - kérdezte.
Azonnal nem tudtam válaszolni. Mit is? Mit lehet? Mit érdemes?
- A kedvesem arcát, ahogy aludt, és én simogattam - feleltem aztán. Nem is tudom, hogyan is habozhattam. Hiszen annyira magától értetődő volt. - A kisfiam nevetését és göndör fürtjeit. A Pink Floyd dallamait. A csokoládé ízét. A verseket. A tengert. Az öleléseket.
Éreztem, hogy oldalra fordul és rám néz.
- Mégsem volt ez olyan rossz, igaz? - kérdezte. Hangjában melegség bujkált, mintha beleköltözött volna a tavaszi szél. Valami sósat éreztem az ajkamon. Nem mondott mást, és én sem szólaltam meg többé. Csak megmutatta az utat.
Egy pillantás volt.
Egy rövid zuhanás.
Pillanatnyi fájdalom.
És mindaz, amit percekkel előbb felsoroltam, velem jött, és jelezte az irányt.
A Megnevezhetetlen mélységei felé.

Kapcsolat

  •  

    Levelezési címünk

    Budapest, 1026 Júlia utca 13.

  •  

    Alapítványunk telefonszáma:

    +36 30 990 76 07

  •  

    Email címünk

    info@szepesmariaalapitvany.hu

  •  

    Facebook

    facebook.com/szepesmaria

Ajánljuk: