TÓTH KRISZTINA: Fabula

Fabula

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királylány. Egy hatalmas kastély...
- Elég! Unom! Nem akarom ezt hallani. Királylányok nincsenek. Sem sárkányok. Sem fehér lovon vágtázó herceg, mely fényes sörényű paripáján érkezik, páncélján megvillan a napfény és kardját kirántva életét mit sem féltve, megmenti a csodaszép lányt, aki nádszálvékony, haja mindig frissen mosott, sminkje és ruházata makulátlan, még akkor is mikor a gonosz egy álló éve tartotta rabságban a kastély legmagasabb, legkisebb tornyában. Nem létezik, és nem is lesz soha -dühöngött a kislány és becsapta a könyvet.

A nő csodálkozva figyelte a barna loknik táncát és a pisze orrot, mely a sértettségtől újra és újra meg rándult. Még csak 7 éves, de az agya már tudatosan szelektál, átlát mindent, ami hamis és kutatja, szomjazza a valót, az igazat. Már a neve is valami dacot és fiatalos lázadás mutatott. Liza.
Liza borostyán színű szeme mély bölcsességről árulkodott, akik ismerték órákig el tudtak mélyülni ebbe az aranyló vizű tóba, mely messzi tájak, régi, eltűnt korok felé repítette őket. Olyan volt mintha már ezer éve ismernék egymást, megjárták együtt a világ összes erdejét, fiatal asszonyokként táncoltak hatalmas tűzrakások mellett, testvérekként vívtak meg ezer csatát, és hol jóban-rosszban, betegségben-egészségben, szerelmesként, barátként, vagy fivéri szeretetben találtak újra és újra egymásra, az évezredek sora alatt, majd, mint ártatlan gyermek érkezett most, tanítani, adni valami egészen mást mindenkinek.
- Ne mondd ezt, hiszen a meséket mindenki szereti, kellenek és megszépítik az életet. - győzködte a nő, és újra kinyitotta a könyvet. -Minden este olvastam neked, azt hittem, hogy ezek a történetek fontosak.
- Nem hiszek bennük, nem találom őket igaznak, a való életet szeretem. -jelentette ki hektikusan.
A nő elmosolyodott. A való élet egy parányi kislány szájából igazán meghökkentően hangzott.
- Értem. Jó lenne, ha a valósággal még várnál kicsit. Ráérsz akkor tapasztalni, ha már elég idős leszel, és akkor majd arra vágysz, hogy bárcsak újra visszamehetnék a sárkányok közé a kastélyba és szurkolhass a jóképű hercegnek azért, hogy vajon ő lesz e szabadság elhozója.
- Badarság. Igaz történetet szeretnék hallani, olyat, ami valós volt és még mindig az. Vajon te tudsz ilyet?- nézett kérdően és karjait maga elé fonta.
A nő megdöbbent, nem gondolta, hogy hirtelen ekkora kihívásnak lesz kitéve, és agya gyorsan kutatni kezdett egy olyan sztori után, ami elnyeri a lurkó tetszését.
- Rendben van, nekem van időm- szurkálódott mosolyogva a copfos.
- Hú, hát én olvasásban erős vagyok, de az igazság boldogtalanná tesz, szeretek álmodozni és azt hittem Te is. - szólt a nő, terelve a témát, de látta, hogy Liza hajthatatlan.
- Rendben, akkor majd összeszedem magam, de figyelmeztetlek, hogy nem lesz olyan érdekes, mint a hét törpe.
Látta, hogy Liza szemét elöntötte a csillogás, és az érdeklődés, elhelyezkedett a székben és kíváncsian várt.
- Oké, még a kezdeti mese elemeket is kihagyom, hogy véletlenül se hidd azt, hogy átverlek.
Volt egy lány. A neve nem is olyan fontos, talán azért sem, mert lénye olyan erős és szerethető volt, hogy sokan egyszerűen elvesztek ebben a tulajdonságában és már nem is érdekelte őket, hogyan szólítsák, csak mellette akartak lenni.
Nagyon barátkozó és cserfes volt. Imádott álmodni és álmodozni. Már gyermekkorában észrevette látomásai mennyire valóságosak. Mint valami film, úgy peregtek le éjjel a szeme előtt és furcsa módon meg is történtek. Nem tulajdonított nekik nagy jelentőséget, számára inkább szórakoztatóak voltak. Előre látta az irodalom dolgozat kérdéseket, azt hogy a tanár elbotlik a pulpitushoz menet, és hogy a padtársa lebukik puskázás közben. Élvezte a helyzetet, nem figyelmeztetett senkit előre, csak egy kis jegyzetfüzetbe húzta sikerének striguláit. Egészen addig a pillanatig vette tréfásnak mindezt, mígnem a saját bőrén tapasztalta vízióit. Egyik éjszaka annak a városnak a buszmegállójában „találta magát", amelyikben élt. Ugyanaz a nyüzsgés volt, mint hétköznap délután, a nap melegen sütött, és ahogy szokás, az emberek türelmetlenül várták a járműveket, hogy végre a fárasztó munkából hazaérjenek. Mindenütt járókelők, színes ruhákban kavarogtak, nevetgéltek, beszélgettek, s csak lesték, hogy mikor érkezik értük a sötétkék doboz. A lányka barátnőjével várakozott csacsogtak és pletykáltak, mint mindig, ruhákról, együttesekről, fiúkról, s a suli buliról. Messziről már feltűnt a 11-es busz és nagyot sóhajtva-, hogy traccspartijukat megszakította a járgány fékezése- megindultak a tömeggel együtt. Mikor a sokadalom már elfoglalta helyét, és a többség kapaszkodott, a lány akkor vette észre, hogy barátnője nincs sehol. Valahogy utat tört magának az ablakig és akkor látta, hogy a megállóban maradt. A nyitott ajtón még lekiáltott, integetett, hogy ez a jó busz, jöhet már, le ne maradjon, de az imádott barátnő mozdulatlan maradt. Meredten állt mintha földbe gyökerezett volna a lába. A lány csak kiabált, ahogy tudott, integetett, mikor a csengő megszólalt, az utolsó erejével tartotta az ajtókat, de hiába, a mechanika győzedelmeskedett és nyikorogva bezárultak. Kezeit és orrát az ablakhoz tapasztotta és csorogtak a könnyei. Fájdalmas szorítást érzett a szívében és kétségbeesetten ütötte az üveget. Az idő mintha megállt volna, a járókelők mozdulatlanná váltak, csak egy rózsaszín pulcsis kislány feje emelkedett ki a tömegből, szeme egyenesen barátnője tekintetébe fúródott és elmosolyodott. A busz elindult, a rózsaszín kar felemelkedett és integetni kezdett. A lányt valami végtelen nyugalom szállta meg, és mintha beletörődne a furcsa helyzetbe, utazott tovább...
Ez volt a mérföldkő, ugyanis víziójának főszereplője másnap meghalt, elütötte a 11-es busz. Mély döbbenet futott végig az ismerősökön az értelmetlen halál miatt, de ő akkor 13 évesen tudta, hogy az agyában kattogó képek sorozata lesz rendeltetése. Hónapokon keresztül nem tért észhez és saját magát hibáztatta. Megesküdött az égnek, s az ég összes angyalainak, hogy egész életében arra fog törekedni, hogy a tragédiákat megelőzze.
Nem mintha az élet ilyen egyszerűen működne, az akadályok csak úgy gördültek elé, terelve más utakra, más életfeladat felé. Teltek a hónapok az évek, városról, városra országról országra járt, emberek, barátok, ismerősök jöttek-mentek az életében, de egyvalami nem változott, a víziók a fejében és a vágy arra, hogy ezzel az segítsen. Hogy álmai, megmaradjanak lejegyezte őket, s mivel félt, hogy újra elveszít valakit, gondolataival tovább szőtte történeteit, mígnem valódi és igaz mesék lettek belőlük. A család és a barátok imádattal jártak a lányhoz, faggatták őt, olvasták személyre szabott történetüket és oly mélyen hittek benne, hogy gondolataikkal, nemes egyszerűséggel csak teremtettek. Megvalósították azt, amire mindig is vágytak és hálásak voltak a lány minden szaváért. Egyre szélesebb körben terjedtek a varázslatos gyógyító mesék. A lány nem tett semmit, csak álmodott és beszélt, beszélt, amíg gondolatai táncot lejtettek. Barátok barátai, ismerősök ismerősei keresték fel őt munkáról, családról, szerelemről, pénzről és egészségről faggatták. A lány csak ült szemeit lehunyva és szavaival varázsolt, a történetek csak úgy pörögtek és forogtak, körbevették hallgatóját, mint valami édes dallam beúsztak füleibe, eltelítették gondolatait és örökre ott ragadtak. Egy tökéletes zene mely megmaradt fejükben, ez a muzsika kísérte őket, még a nehezebb időkben is, és adott erőt nekik minden percben. Hivatásában minden tökéletesen működött, egy valami mégis aggasztotta. Nem tudta az ő élete hogy alakul, magáról soha nem álmodott, amikor behunyta a szemét és életén gondolkozott, a tér sötéten maradt. Bántotta a dolog, de örült az égi ajándéknak és annak, hogy másokon segíthet.
Egy esős őszi reggelen egy idős hölgy kopogtatott. Haja ezüstösen fénylett, arca kora ellenére gyönyörű sima volt, de szemeiből mintha kihunytak volna a fények. Halkan, mint valami angyal belibbent a szobába és mintha már ezer éve ide járna elfoglalta helyét a hatalmas fotelban. A lányt furcsa érzés kerítette hatalmába, mintha már régóta ismerné minden mozdulatát, mosolyát, szomorú szemeit. A hölgy kedvesen, nemes egyszerűséggel számolt be gyógyíthatatlan betegségéről. Olyan természetesen beszélt róla, mint mikor valaki egy rég bevált recept elkészítéséről mesél, annak minden alapanyagáról, mennyiségéről, fűszereiről, megspékelve még egy kis titkos hozzávalóval, ami olyan egyedivé teszi azt. Ez a kis adalék a nyugalom volt, az a nyugalom, mikor valaki tisztában van teste minden egyes rezdülésével, az okokkal, hogy miért is reagál így minden sejtje. Egy valami hiányzott az összetevőkből, a hit, ezért volt most itt, hogy a látomásokból ezt valahogy visszaszerezze.
A hölgy sokat látott ódon szeme kíváncsian tekintett a reményteli jövőbe, mely a lány által teljesedhetett csak ki. Ez volt az utolsó esélye, hogy változtasson.
A teát elfogadta, kényelmesen elhelyezkedett és várt. A lány leült elé és végigmérte az asszonyt, úgy mintha szinte belelátna lehunyta szemét és megrohanták a képek.
Összehúzta szemeit, és kissé zavart lett. Önmagát látta. Megrémült, ilyen még soha nem történt vele. Furcsa álmot látott. Egy erdőben sétált, minden túl tökéletesnek hatott. Gyönyörű idő volt, a napfény lágyan sütött és valahogy elmúlt vakítása, de oly annyira, hogy hosszú percegik bele tudott nézni az aranyló gömbbe. Az erdőben kristálytiszta levegő volt, a madarak jókedvűen csiviteltek és az állatok mutatták az útját. Hatalmas tisztásra érkezett, ami tele volt gyönyörű virágokkal, amik úgy ragyogtak, mint valami gyémánt és szinte látta magát mindegyikben. Mikor megérintette volna a csodás növényeket, azok hirtelen visszahúzták virágaikat és elhervadtak, szárukból és leveleikből két utat formázva. A lány hirtelen nem tudta, hogy merre induljon el, hezitált és teljesen kétségbe volt esve. Hirtelen két sziluett jelent meg előtte, az arcuk nem volt látható, de ő határozottan érezte és tudta, hogy mindkét alak az idős hölgy. Kezeit megfogták és elindultak a két út felé. Abban a pillanatban a lányból kettő lett és szétváltak útjaik. Minden elsötétült. A valóságba zavartan tért vissza. A hölgy ugyanúgy ücsörgött a fotelban, kérdően és kíváncsian nézett rá. Nem tudott mit mondani, nem voltak szavak, hiszen magáról még soha nem álmodott. Kérte a hölgyet jöjjön még hozzá, és mindenképpen segít neki. Az asszony, hogy végre választ kapjon rendületlenül járt a kis lakásba, teával a kezében pihent a fotelban és a lányt nézte, miközben ő behunyt szemmel álmodott. Minden alkalommal csalódásba oltott idegesség lett a víziók eredménye. Ugyanaz az erdő, a nap, az állatok, a rét, a csillogó virágok, az asszonyok és a szétszakadás. A bánat egyre inkább erőt vett rajta és már senkinek sem tudott segíteni, az álmaiban egyre csak az erdőt járta, a rétet, majd teste és a lelke kettévált és minden árnyba borult. Már nem tudta, mi a helyes, mi a jó, mit kell tennie vagy mondania, mi az értelme, miért van itt, mik a céljai, elvesztette egyetlen adottságát és hitét a mesékben, számára megszűntek a történetek és bezárult a világ összes könyve. Magába fordult és többé nem volt szabadulás onnan. Az idős hölgy, míg bírta járt hozzá, táplálta benne a tüzet, segítette, beszélt hozzá, de a lány már nem beszélt, mintha szemeit valami sűrű köd takarta volna el, a fény eltűnt belőle. Ahogy telt az idő, azon kapta magát, hogy már nem kopogtatnak az ajtaján, a fotel üresen ált és a teafilter rég beleszáradt a csészébe. Az idős asszony elment és már nem jön vissza többé, valahol a távolban jár, túl a mezőn és a tündöklő virágokon és talán most már hisz, elhiszi, azt hogy a betegségen túl létezik valami megmagyarázhatatlan, valami sokkal szebb és kimondhatatlan, amit csak azok tapasztaltak, akik ott jártak. Ez volt az utolsó csepp. A csepp, mely megmérgezte maradék gondolatainak talaját, a tudata örökre eltűnt. A történetnek vége.
-Vége? -nézett a kis fürtös hitetlenkedve. Azt hittem, hogy ez egy vidám sztori.
-Te akartál igaz történetet, ez pedig maga a valóság.- dőlt hátra a nő.
-Én ezt nem értem, nem végződhet így, hiszen álmai voltak, segített mindenkin. -értetlenkedett a lurkó.
-Pedig így volt, már semmi nem számított neki.
-Miért nem jött rá, hogy mit jelent az álom?
-Tessék?
-Azt kérdeztem, hogy miért nem gondolkozott azon, hogy ez a látomás mit jelenthet, mert valamit mutatott és szerintem nem foglalkozott ezzel, nem látta azt, ami egyértelmű.
A nő ledöbbent és nem talált szavakat! -Mert nem tudta, mert nem értette, vagy talán csak belefáradt, elvesztette a képességét és ennyi.- szólt ingerülten.
-Ilyen nincs! -pörögtek dühösen a loknik. -Hiszen a képesség és a hit benne van minden ember szívében, azt nem lehet elveszíteni, rendíthetetlenül ott van, és soha nem hagyod el, nem tudod, egyszerűen nem lehet. Néha valahol lemarad, de utolér, követ, lépten-nyomon veled van és egyszer csak, amikor te is úgy akarod, akkor melléd ér, megfogja a kezed, és veled marad.
A nő szemének csatornái megeredtek, és mint valami tiszta dübörgő vízesés, utat törtek maguknak, minden tele lett fénnyel és élettel.
-Liza! Liza! Ébresztő!
A nő felriadt, érezte szájában könnycseppjeinek sós ízét.
-Liza mennünk kell, vége a szabadidőnek, kezdődik a foglalkozás. -A nő felnézett és egy kedves arc nézett le rá.

-Hol van?- kérdezte zavartan? Hol van a kislány? Aranybarna haja van, hatalmas loknikkal, pisze orra van és pimasz, itt ült és mesét követelt, igaz mesét, amiben nincs hazugság, Liza a neve.
- Senki sem volt itt, csak elszundikáltál, gyere mennünk, kell, kezdődik a terápia, már csak rád várunk.- kérlelte az orvos.
-Nem értem, pedig itt volt, olyan valóságosan, minden rezdülését láttam és beszélgettünk, meséltem neki egy lányról, aki elvesztette az álmait. Aztán elmagyarázta, megmutatta, hogy hol vannak, hogy bennem vannak, itt voltak végig, a nyomomban jártak, követettek, utolértek, és már velem maradnak örökre.
Az orvos ránézett és olyan sok idő elteltével megint látta a tüzet a szemében. Látta a hitet a szemében és ez felért egy terápiával. Egy tollat és egy papírt tett a nő elé az asztalra, megszorította a kezét és kiment a szobából.
Aznap éjszaka a rehabilitációs központba csak egy ember nem tudott aludni, egy apró lámpa fényénél egy toll és papír segítségével tovább szőtte meséjét és elindult a gyógyulás felé.

Kapcsolat

  •  

    Levelezési címünk

    Budapest, 1026 Júlia utca 13.

  •  

    Alapítványunk telefonszáma:

    +36 30 990 76 07

  •  

    Email címünk

    info@szepesmariaalapitvany.hu

  •  

    Facebook

    facebook.com/szepesmaria

Ajánljuk: