Szepes Máriával beszélget Gálvölgyi Judit a PLAYBOY magazin számára

Őszinte beszélgetés egy eretnek tanítóval élet(ek)ről és halál(ok)ról, erotikáról és erkölcsről, jelen világunk örömeiről, bajairól, az útvesztőről meg a Vízöntő koráról.

„Az ősi ember nem a természet ellenére élt, nem akarta leigázni, megváltoztatni. Együtt élt vele, és volt egy olyan többlete, amelyet az úgynevezett modern, civilizált ember már elveszített. Szellemi kultúrának nevezték. A mai ember a szelleme és lelke életadó táplálékát veszítette el."

„Mintha valaha, valamikor már megtapasztaltam volna, hogy előttem áll egy lehetőség, de jobb nem élnem vele. Morálnak azért nem nevezném, mert az országonként és koronként változik. Inkább a saját magasrendű hitem, hogy nem tehetek olyat, amiért szégyenkeznem kellene az ideáljaim előtt."


„A Föld csupán átutazóhely, a szellem és a lélek tapasztalásának a helye. Azért kell a léleknek újra és újra megszületnie, reinkarnálódnia, hogy tudatlansága tudássá, tapasztalássá változzék."


A tudomány még ma is meglehetősen keveset tud az emberi agy működéséről. Annyit nagyjából sikerült már megállapítani, hogy az elvont, fogalmi gondolkodást a bal agyfélteke irányítja, míg az öt érzékszerv közvetlen, érzéki tapasztalatai és az intuitív gondolkodást, az úgynevezett „hatodik érzék" a jobb agyfélteke uralma alá tartozik.
A számítógép működéséhez hasonlatos, absztrakt fogalmi gondolkodás és a szavakban többnyire körül sem írható megérzés persze egy igen széles skála két végpontján helyezkedik el, és jóformán soha nem válik szét tökéletesen a hétköznapok gyakorlatában.
Louis W. Meldman amerikai pszichológus elmélete szerint ez a kétfajta gondolkodás a felelős elsősorban a világ összes nagy vallási mozgalmainak a kialakulásáért, és ezeket a mozgalmakat a tudós - alapvető sajátosságaik alapján két nagy csoportra osztja. Szerinte a bal agyfélteke szülöttei mindazok a vallások, amelyeket ő - összefoglaló néven - „népszerű teológiáknak" nevez. Ezek rideg és megmásíthatatlan tételeken alapuló vallások, amelyek makacsul ragaszkodnak bizonyos szentnek nyilvánított szövegekhez, kitalált történetekhez, és követőiktől elvárják, hogy vakon higgyék e szövegek minden egyes betűjét. Az írott vagy kimondott szót többre becsülik az eleven, létező valóságnál, a tapasztalásnál, lényegüket tehát elvont képzetek és megkérdőjelezhetetlen vakhit alkotják. A jobb agyfélteke közvetlen tapasztalásain alapuló hiedelmeknek Meldman a „misztikus hagyományok" elnevezést adja. Ezek a vonzó vallási mozgalmak nem ragaszkodnak semmiféle merev szabályhoz, szent szöveghez, szabályszerűen végrehajtandó szertartáshoz. Mindennél többre becsülik a közvetlen, érzéki tapasztalást, s híveiket is arra bátorítják, hogy ne higgyenek vakon semmiben, inkább igyekezzenek - akár megváltozott tudatállapotban is, amelyet előidézhetnek drogokkal, alkohollal, énekkel, tánccal vagy éppenséggel szeretkezéssel - minél több tapasztalatra szert tenni a mindenség milyenségét illetően. E rítusok célja - ellentétben a népszerű teológiák szertartásaival - nem az, hogy az ember megnyerje magának különböző természetfölötti hatalmak jóindulatát, hanem az, hogy közvetlenül, a maga bőrén megtapasztalja, milyen is mindaz, ami nem-én.
Az emberiség története során ez a két, egymással szöges ellentétben lévő hiedelemrendszer gyakran véres harcot vívott egymással, máskor viszonylagos békességben léteztek egymás mellett.
Világunk az utóbbi évtizedekben meglehetősen sokáig nyögte a racionálisnak mondott bal agyfélteke uralmát. Diadalát ülte a „józan ész". A szentnek és sérthetetlennek kikiáltott tudományos tételekben éppoly eretnekség volt kételkedni, mint a spanyol inkvizíció korában a Bibliában. Az ember dölyfösen józan, racionálisan tudományos uralma alá akarta törni a szabálytalan és szabad természetet. Minden történelmi korban akadtak azonban olyan emberek, akik nem engedték kialudni a misztikus hagyományok parazsát. Őrizték a tüzet arra az időre, amikor a rideg ráció ismét kifárad.
Ma ismét ilyen korban élünk. Földünk forrong, fölgyorsult a történelem. Országok szűntek meg és születnek, öröknek hitt és hirdetett igazságok vesztik hitelüket, ősrégi, félig elfeledett eszmék bukkannak föl és hódítanak újra.
Szekták ütik föl a fejüket, szélhámosok szédítenek, csalók csalogatják a hiszékenyeket egyre beljebb az útvesztőbe. Ám megjelennek az igazi tanítók, hiteles hagyományőrzők is. Akik sokáig rejtőzködtek, de sohasem tétlenkedtek. Közéjük tartozik Szepes Mária is.
Igazolványa szerint 83 éves. 1908. december 14-én született, a Nyilas jegyében. Lehetne azonban ötezer vagy akár százötvenmillió éves is, mert valójában kortalan.
Színészházaspár gyermekeként látta meg a napvilágot, valósággal beleszületett a színházba. Édesanyja és nevelőapja később filmgyárat alapított, ahol sorozatban készültek a kor sikeres filmjei. Ő már gyerekfejjel játszott színpadon, később filmen is. Nyitva állt előtte a színészi pálya lehetősége. Mégsem lett színésznő.
Komédiások és könnyű erkölcsű nők szabados életű, bohém társaságában cseperedett föl. Nyüzsögtek körülötte a mohó tekintetű kamaszok, a vágyakozó, érett férfiak. Körüludvarolták, a kegyeit keresték. Mégis megőrizte ártatlanságát, úgy ment hozzá ahhoz az emberhez, aki soha nem is udvarolt neki.
A szülei metapszichikai társaság vezetői voltak egy olyan - a maihoz kissé hasonló - korban, amikor divat volt az asztaltáncoltatás és az álomfejtés, amikor médiumok és látnokok kápráztatták el a közönséget. Ő soha nem hitt semmiben, amíg maga meg nem tapasztalta, ki nem próbálta. Mindig az volt a jelszava: nem hinni kell, hanem tudni.
Szeret, megért, istápol mindent, ami eleven. Szinte egyformán beleérez a virág, a kutya és az ember lelkébe. Folyékonyan beszéli a gyermekek nyelvét, mert különösen szereti és érti őket. Egyetlen kisfia hét hónapot élt.
Nyolcéves kora óta írónak készült, tízévesen már tudatosan alkotott. Jóformán maga sem tudja, hány regényt, verset, színdarabot, novellát, ismeretterjesztő, tudattágító tankönyvet írt. Hazájában az igazinak mondott, hangos, nagy népszerűséggel járó irodalmi sikert mégis csak kis híján nyolcvanévesen érte el.
Hosszú életútja során lemorzsolódott mellőle mindenki: szülő, testvér, társ. Egyedül él. És sohasem magányos.

Szepes Máriával több kötetének szerkesztője, Gálvölgyi Judit beszélgetett.

 

Legelőször egy barátnőm vitt el Szepes Máriához, amikor életem egyik legnehezebb korszakában voltam. Az első találkozás megdöbbentő volt, mert egyszerűen nem kellett megismerkednünk. Mintha évezredek óta ismertük volna már egymást.
Csütörtök délután volt. Akkoriban Mária csak csütörtök délutánonként fogadott vendéget, mert súlyos beteg férje - akit éveken át ápolt végtelen odaadással - olyankor játszotta barátjával a heti sakkpartiját. Amíg a férfiak sakkoztak, Mária egy-két órára fölszabadult a betegápolás gondja alól.
Az első beszélgetést nem kellett elkezdeni. Egyszeriben benne voltunk a dolgok közepében, hiszen ősrégi ismerősökként csupán folytatnunk kellett azt a dialógust, amelyet korszakokkal korábban kezdtünk, aztán néhány életnyi időre fölfüggesztettünk. S ez a beszélgetés - aztán később a többi - egyszerre volt fárasztó és fölüdítő, mert amíg szinte összeroskadtam tudásának sokoldalúsága, kimeríthetetlensége alatt, a lényéből áradó meleg szeretet, bizalom és remény megújított. S miközben beoltott, miközben elindított bennem egy folyamatot, amelynek eredményeként magam is egyre többet akartam megtudni, de egyre többre jöttem rá magamtól, és egyre inkább kezdtem emlékezni, erőt is adott nekem, kifogyhatatlan erőt.


A beszélgetés azután éveken át folyt közöttünk - pedig meglehetősen ritkán találkoztunk személyesen. A könyvek közvetítésével folytattuk a dialógust.
Köztudomású, hogy nincsenek véletlenek. Az a szerencse és megtiszteltetés ért, hogy Szepes Mária több kötetének lehettem a szerkesztője, köztük a két, talán legfontosabb nagyregényé, az 1989-ben végre csonkítatlanul megjelentetett A Vörös Oroszláné, és az 1991-ben első ízben kiadott Raguelé. Ezért kellett találkoznunk. Ma már tudom.

Mária egy árnyas pasaréti mellékutca egyik többemeletes házának első emeletén lakik. Kétszoba-hallos, meleg, barátságos lakásának ablakain fák integetnek be, beárad a fény. A falakon férjének rajzai és festőbarátok alkotásai, a szekrényekben, polcokon könyvek és kéziratok kötegei. Az asztalon édes és sós rágnivaló, cigaretták, gőzölgő fekete várja a vendéget.

Mária minden nap ötkor kel, megfürdik a meleg, régimódi fürdőszoba nagy kádjában, a haját kontyba tűzi - évtizedek óta hordja ezt a frizurát -, kifesti magát. Nagyon nő.
Mária általában Chanel-stílusú kosztümöt visel. Szívesen egészíti ki öltözékét a ruha színéhez illő bizsuval. Ékszert nemigen láttam rajta - kivéve a jegygyűrűjét.
Máriát már délelőtt fél kilenckor sem nagyon lehet elérni telefonon: állandóan csörög nála a készülék. Ha ugyan otthon van, s nem tart éppen előadást valahol.
Mária az egyszemélyes ebéd után szundítani szokott egy-egy órácskát, azután délután ismét vendéget fogad, tanácsot ad, tanít, és árasztja kifogyhatatlan erejét mindazokra, akik gyöngék, sugározza végtelen szeretetét mindazokra, akik szűkölködnek a szeretetben.
Mária senkihez sem hasonlítható, páratlan jelenség és intézmény.
Boldognak és szerencsének érzem magam, hogy egy téridőben élhetünk ezen a Földön.

Playboy: Nemrégiben megjelent egy novellád egy finn sci-fi magazinban, és néhány sorban be is mutattak az olvasóknak. Nagyon meglepett, hogy a kis életrajz elején rögtön három nevedet is fölsorolták: Papír Mária, Orsi Mária, Szepes Mária. Melyik az igazi?

Szepes: Egyik sem. Amikor megszülettem, Scherbach Magdolna néven anyakönyveztek. Édesapámat Scherbach Sándornak hívták, ám művésznévként az édesanyja nevét vette föl. Papír Sándor néven lett bonviván, és a maga idején a pesti színházak nagy sztárja volt. Még akkoriban, amikor Petráss Sári és Fedák Sári volt a legnagyobb primadonna. Egyébként édesanyám is primadonna volt, Jászai Mari tanítványa. Szüleim kibéreltek Újpesten egy színházat, amely úgy virágzott akkor - nagyszerű társulattal -, hogy esténként körös-körül mindenütt hintók álltak. És annak a színháznak a színpadán én már kétéves koromban játszottam.

Playboy: Tehát úgyszólván a színpadon születtél, már gyerekfejjel szerepeltél színpadon - később filmen is -, mégis azt állítod: sohasem akartál színésznő lenni.

Szepes: Amikor megszülettem, már kész színész voltam. Az első szerepemet a Cigányszerelem című operettben játszottam. Édesanyám volt a színpadi anyám is, akinek számos csemetével kellett bemennie a színpadra, akik egytől egyig sopánkodtak, hogy éhesek. Én voltam a legapróbb, én kiabáltam a leghangosabban. Anyám a szerepe szerint rám szólt: „Te vagy a legkisebb, és te csinálod a legnagyobb lármát!" Mire én cérnahangon: „De én vagyok a legéhesebb!" Nevetés, taps, őrjöngés. Erre én kihúztam a kezem anyám kezéből, a színpad elejére mentem, széthúztam a szoknyámat és meghajoltam. Nem tanított rá senki. Emlékeztem, hogy ezt kell tennem. Mert az egyik előző életemben már voltam színésznő. A tudást magammal hoztam egy előző korszakból. A legtöbb gyerek kész dolgokkal születik, ez kétségtelen. Van, aki abszolút hallással, van, aki zseniális matematikai képességekkel. Az ilyen gyermekek egyszerűen emlékeznek. Nem homályosul el a tudatuk, amikor az egyik életből átlépnek a másikba.

Playboy: Ez a lélekvándorlás?

Szepes: Erről nem úgy kell beszélni, hogy lélekvándorlás, és nem úgy, mint valami idegen hülyeségről. Ez a reinkarnáció, ami nagyon is létező valami. Korregressziós hipnózissal (amiről ma mindenfelé annyi szó esik) vagy visszahatoló meditációval - hipnózis nélkül - minden gondolkodó ember képes fölidézni előző életeit. De nem ajánlom senkinek, hogy felelőtlenül megpróbálja. Sokat foglalkoztam őrültek írásaival és rajzaival. Nagyon sok olyan akad közöttük, aki alatt beszakadt a múlt, és egyszerre több személyiség él benne. Szóval nem akartam színésznő lenni, mert az ilyen irányú hajlamaimat egy korábbi életemben már kiéltem, nem érdekelt.

Playboly: Az a bohém, színes, különleges világ, amelybe beleszülettél, mégis meghatározó lehetett az életedben.

Szepes: Ugye tudod, hogy véletlen nincs, csak föl nem derített szükségszerűség? Nem volt tehát véletlen az sem, hogy éppen oda születtem, ahova, hogy az volt az apám - akinek nyilvánvalóan nemigen volt más feladata, mint hogy ő legyen a vér szerinti apám, hiszen nagyon fiatalon meghalt -, hogy az volt az anyám, hogy az volt a fivérem, hogy később az lett a nevelőapám, aki. Igen hasonló volt az alkatunk, az érdeklődésünk. Mert valójában csupán egyetlen rokonság létezik: a szellemi rokonság. Minden más csak tapasztalás, kötés, oldás - karma. A szellemi rokonság tesz teljessé bennünket, általa válunk részévé az egyetemes valóságnak. Az anyámmal és a fivéremmel mi szellemi testvérek voltunk, nagyon öreg gyerekek. Rengeteget olvastunk összevissza - tízévesen Zolát és Schopenhauert -, hajnalig vitatkoztunk, hogy van-e szabad akarat, kipróbáltunk mindent az asztaltáncoltatástól a spiritizmusig. Közben nem tudtuk, a házbért miből fizetjük, miből élünk, hiszen olyan volt a foglalkozásunk mindig, hogy egyszer fenn, egyszer lenn. Hol nyomor, hol siker. De roppant vidámak voltunk, és nagyon kíváncsiak, nyitottak, érdeklődők.

Playboy: Nyilván az a végtelen kíváncsiság - no meg a változatos olvasmányok - fordították érdeklődésedet az írás felé. Mikor kezdtél írni?

Szepes: Nyolc-kilenc éves koromban. Amikor az első könyvet olvastam úgy, hogy képzeletben megteremtettem magamnak a figurákat. Igazán sajnálom a mai gyerekeket, akik nem olvasnak. Van-e csodálatosabb annál, mint amikor az ember alakokat formál a képzeletéből, vagy továbbsző egy megkezdett történetet? Én például sohasem voltam elégedett a regényekkel, mindig átalakítottam magamban a végüket. És kilenc-tíz éves koromban már egészen tudatosan írtam. Persze ha valami hivatalos dolgot, vagy mondjuk, köszönőlevelet kellett fogalmaznom, beleizzadtam, nem tudtam megcsinálni. De amikor a magam fantáziája szárnyalhatott! Karinthynak van erről egy remek krokija. Egy fiatalember, aki író akar lenni, kikerül a frontra. Körülötte tombol a háború, szörnyűségek történnek, és a mi fiatalemberünk egyre csak töpreng, ugyan miről is írjon. Aztán a lövészárokban egyszerre csak a fejére csap: megvan! Egon és Amanda szeretik egymást...
Elvált bennem a hétköznapok valósága a képzelet valóságától. És amikor írtam, valami bódító mámort éreztem. Egy-egy mondat után olyan erők zúgtak föl bennem, amelyeknek valójában csak az eszköze voltam. Mert azokat a könyveket, amelyekről azt hittem, hogy amíg élek, nem fognak megjelenni, soha nem írtam másképp, mint tűzben égve, izzó parázsaggyal, ellenállhatatlan erőtől sodortatva, amelyet talán ihletnek nevezhetünk. Nem tudom. Én úgy szoktam mondani: egy magasabb éberség állapotában, amely pontosan ellentéte a kábulatnak. És ilyenkor minden eszköz, minden információ mindig a kezem alá csúszott. Tulajdonképpen olyan voltam, mint egy hangversenyzongora. Az én agysejtjeim, az én stílusom, az én képességeim kellettek, ám a zongorán nem egyedül én játszottam az Appassionatát.

Playboy: Filmforgatókönyveket is írtál. Többek között A megfagyott gyermek című, sokat emlegetett alkotásét.

Szepes: Öt egész estét betöltő filmet írtam. Nagyon nem szeretem, ha csak A megfagyott gyermeket emlegetik. Egyébként a film első változatában, amelyben Szécsi Ferkó játszotta Tomit, én alakítottam a kislány szerepét. Csakhogy már akkor valahogy nagyon ragacsosnak éreztem a sztorit. Meg aztán én soha nem írtam volna olyasmit, ahol gyereket vagy állatot bántanak, és az meghal. Így aztán később megírtam A megfagyott gyermek új változatát.

Playboy: Nemrégiben a Magyar Televízió a műsorára is tűzte a filmet, aztán mégsem adták le. Viszont nagyon mulatságos volt a műsorújság ismertetője, amelyben azt állították, hogy a forgatókönyvet a rendező, Balogh Béla anyósa, Orsi Mária írta.

Szepes: Pedig a lánya, a nevelt lánya voltam. Balogh Béla nagyon jó színész és rendező volt, anyám régről ismerte, hiszen már az újpesti színházban is a társulat tagja volt. Híres színészcsaládból származott: a nagybátyja Lendvay Márton, a nagynénje Hivatal Anikó volt. Nagyon tudta, hogyan kell bánni a színészekkel - hiszen maga is színész volt -, rengeteg színészt fedezett föl. Nálunk játszott először Bánky Vilma, Bojda Juci, Lóth Ila, Petrovich Szveti. Aztán később, a hangosfilmnél Básti Lajos, Simor Erzsi. Szeleczky Zitát az iskolából vettük ki a filmhez.
Mi voltunk az Astra Filmvállalat, amelyet anyámék alapítottak. Évenként tizenhat filmet is csináltunk, amíg be nem jöttek az amerikai filmek. Akkor aztán a filmgyártás teljesen lekonyult, és a stáb együtt éhezett. Ám akkor is vígan voltunk, és az összes fiú nekem udvarolt - mert nem nagyon volt más nő a közelben. Pedig én csupán egy partvisnyél voltam szoknyában, legalábbis úgy hittem, mert csupa szép emberrel voltam körülvéve. A fiúk mégis bolondultak értem. Az amerikai elnököknek nincs olyan testőrségük, mint nekem volt. Nagyon vigyáztak rám, de arra is, nehogy túlságosan összebarátkozzam egyikükkel vagy másikukkal. És akkor, tizenhét éves koromban fölbukkant a filmgyárban Szepes Béla.

Playboy: A későbbi férjed. Mit keresett a filmesek között?

Szepes: Egyrészt érdekelte a film, ám erről - szerencsére - később leszokott. Másrészt apám készített a Szépség és erő című filmhez egy részt a magyar daliákról, s a magyar szépség és erő bemutatására a Magyar Atlétikai Club sportolói voltak a legalkalmasabbak. Szepes Béla a MAC oszlopos tagja volt, nyáron gerelyvetésben, télen síelésben jeleskedett, olimpikon volt. Ráadásul nagyon csinos fiú, rendkívül elegáns. Amikor megpillantottam, sárga kesztyűt viselt, kezében sárga sétabot. Rém jóképű volt. Szóval, kijött a filmgyárba, és összebarátkozott a szüleimmel. Én meg akkoriban még azt gondoltam: Mi közöm lehet nekem ehhez a sportemberhez? Ehhez az aranyifjúhoz?

Playboy: Szepes Béla tehát föltűnően vonzó fiatalember volt, sikeres sportoló, a társaság kedvence. Ma úgy is mondhatnánk - playboy?

Szepes: Nem volt nélküle bál! Remekül táncolt, hallatlanul népszerű volt. Amikor járni kezdett hozzánk, gyakran fölhozott magával csinos, bálozó leányzókat, társaságbeli úrihölgyeket. Az anyjának a megfelelő parti Béla számára persze, a grófnőnél kezdődött volna. Én meg színésznő lánya voltam, szegény, mint a templom egere - egyébről nem is beszélve. Csakhogy már akkor írtam novellákat, verseket. Sok-sok verset. És Bélával beszélgetni kezdtünk.

Playboy: Vagyis udvarolni kezdett?

Szepes: Édesem, az nem volt udvarlás. Beszélgetés volt. Különben én nem tartottam őt hozzám valónak. Mindig úgy képzeltem, hogy hozzám egy sovány, intellektuális, csupa ideg költő illene. Nem egy ilyen sportember. De mondom, roppant érdekes, bohém, változatos életet éltünk, és Béla ebbe jött bele. És jól érezte magát nálunk. A külsőségek abszolút nem érdekelték. Mi érdekeltük. Mint később kiderült. Mert egyszer elmentünk a Gellért fürdőbe, sétáltunk, leültünk egy padra, és Béla csak úgy mellékesen megjegyezte, hogy majd így lesz meg úgy lesz, ha a felesége leszek. Azt hittem, rosszul hallok.

Playboy: Annyira elképzelhetetlennek tartottad a házasságot Szepes Bélával? De miért? A társadalmi különbség miatt? Vagy magadban nem bíztál? Csúnyának tartottad magad?

Szepes: Nagyon. Rendkívül csúnyának. De érdekesnek. Feltűnően nagy, barna szemem volt, és kicsit vöröses árnyalatú, gesztenyebarna hajam. Azt hiszem, a szemem tett érdekessé. Környezetem szerint hasonlítottam Elisabeth Bergnerre, a korszak egyik legnagyobb színésznőjére. Az igaz, hogy ő sem volt szép, inkább intellektuális, érdekes és hallatlanul tehetséges. De mint mondtam már, körülöttem annyi igazán szép ember forgolódott, hogy én a magam ízlése szerint csöppet sem tetszettem magamnak.

Playboy: Soha nem gondoltam volna, hogy barna szemed és barna hajad volt, hiszen most világoszöld a szemed.

Szepes: Talán ezért hiszi mindenki, hogy szőke voltam.

Playboy: Hogyan lett zöld a szemed?

Szepes: Megkérdeztem egy nagyon jó barátomtól, egy kiváló szemésztől. Ő meg azt felelte, hogy ahogyan a haj megőszül, kikopik, megkophat a szem színe is. Persze nem mindenkié. Valójában nem tudom, mitől van. Lehet, hogy tényleg jó boszorka vagyok, attól. Tehát ugye, ott tartottunk, hogy Béla csak úgy mellékesen azt mondta: majd két év múlva, ha megcsinálja az egzisztenciáját, akkor összeházasodunk. És elutazott Berlinbe. Aztán onnan megírta, hogy vegyek mintát az ujjamról, mert karácsonykor hazajön, gyűrűt hoz, és megesküszünk. És én 1930 karácsonyán feleségül mentem Szepes Bélához. Ez a gyűrű azóta is a kezemen van. és 1931 első napján, egy átmulatott szilveszter után utaztunk ki Berlinbe. Életemben először szakadtam el a szüleimtől, és Bélával a hálókocsiban átbeszélgettük az egész éjszakát. Nagyon gyöngéd, csodálatos férjnek bizonyult, amire szükség is volt, mert - bár bohém családban nőttem föl, komédiások és kurvák között - én valóban szűzen mentem férjhez.

Playboy: És tudomásom szerint a férjeden kívül más férfit nem is ismertél egész életedben.

Szepes: Nem, mert a világon a legjobb barátok voltunk. Ötvenhat évig éltünk együtt. Azt lehet mondani, hogy mindennap fényéveket tettünk meg egymás felé. És ahogy öregedtünk, a kapcsolatunk nem lett kevésbé szép vagy fontos, hanem egyre gyönyörűbb, egyre mélyebb. Amíg az eszmélete megvolt, nem volt olyan nap, hogy ne mondta volna - és ezen már mindenki nevetett -: Tudod-e, miért vagyok én a legnagyobb mázlista a világon? És akkor azt kellett felelnem: mert én vagyok a feleséged. Érted? Szerelmi vallomás, mindennap. És este beszélgetések. Ötvenhat éven át. Mert a szerelmünk elsősorban lelki szerelem volt. Normálisan éltünk, ám az életünknek nem a szex volt a súlypontja, hanem a lelki-szellemi összetartozás. Persze azt nem mondom, hogy nem voltak kísértések. Mert voltak.

Playboy: Mert bár te nem tartottad magad szépnek, mégis vonzottad a férfiakat, volt benned valami.

Szepes: Vonzottam a férfiakat, de mindig föltettem a mérlegre a kínálkozó lehetőséget és a már létező, gyönyörű kapcsolatot. Meg aztán az ember a férjét, de még a szeretőjét is megcsalhatja, de a legjobb barátját nem. Érted?

Playboy: Ugyanakkor a könyveid tele vannak fojtott - sőt nem is annyira fojtott - erotikával. Így vezetted le? Kiírtad magadból a kísértéseket?

Szepes: A könyveim parázzsal vannak tele, lángolnak. Szenvedélyes típus vagyok a karakterem szerint is, a fantáziám szerint is. Férfiagyam van, de azért nagyon is nőies nő vagyok. Csakhogy mindig volt bennem valami, amit a bátyám úgy nevezett - és igaza volt -, hogy konstruktív gátlás. Mintha valaha, valamikor már megtapasztaltam volna, hogy előttem áll egy lehetőség, de jobb nem élnem vele. Érted? Morálnak azért nem nevezném, mert az országonként és koronként változik. Inkább a saját magasrendű hitem, hogy nem tehetek olyat, amiért szégyenkeznem kellene az ideáljaim előtt. Saját magam előtt.

Playboy: Ott tartottunk, hogy összeházasodtatok, és elutaztatok Berlinbe.

Szepes: Igen, Béla kivett egy gyönyörű bútorozott lakást a Kastenianellén. Látod, az erővonalak visszatérnek önmagukba. Az a lakás a Gesztenye soron volt, és gesztenyefák sorakoznak itt is, a Júlia utcában.
No de Berlinnél tartottunk, amely akkoriban a filmvilág Mekkája volt, ráadásul tele magyarokkal. Majdnem minden fontos pozíciót magyarok foglaltak el. Akkor még azt képzeltük, hogy lehet nekik filmet csinálni. Színdarabokat írtunk, Viktor, a bátyám zenét szerzett. Az utcákon pezsgett az élet. A parkokban pedig, ahol ki volt írva, hogy „a fűre lépni tilos", a kommunisták verekedtek a nácikkal, de úgy, hogy kikerülték a füves részeket, mert hiszen oda volt írva, hogy „A fűre lépni tilos". És az emberek röhögtek rajtuk - aztán az ajkukra fagyott a nevetés.

Playboy: Mennyi ideig maradtatok a férjeddel Berlinben?

Szepes: Az Anschlusst már itthon éltük meg. Előbb Béla még kivitette az egész családot, amikor megírták, hogy idehaza milyen nyomorúságban élnek. Azt mondta: írj rögtön anyádnak, hogy szedjék össze magukat, és jöjjenek ki. Szóval Béla öt embert vett feleségül velem együtt. És amikor hazajöttünk, itthon nem volt jóformán semmink.
Akkoriban az emberek már tömegével menekültek Berlinből, és átmenetileg fölvirágzott az idegenforgalom meg a filmgyártás is. Béla ekkor kiadott egy lapot, a Budapester Rundschaut magyarul, angolul és németül. Annak a lapnak az összes cikkét, az első betűtől az utolsóig én írtam. Az illusztrációkat, természetesen ő készítette. Egyébként akkor kezdtem használni - Béla ötlete volt - az Orsi Mária nevet, amelyet ő talált ki nekem, mert a Szepest németül egyszerűen nem tudták kimondani. Valahogy így mondták: „cepesz".
Tehát csináltuk a lapot, Bélát pedig szerződtették síoktatónak az akkor megnyílt Kékes Szállóba. Szobát, teljes ellátást kaptunk. Maga volt a csoda. És az volt a magyar Varázshegy. Ahol a világvége előtt még egyszer, utoljára fölvirágzott az élet. Olyan emberek jöttek a csoportjainkba, akik később fényévekre kerültek egymástól, ellenségekké váltak. Velünk volt például báró Weiss Alfonzné, akit a négy gyerekével együtt később megöltek. És velünk volt Waldung Guszti, akinek a sógorát fölakasztották mint nyilas főtestvért.

Playboy: A könyveidből én azt a tanulságot szűrtem le, hogy tulajdonképpen mindegy, hogy az ember üldöző vagy üldözött, mert valamikor, egy másik életében meg kell ismerkednie a másik szereppel is.

Szepes: Édesem, azért mindegy, illetve azért nem mindegy, mert aki ma hóhér, annak holnap áldozatnak kell lennie, hogy megismerje azt a halálsikolyt, amelyet ő okozott. A karma igazságos. A karmatan a legmagasabb rendű az indiai filozófiában, mert a karma a tettet jelenti és a tett következményeinek összességét. Amikor azt mondtam, öreg gyerekek voltunk az anyámmal és a fivéremmel, úgy értettem, öreg szellemek. Olyanok, akikbe már beépültek azok a bizonyos konstruktív gátlások, akik már nem képesek ölni, csalni, kínozni másokat. Akik tudják az alapigazságot, hogy te is én vagyok, te is az vagy, te is Isten vagy. Nagyon magasrendű ez az eszmevilág, és én már beleszülettem.
Ezért születtem, és ezért halt meg a gyermekem, aki a házasságunk hetedik évében, hét hónapra született, hét hónapos volt és hét kiló, amikor meghalt 1938. december 7-én, és január 7-én temettük, a hetes parcellába. És ezután a kabbalisztikus hetes-hetes-hetes után elkezdtem írni A Vörös Oroszlánt. Akkoriban alkímiával foglalkoztam és csak egy novellára gondoltam. Éppen Tihanyban voltunk Bélával. Akkor zajlott a villámháború. Győzelem. Tele volt a hotel a magyar középosztály tagjaival, és az emberek mámorosak voltak. Mi pedig halálosan el voltunk keseredve. Egyébként meg kell mondanom, hogy a bátyám mindent megjósolt előre. Följegyeztem, amit akkoriban mondott.

Playboy: A fivéreddel nagyon közel álltatok egymáshoz, igaz?

Szepes: Igen. Pedig gyerekkorunkban nagyon sokat veszekedtünk, még verekedtünk is. De haragban sosem voltunk. Játszani csak együtt tudtunk. Kicsi koromban az volt a szörnyű nekem, hogy éjjel háromig kellett beszélgetnem vele, nem hagyott aludni. Aztán jöttek az első nagy könyvélmények. Mind közös volt. Amikor először találkoztunk egy könyvben Buddhával, egész éjjel nem aludtunk a mámortól. Tudod, amikor az ember ráismer. Úristen, hát ez az! Ezt kerestem. Üdv anyánknak, Indiának! Mert indiaiak is voltunk. Ha megnézed a fivérem képét, látni fogod: egészen hindu volt. Ő is írt, de inkább filozófus volt. Sakkfeladványokat szerkesztett, zenét szerzett, ezermester volt és látnok. Horoszkópokat is készített.

Playboy: És a látnoki képességeivel, mint állítod, mindent megjövendölt előre. Például mit?

Szepes: Az egészben az az érdekes, hogy először azt mondta: az asztrológia baromság. De nem olyan ember volt, aki felületesen ítél. Megcsinált tehát magának négyszáz horoszkópot olyan híres emberekről, akiknek az élete már lezárult dráma volt.

Playboy: Így akarta ellenőrizni, mennyi az igazság a csillagokban?

Szepes: Igen. És a négyszázadik után azt mondta: ezeknek a képletében benne van minden, ami történt velük. És attól kezdve hitt az asztrológiában, és kortársak horoszkópját is megcsinálta. Amikor a Horthy fiát megválasztották kormányzóhelyettesnek, Viktor megnézte a képletét, és kijelentette, hogy hamarosan, legföljebb hat hónapon belül meg fog halni, erőszakos halállal. Megcsinálta azután Chaplin és Hitler horoszkópját. Chaplin 1889. április 9-én született, Hitler április 20-án, ugyanabban az évben. Chaplin viselt előbb úgynevezett Hitler-bajuszt, aztán eljátszotta a Diktátort. A kettő tehát bizonyos szempontból azonos volt. Vagy például ott volt Mussolini, aki az antik Róma császárainak szerepére vágyott, csakhogy nem olyan anyagból gyúrták, mint azokat. Napóleon volt a példaképe, akit imádott, Viktor összevetette a képletét Napóleonéval, és megállapította: Mussolini ugyanúgy meg fogja élni hatalma összeomlását, ahogyan az ideálja megélte. És Viktor megjósolta azt is, hogy a háború hosszú lesz, és a németek nagyon sokáig győzni fognak.

Playboy: Tehát javában dúlt ez a hosszú háború te pedig - a kisfiad halála után - írtad a Vörös Oroszlánt.

Szepes: Igen. Mondom, novellának szántam, aztán a történet magával sodort. Dörgések, robbanások, véres-piros tűzijáték az égen, én pedig naponta harminc oldalt diktáltam, szinte önkívületben. Senki sem tudta, hogy mit írok. Csak amikor elkészült 1945-ben, akkor olvasta el Béla is, Viktor is.
Amikor a könyv a háború után megjelent, 37 éves voltam, csont és bőr, sokkal fiatalabbnak látszottam. A könyvnek óriási hatása volt, előadásokra hívtak, rengeteg levelet kaptam, sokan személyesen is fölkerestek. Emlékszem, egyszer egy egyetemi professzor jött hozzánk, magas, elegáns úr. Én nyitottam ajtót neki. Kis, piros virágos nyári ruha volt rajtam, a hajamat akkor is úgy viseltem, mint most. Ez a Béla frizurája. Ő így szerette. Szóval kinyitom az ajtót. „Kérem, Orsi Máriát keresem" - mondja. Mondom, én vagyok. Te, az az ember hármat ugrott hátrafelé. Végignézett rajtam. „Maga?! Hát maga még gyerek!" Valósággal bűntudatom volt. Egyszerűen nem akarták elhinni, hogy A Vörös Oroszlánt nem férfi írta.

Playboy: De hát miért kavart akkora vihart A Vörös Oroszlán, mi olyan különleges benne?

Szepes: Talán az, hogy a felszíni, valóban színes és fordulatos történet keretében tulajdonképpen sokkal többről szól. Arról, hogy a Föld csupán átutazóhely, a szellem és a lélek tapasztalásának a helye. Azért kell a léleknek újra és újra megszületnie - reinkarnálódnia, újra testet öltenie -, hogy tudatlansága tudássá, tapasztalássá változzék. Az embernek azért kell a tette következményei, azaz a karmája törvényei szerint újra megszületnie, amit még nem tud.
Könnyű azt csinálni, amit az ember már tud. Ám a beavatás mindig a maximumot követeli minden embertől. Olyasmit kell tennie, amiről azt mondta: Istenem, mindent, csak ezt ne. És az következik be. És csak amiről le tud mondani, azt kapja vissza. Ezek mind megtapasztalt igazságok.
Tehát a szellem minden egyes reinkarnációjában személyiségének más és más fazettáját szorítja a csiszolókoronghoz, hogy az is fényes legyen, ragyogjon. Van erre egy csodálatos mondás az indiai filozófiában. Buddhára mondják, aki lótuszkehelyben ül: Om mani padme hum - Drágakő a Lótuszkehelyben. Mi ez a drágakő? Az isteni önvaló, az, ami már ragyog, minden fazettája csillog.

Playboy: Kant nyomán a nyugati filozófiában úgy mondják: Ding an Sich...

Szepes: Úgy van. És ez az, amiért meg kell születnünk erre a tökéletlen, borzalmas, elfajult világra. Amely végtelenül fontos hely - a tapasztalás végett. Mert ez a világ ugyancsak tökéletlen. Csakhogy a Teremtőnek - akár a mérnöknek - modellt kell készítenie, ez esetben idegekkel átszőtt anyagból testet kell alkotnia - amely nem más, mint a szellem egyik halmazállapota -, hogy ezen a modellen próbálhassa ki, vajon a benne lévő elvi tétel helyes-e vagy sem. Ebben rejlik a Föld szerepe, fontossága.

Playboy: Azaz a Föld nem más, mint amolyan óriási olvasztótégely, alkimista kemence.

Szepes: Tégely, amelyben a Bölcsek Köve, a Vörös Oroszlán, az Örök Élet Elixírje érik. Mert az alkímia, az igazi alkímia célja sohasem az aranycsinálás volt, hanem az emberólom emberarannyá változtatása, szublimálása, nemesítése. Hát erről szól A Vörös Oroszlán.

Playboy: Megjelent tehát ez a nagyon-nagyon különös és nagy vihart kavaró könyv, ám az olvasókhoz, az érdeklődök nagy tömegeihez nemigen jutott el.

Szepes: Akkor jött az államosítás, aztán Rákosi rendeletére minden olyan könyvet betiltottak, amely a legcsekélyebb mértékben is eltért az ő ideológiájuktól. A történelem ki tudja, hányadik autodaféján máglyára került az én könyvem is. Csakhogy a könyveknek, mint tudod, megvan a maguk sorsa. Hamvas Béla, aki akkoriban a Fővárosi Könyvtárban dolgozott, olvasta a könyvet, lelkesedett érte, barátságot kötött velem. És megmentett A Vörös Oroszlánból számomra néhány példányt. Aztán ezt a négy példányt a tanítványaim sokszorosították. Géppel leírták, kézzel leírták, stencilezték, egymásnak adták. És a tanítványaim is egytől egyig a Vörös Oroszlán által kerültek hozzám.

Playboy: Kiket tanítottál és mire?

Szepes: A dolog úgy áll, hogy a fivéremmel 1947. május 27-én megindítottuk az ezoterikus társaságot. Ide, ebbe a lakásba vasárnaponként húsz-harminc ember járt. A tudomány és a filozófia szintézisére tanítottuk őket. Mindenre nyitottak voltunk, és senkire nem akartunk rákényszeríteni semmit. Tudtuk, hogy mindenki külön kozmosz, külön törvényekkel, külön nyelvvel, külön korral, amelyet nem a relatív időben mérnek.
Vannak gyerekek, akik húszezer évvel idősebbek a szüleiknél. A látszólagos téridőben ennek a pici bolygónak az a jelentősége, hogy látszólag egyazon téridőben jelen lehet itt egy neandervölgyi ember, egy gótikus ember, egy reneszánsz ember, egy modern ember és egy utópisztikus ember. Itt hatnak egymásra. Ezért nagyon fontos hely a Föld.
Szóval senkit sem akartunk soha a magunk felfogására kényszeríteni. És mert karakterológusok is voltunk, eleve úgy vettük föl a tanítványokat, hogy megvizsgáltuk a karakterüket: való-e nekik ez egyáltalán. És akik maradtak, azokból sem fejbólintó jánosokat akartunk nevelni, hanem tanítókat, akik képesek ugyanúgy állandóan tanulva, fejlődve tanítani, ahogyan mi csináltuk. Mert tudtuk, hogy ilyenekre van szükség, mert a világ kataklizma felé halad, és nagyon kevés a lélek igazi orvosa.

Playboy: És kik vállalkoztak erre a tanulásra, kik jártak ide, milyen emberek?

Szepes: Itt mindenféle ember megfordult. Voltak közöttük közepes képességűek, de zseniálisak is. Egyesek nagyszerű stílusban írtak. Mindenkinek írnia kellett. Bármit tanultak, azzal kapcsolatban kérdéseket kaptak, és magukon átszűrve kellett megadniuk a választ, hogy mit értettek meg a tanultakból és mit nem. Tanítaniuk is kellett. Aztán végeztünk mindenféle okkult gyakorlatokat, kísérleteztünk delej-szeizmográffal, megváltoztattuk a gyertya auráját, használtuk a szóterápiát, csináltunk visszahatoló meditációt. Szabályos tanmenetünk volt. Ám ezt a manuált, amelyben a mágikus gyakorlat, a praxis le van írva, sohasem akarom kiadni.

Playboy: Miben rejlik ennek a praxisnak a lényege, és miért nem akarod, hogy ezek a gyakorlatok, módszerek a nyilvánosság elé kerüljenek?

Szepes: A praxis a mágia gyakorlása. A mágia pedig nem más, mint erő. Csakhogy ezt az erőt - ahogyan bármilyen más erőt - egyaránt használhatjuk jóra és rosszra. Tudod jól, hogy létezik fehér mágia és fekete mágia. Például mindaz, ami az én három mágiakönyvemben le van írva, fehér mágia. De sajnos, mint mondom, ezekkel a módszerekkel vissza is lehet élni. Ezért nem szeretném, ha ezek a nagyon is valós, kipróbált módszerek nem megfelelő kezekbe kerülnének.
Ilyen például a célközelvonzás, amikor az akaratommal, az erőmmel magamhoz idézem azt, amit célba vettem. Ilyen az okkult érzékszervek életre keltése, hiszen az állatok manapság olyan érzékeléssel rendelkeznek, amely az embernél már elhomályosult, holott valaha neki is voltak ilyen képességei. Például az állatok érzik a földsugárzást, amelyet a legtöbb ember nem érez, pedig nagyon is valóságos. Ahogyan valóságos az a sok-sok nagyon eretnek dolog is, amelyeket akkoriban gondoltunk, hittünk, és ma már tudok, mert nem vagyok hívő alkat. Én csak arról beszélek, írok, amiről meggyőződtem.

Playboy: Tehát tanítottatok. Titokban.

Szepes: A legnagyobb titokban.

Playboy: De közben valahogyan, valamiből élni is kellett.

Szepes: Bélából nagyon híres karikaturista lett. A Népsportnak rajzolt. Feleki László volt akkor a főszerkesztő, nagyon szerette Bélát. Ez is segített abban, hogy mindenütt ott lehettünk, és mindenből kimaradtunk.
Volt egy időszak, amikor Bélát be akarták szervezni a pártba, de annyira hülyének tettette magát - egyébként tényleg apolitikus ember volt -, hogy végül békén hagyták: nem ártalmas, de nem is alkalmas arra, hogy politizáljon. Persze hozzám is jöttek a népművelők. Akkoriban kettesével jártak. Hozzám aztán jó helyre jöttek! Úgy meghalandzsáztam őket, hogy szédülve távoztak. Megmagyaráztam nekik: pártonkívülinek kell maradnom, mert akkor tőlem az emberek elfogadják, amit mondok, hiszen nem vagyok párttag, csak szimpatizáns. Úgy szédelegtek ki az ajtón.

Playboy: A férjed keresete egymagában mégsem lett volna akkoriban elegendő ahhoz, hogy megéljetek belőle. Aztán azt sem hiszem, hogy - bármennyire fontosnak érezted is a tanítást - kibírtad volna hosszú távon, hogy ne csinálj semmit. Hiszen magad mondtad, hogy mindig is írni akartál.

Szepes: Valóban nem bírtam a tétlenséget, hát olyan műfajokba menekültem, amelyekben nem kellett kiszolgálnom az uralkodó ideológiát. Akkoriban nem én voltam az egyetlen más műfajú író, aki meséket írt. Először megírtam a talán máig is legtündéribb mesémet - Cirhopp, a repülő cica a címe -, tele van filozófiával, bár a gyerekek is megérthették. Ezt 1951-ben elvittem az Ifjúsági Kiadóba. Azt mondták, tehetséges, de nagyon bonyolult. És akkor megírtam az első Pöttyös Pannit. Nagyon megszerették, nagyon nagy siker lett. Akkora, hogy attól kezdve már csak azt írhattam.

Playboy: Emlékszem rá gyerekkoromból. Tényleg imádtuk. Hány Pöttyös Pannit írtál?

Szepes: Tizennégy kötetet, de volt köztük olyan is, amelyik ötször jelent meg. Mert gyerekül voltak megírva, és a srácok szívesen belebújtak Pöttyös Panni meg Kockás Peti bőrébe. No persze, azért igyekeztem mindegyikbe belecsempészni egy kis spirituszt. Mondta is a kiadóban az egyik nagy kommunista gyerekkönyvírónő, aki azt hitte, hogy nekem a mese a fő műfajom: szörnyű, ez a Szepes Mária mélypszichológiát visz a könyveibe, mélylélektannal foglalkozik. És ezt úgy mondta, mint valami botrányos dolgot. Hát még ha tudta volna, hogy valójában mivel foglalkozom!

Playboy: Mi már tudjuk, hogy tanítottál, méghozzá az akkori ideológiával merőben ellentétes dolgokat, eretnek eszméket, meghökkentő gondolatokat plántáltál a növendékeid fejébe. Ezenkívül csináltál mást is?

Szepes: A Pöttyös mellett, azzal párhuzamosan írtam az életművemet. Hallatlan élvezettel, szenvedéllyel, lángolva, és azzal a szent meggyőződéssel, hogy nem fog belőle megjelenni semmi, amíg élek. És ezeknek a műveknek az írása okozta nekem a legnagyobb örömet. Megírtam a Varázstükröt, a Smaragdtáblát, a Mágikus analógiatant, a Pszichografológiát, az Álom-szótárt, a Tarot-könyvet, a Raguel hét tanítványátés mindenkarácsonyra egy-egy misztériumjátékot, amelyet aztán mindig el is játszottunk. És rengeteg verset. El nem tudod képzelni, mennyi mindent írtam abban a hitben, hogy nem kapok érte semmit, és megjelenni is csak a halálom után fog.

Playboy: Vagyis kettős életművet alkottál: egyet a nyilvánosságnak, egyet meg azért, mert úgy érezted, meg kell írnod.

Szepes: Próbáltam volna nem megírni! Erősebb volt nálam. Több volt bennem az az áram, amelyet még ma is sokan úgy tagadnak. Pedig az embernek tízmilliárd agysejtje van, és ezeknek csupán a kettő-nyolc százalékát használja. Elképzelhető-e akkor, hogy nincsenek az emberben olyan erők és érzékelési módok, amelyekkel sokkal többre képes?
Ezek az erők, képességek egyes embereknél fölbukkannak, másoknál nem, de vannak olyan módszerek - nekünk is voltak -, amelyekkel a tudatot tágítani lehet, több dimenzióba lehet belelátni, beleérezni. Mert ennek a lehetősége megvan az emberben. Tagadni persze könnyű, de értelmetlen. Hogy a mai, racionális, technikai civilizáció mit jelent az embernek, azt talán nem is kell sokat magyaráznom. Az igazán értékes elmék ma már nem annyira büszkék arra, amit ez a civilizáció művelt például a természettel.

Playboy: Savas esők, vegyi és nukleáris fertőzés okozta betegségek...

Szepes: Ezzel szemben az ősi ember nem a természet ellenére élt, nem akarta leigázni, megváltoztatni. Együtt élt vele, és volt egy olyan többlete, amelyet az úgynevezett modern, civilizált ember már elfelejtett. Szellemi kultúrának nevezték. A mai ember azt veszítette el, ami a szelleme és a lelke életadó táplálékát jelentette. Ezért próbáltuk mi állandóan összekapcsolni a hagyományt és a tudományt. Ezért írtam az Academia Occulta fakultásait, a Mágikus analógiatant és még sok mindent, ezért próbáltunk ki mindent, ezért kísérleteztünk. És ennél az elmélyült, alapos és eredményeket termő munkánál kevesebbel nem is érheti be az, aki a többi ember lelkébe belenyúl, ott babrál.
Engem az eredményeink vezettek odáig, hogy ma már leginkább azok az emberek jönnek hozzám, azokkal értek szót, akik rendkívül műveltek, de kifosztották őket mindenből. Elvették a lelki életüket, a szellemi életüket, mindazt, ami a magasabb dimenziókat jelenti az emberben, és nem adtak nekik cserébe semmit. A koldusnak a templom lépcsőjét, aki legalább imádkozik néha, annak is többje van náluk. Nos, ezeket az embereket próbálom tanítani, gyógyítani, fölkészíteni a katasztrófára, amely felé haladnak.

Kapcsolat

  •  

    Levelezési címünk

    Budapest, 1026 Júlia utca 13.

  •  

    Alapítványunk telefonszáma:

    +36 30 990 76 07

  •  

    Email címünk

    info@szepesmariaalapitvany.hu

  •  

    Facebook

    facebook.com/szepesmaria

Ajánljuk: