EMBEREK ÉS JELMEZEK

Megjelent:  1988. Kozmosz könyvek, 1998. Édesvíz Kiadó

     „E könyv eseményeit magam éltem át korai eszmélésem óta sajátos, fotografikus szemlélettel, amely nyilván elfogult néha, mégis őszinte, s számomra így igaz. Lehet, hogy néhányan az olvasók közül – nem sokan lehetnek már – másképp látták a múlt sűrűn torlódó tragédiáit, komédiáit, de ez bizonyosan megbocsátható egy olyan műnél, amely nem törekedett teljességre, egyéni szemszögből vetítettem ki élményeimet. A világ, amelyről írok, nagyrészt elsüllyedt már a felejtés vizében. Bizonyos elemei valószínűleg csak bennem maradtak meg. E mélybe merült „Atlantisz” néhány eleven részletét próbáltam kiemelni az idő oceanikus iszaprétege alól. Talán nem lesz érdektelen azoknak, akik átélték történéseit, de a fiataloknak sem, akik egyáltalában nem tudtak róla eddig.”
Szepes Mária

ŐSHUMUSZ

     „Ahogy életem a végjáték felé közeledik, egyre inkább érzem, hogy egy köddé vált korszak alakjai jelt akarnak adni magukról. Az idő sürget. Hiszen már csak én tudok számot adni róluk.
Sohasem akartam önéletrajzot írni, egyes szám első személyben. A sajátos környezet, amelyben születtem, éltem, események, furcsa emberek kavalkádja, kitűnő választékot kínált regényeimhez, s én felhasználhattam e lehetőséget. Bizonyos vagyok benne, hogy csak az ilyen nyitott, egyetlen meghatározó társadalmi osztályhoz sem sorolható, úgynevezett „bohém” családhoz csapódhattak a legkülönfélébb emberek az élet valamennyi szintjéről, a kiválasztott, ünnepelt színészek, írók, újságírók, zeneszerzők mellett a perifériák statisztái is. Slemilek, tarhások, nyomorgó akarnokok, nagy karrierről álmodó fiatalok, akik később valóban befutottak, s olyanok, akik teljesen elkallódtak végül.
A becsvágy e nyüzsgő baktériumkultúrájának közegében világra jönni, hatásai között felnevelkedni, különleges sorsot jelentett. Többek között azért, mert bátyám és én is felfokozott érzékenységgel, talán nem feltétlenül rossz értelemben vehető terheltséggel születtünk egy beteg idegzetű, korán elhalt apától. Mindkettőnkben kimeríthetetlen, koraérett kíváncsiság égett a ránk zuhogó benyomások megértésére.
Nem csak gyerekekkel foglalkozva, hanem saját legkorábbi eszmélésemre emlékezve tudom, milyen éles, fotografikus szeme van a figyelő kicsinyeknek, noha sok minden összezavarja, nyugtalanítja őket. A gyanútlan megnyilatkozó felnőttek közül kevesen sejtik, hogy állandóan a bíráik előtt állnak. Kritikus szemek mérlegelik magatartásukat.
Ha már neki kezdtem e múltba vetülő „archevíziónak”, amely többéletnyi réteget tár fel örökre elsüllyedt időszakokból, reflektorfénybe került, azután a feledés iszapjába merült sorsokról, lehetőleg nem kendőzök semmit. Könyvem szereplőinek nagy része már nem él. Legfeljebb idősebb emberek emlékeznek rájuk. Akik még megvannak közülük, azokat nevük kezdőbetűjével jelzem. Nem óhajtok senkivel konfliktusba keveredni. Különben sem úgynevezett „botrányokról” akarok írni, hanem emberekről, ahogy gyerekszemmel s később felnőttként láttam, megismertem őket, s képzeletem színes, plasztikus filmet őriz róluk”

Share |