Csak én

- Még nem szabad felkelnie!Azonnal menjen vissza a szobájába és feküdjön vissza!
- De hol vagyok?!
- Biztos helyen. Még nem ért véget a kezelés, kérem, feküdjön vissza! - elindul felém
- De miért vagyok itt? Milyen kezelés?! Mi a bajom? - miért nem válaszol? És mit bámul rajtam annyira ez a nő?!
- Kérem, nyugodjon meg, semmi baj!- hozzám akar érni... hozzám akar érni - Kérem jöjjön velem, visszakísérem az ágyához. - jobb lesz ha hátrálok, még a végén
- Miért nem mondja meg mi bajom!? - jaj, ne, egyre közelebb jön
- Ne kiabáljon!! Kérem!- csak ne hogy hozzám érjen..
- Ki az orvos?! Beszélni akarok vele! Merre van?!
- Nem mehet be, Dr. Cadmon most nem ér rá
- Miért nem?!
- Hölgyem, ha nem megy vissza magától, ezt be kell, hogy adjam! Ettől majd megnyugszik
- És miért tartanak itt?! Mi ez, valami börtön?! Ki maga egyáltalán?!

- Jöjjenek már, kérem! Nem látják, hogy egyedül nem birok vele!-

..és még segítséget is hív! Ezt nem hiszem el! Mi folyik itt?!
- Miért nem válaszol egy kérdésemre sem?! Eresszen el! Hagyjon! Miért nem mehetek el?!Miért nem enged el?!! - jaj ne, a többi fehérköpenyes! Mit akarnak ezek? - Ne! Ne, hagyjanak! Ne!Nem tarthatnak itt! Ááááááá! Ne! Ne, ezt ne! Nem akarom! De ... de... miért?...Mit akarnak?.mi...mi...mmmhh..hhh...

****

- Ezúttal mit remélsz, Öreg Barátom? Azt hiszed, ha elzárod a külvilágtól, nem történik meg újra és újra ugyanaz?
- Most sikerülni fog. Tudom. Ez most más. Az álmai azt mutatják, hogy
- Az álmai! Ugyan már! Semmit sem jelentenek.
- De te is láttad tegnap a monitort, itt voltál! Együtt néztük! Ezek az álmok most mások, ezek
- Mit számít?! Hisz reggelre mindent elfelejt... Nem emlékszik semmire, nem tudja ki ő, és nem is fogja tudni. Reménytelen. Miért nem adod fel? Annyi év hiábavalósága és sikertelensége után mégis mit vársz?!
- Nem, nem volt hiábavaló! Hiszen
- De mindig ugyanaz történik vele és én minden egyes alkalommal végig néztem, ahogy illúziókba kergetve magad reménykedsz, hogy visszatérhet, majd ráébredsz, hogy a kísérleted kudarcot vallott. Újra és újra.
- Nem volt kudarc, egyik sem. Minden egyes alkalommal történt valami változás. Mindegy egyes alkalommal egyre több emléke tért vissza
- Aztán mindent szépen el is felejtett.
- Nem, nem felejti el, csak nem emlékszik rá.
- Hm.
- Minden, ami eddig történt ott van benne. A téta agyhullámok ampitudói is ezt igazolják. És ott vannak a limbikus rendszer elváltozásai is és a
- Az mindegy mit mutatnak a legfejlettebb műszereid és a monitorok! Az orvostudomány előrehaladtával sem tudtad kigyógyítani újraképződő képzeteiből. Nem pirulák és injekciók kellenek ide, sem az új elektromos műszerek és beültetett chipek!
- Ne gyere nekem a sötét alkímiáddal! Nem adom át Neked, hogy holmi sárral, vérrel kevert kotyvalék kísérleti alanyává váljék, az előreláthatatlan kimenetelű következményekről nem is beszélve!
- Az alkímia már rég nem ezt jelenti. Csak te nem vagy hajlandó haladni a korral és elfogadni a tudomány létének jogosultságát. Nem hiszem el, hogy a harmadik évezred kellős közepén még mindig erről kell vitatkozni, és hogy te még mindig ragaszkodsz a műszereid mutatta számokhoz és nem vagy hajlandó egy jól működő és elfogadott tudományt kipróbálni!
- Lemérhetetlen és dokumentálhatatlan! Nem! Felejtsd el!
- Az asztrológiai képlete alapján elég csak néhány csepp a legújabb, és leggyengébb mellékhatású traszmutációs arkánumból és
- Nem! Túl Veszélyes!
- És amit te csinálsz? Az operációid? Hogy mindig felvágod az agyát? Szegény lány, már így is össze-vissza van szabdalva!
- Akkor sem hagyom!
- Jól van, akkor hagyjuk a szereket, és a műtéteket, csak próbáljunk ki egy módszert! Egy eljárás, mindenféle violák, tégelyek nélkül.
- Miféle módszert?
- Emlékszel még Dr. Herm nyelv és pszicho-elméleti óráira?
- Halványan... Annak már sok-sok éve. Mire gondolsz?
- Második évezredbeli elméletek, huszadik század.
- Hát persze! Freud, Jung, Adler... Az alapok, hogyan is felejthetném el. Egyébként is, azt hiszed ezekre nem gondoltam már korábban? Már próbáltam is. Most sem véletlenül zártam el a külvilágtól. De azok az elméletek már eléggé elavultak.
- És Lacan?
- Mi van vele? Várjunk csak... Lacan! Hát persze... tudom már mire gondolsz. Hm. Azt hiszem most egyre gondolunk
- Pontosan! Akkor most nem használhatod a gyógyszereidet, rendben?
- És az asszisztenseiddel mi lesz? Ezúttal távol tartod őket tőle?
- Ezt nem ígérhetem. Csak teszik a dolgukat, mint mindenki ebben az intézményben.
- És a tanítványaid?
- Ők is.
- Hm. Nem tudom fog-e működni
- Meg kell próbálni.
- Hm. Legyen. De ha minden kötél szakad, nincs más választásom, mint
- Tudom, tudom... Ezúttal talán nem lesz rá szükség.
- Hm. Rendben van. Lássuk, mi történik!

****

Muszáj... muszáj nyitva tartanom a szemem, muszáj nyitva tartanom... fel kell kelni... fel kell kelni. Menni kell. Tudom, hogy fel kell kelni, tudom, hogy mennem kell tovább. Veszek egy mély levegőt. Hatalmas sóhaj közben felkelek, és még ülök egy kicsit az ágy szélén. Nézem a sötét szobát, a hajnal befolyó szürke fényét, hallgatom a csendet. Végül felállok és elindulok. Megyek, mert menni kell tovább. Ah! Olyan álmos vagyok! Lüktet a fejem. Úgy fáj. Annyira fáradt vagyok. Na, megyek, megmosom az arcom és vetek egy gyors pillantást a tükörbe. Látnom kell mit fognak ma látni az emberek ha a rám néznek. Muszáj tudnom, mit látnak. Mit is látnak?
Az arcom... a szemem... Nem emlékszem... Uramisten! Nem emlékszem! Nem emlékszem az arcomra. Ez hogy lehet? Mi történik? Mi történik velem? Hogy lehet az, hogy nem emlékszem arra, hogy nézek ki? Nem értem. Nem értem! Mi ez az egész? Kezemmel végig simítom arcomat, hogy felidézzem vonásaimat. Meleg az orrom, a szám ki van száradva, érzem. A bőröm puha és sima, de nem emlékszem, akkor sem emlékszem, hogy néznek ki! És a szemem? Milyen színű? Hol van egy tükör? Gyorsan! Biztos a mosdóban, gyorsan! Á, itt sincs nincs tükör! Az nem lehet, hogy az egész helyiségben nincs tükör! Gyorsan felkapcsolom a villanyt, de hol a villany? Hol is van? Nem tudom, nem emlékszem! Valahol biztos itt van az ajtó mellett! Á, megvan! Ez a szoba... nem is ismerem. Ezt az ágyat sem. Feküdtem már itt? Nem tudom... Mit keresek itt? Miért vagyok itt? Mi ez a hely?! Minden olyan sápadt fehér: az ágy, az asztal, a falak, minden olyan fehér. Nem értem. Tudni akarom, hol vagyok. Kimegyek, de üres a folyosó! Nincs itt senki! Merre menjek? Talán le a lépcsőn
- Kisasszony!
- Á!
- Nem akartam megijeszteni, kérem, bocsásson meg - egy fehérköpenyes férfi. Magas, testes. Mély, kimért hangja szigort sugárzott és fegyelemre intett, de a szemüvege zavarossá tette tekintetét - Mit keres itt, hölgyem?
- Én... én nem tudom... ö... Maga nem tudja?- a szemüvegében mintha látnám magam, de
- A laborszinten nem szabad betegeknek tartózkodnia. - állandóan mozgatja a fejét, nem látok benne semmit. És ahogy néz. Olyan furcsán néz rám. Mit néz rajtam?
- Én csak... Miért tartanak itt?- valamit néz az arcomon... biztos, hogy van valami az arcomon
- Kinek a betege?
- Én ... én nem is tudom - megörülök! Hiába forgatom a fejem, sehol egy ablak, se egy üveg... Muszáj találnom egy tükröt!
- Mi a neve, kisasszony?
- Ö nem ..én ö ... én nem emlékszem. Én nem emlékszem semmire - még az arcomra sem, de ha ezt elárulom, akkor végképp bolondnak néz. Nem mondhatom meg. Muszáj, gyorsan megnézem magam valahol.
- Hm. Értem. Kövessen! - szólt hidegen, aztán hátat fordított és elindult abba az irányba, ahonnan jöttem. Az egész folyosó vibrált a neoncsövek fényétől, sehol egy üveg, csak falak, ajtók. Ez egy kórház, egy kórházban vagyok. Valami történhetett, hogy ide hoztak. De mi? Á! Ott van egy női mosdó, ott biztos van tükör
- Áh! Végre! Köszönöm, hogy visszakísérte a beteget, már mindenütt kerestük.
- Semmiség. Talán jobban kellene vigyázni egy ilyen figyelemreméltó betegre, mint ez a hölgy
- Igen, igen. Ezúttal nem tévesztjük szem elöl. Maga pedig jöjjön velem!- ez az a nő, aki beadott nekem valamit, aztán elájultam. Jobb lesz, ha vele óvatos vagyok
- Csak gyorsan beszaladok a mosdóba!
- Siessen!- persze, hogy megint beadj valamit, amitől elájulok. Na most végre láthatom magam. Nem! Nem! Ez nem igaz! Itt sincs tükör! Ez nem lehet igaz! Ezt nem hiszem el! Sehol egy tükör!
- Nővér! Van egy kis tükre? Tudja, csak szeretném megigazítani a hajamat. - remélem, elég nyugodtnak tűnök, ahhoz, hogy ne kapjak megint valami nyugtatót. Még egy mosolyt is magamra erőltettem.
- Sajnálom, de nincs.
- Hogyhogy nincs?!
- Nincs tükör nálam.
- De minden nőnek van egy kis tükre a táskájában!
- Kérem, nyugodjon meg! - megint kezdi! Muszáj nyugodtnak tűnnöm különben megint beinjekcióz.
- Nyugodt vagyok, csak szeretném megnézni magam a tükörben, ennyi! Hol találhatok itt egy tükröt? Elárulná, kérem?
- Sajnálom hölgyem, de az épületben sehol nincs tükör.
- Hogyan?!
- A dr. Cadmon elvitette az összest.
- Micsoda?! De miért?! Mégis miért tenne valaki ilyet?
- Kérem, őrizze meg a nyugalmát
- Jól van, jól van, de valamelyik nővérnek biztos van valahol egy kis tükre
- Sajnálom, de nincs. A dr. Cadmon megtiltotta a tükrök használatát. Nem hozhatunk be semmilyen tükröt.
- Micsoda? De miért nem?
- Ez része a kezelésének, kisasszony. Nem szabad tükröt használnia
- Mi? De...de ... De nekem muszáj látnom magam!
- Kérem, kérem! Nincs semmi baj.
- Már hogy ne lenne! Látni akarom magam! Nekem kell egy tükör!
- Ez nem olyan nagy tragédia, kérem, ne legyen ilyen gyerek.
- Maga nem érti! Muszáj látnom magam! Hát nem érti? Muszáj tudnom, hogy nézek ki! Megörülök! Mit csinálnak velem? Mit tesznek velem?! Hogy lehetnek ilyen kegyetlenek! Ez emberkínzás!Mit csinálnak velem?! Miféle kezelés ez?! Van maguknak szívük?! - nem bírtam tovább tartani magam. Már az sem érdekelt, ha megint elkábít ez a nő. Megadóan a falnak dőltem és lecsúsztam a földre, úgy sírtam hangosan, elkeseredetten. - ...Nem emlékszem ki vagyok, hogy egyáltalán miért vagyok itt, hogy kerültem ide, nem emlékszem az arcomra és most még a tükröt is elveszik, hogy még csak véletlenül se tudjam, ki vagyok!! Hogy még csak véletlenül se emlékezzek vissza semmire! Mindenki csak titkolózik. Senki nem mond semmit. Pedig tudják! Tudom, hogy tudják! Látom a szemükben, amikor kérdezem magukat, de.. mégsem válaszol senki sem. Hogy lehetnek ilyen kegyetlenek?! Nem bírom tovább
- Kérem, ne sírjon, kishölgy, álljon fel!
- Szólítson a nevemen! Biztos van nevem!- ordítottam a nővérre
- Azt nem tehetem kisasszony! Sajnálom! Kérem, bocsásson meg, csak a dolgomat végzem
- Hát nem az dolguk, hogy segítsenek a betegnek?! Így segítenek? Még azt sem mondják meg mi a nevem! vagy hogy egyáltalán mi a bajom!
- Hát nem jött még rá? -néz rám kérdően. Csak bámulok rá vissza, némán, mert a válasz túl fájdalmas volt ahhoz, hogy hangosam kimondjam. Aztán már nem mondtam és nem kérdeztem semmit. Még ott guggoltam egy jó darabig a falnak támaszkodva, csendben, összekuporodva, aztán lassan felálltam és hagytam, hogy visszakísérjen a szobámba. A folyosó most végtelennek és még üresebbnek tűnt, mint eddig. A lépteinktől visszhangzott az egész alagútszerű sápadt fehér járat. Gyűlöltem a vibráló neoncsőzúgást. Ez a hang olyasvalami volt, ami belém ivódott, a csontjaimba, s ha meghallottam, beleremegtem. Végül megérkeztünk a szobámhoz, mint kiderült az 5-ös kórterem, ahol egyedül én feküdtem. Nem véletlenül nem tettek mellém senkit. Sötétben tartanak, vakon. Úgyis kijutok innen valahogy. Itt nem maradhatok. Pedig minden jel arra mutat, hogy már régóra lehetek itt. A párnám teljesen átvette az illatomat, az éjjeli szekrény tele van könyvekkel és jegyzetekkel, olyan papírokkal, melyeken az én írásom van. De miféle jegyzetek ezek? Szavak, furcsa mondatok, versek. Ezeket én írtam volna? Nem emlékszem, nem ismerős egyik sem. Úgy érzem, nem is én írtam őket, de felismerem a kézírásomat. Vajon mióta lehetek itt? Ebbe nem akarok belegondolni. Inkább kinyitom a lefestett szobaablakot és a fehér rácsokon túl szemügyre veszem a kórház területét. Meglátom a kórház kertjét, magas vastag fehér falakkal a végén. Mindenütt fehérköpenyesek, néhány kószáló beteg, a kapuknál őrök, kutyák. Ah, hatalmasat sóhajtottam. Abban az egy sóhajban benne volt minden tanácstalanságom és erőtlenségem. Aztán megláttam a megoldást. Fogtam magam és gyorsan kiosontam. Végig szaladtam a folyóson, le a lépcsőn, és végül megtaláltam a kijáratot a kert felé. Ahogy kiléptem az ajtón, egyből rám szegeződtek a kint lévők tekintetei. Nem értem, miért bámulnak ennyire. Ha olyan régóta itt vagyok, miért néznek úgy rám, mintha most látnának először? Biztos, hogy van valami az arcommal, ezért néznek így rám. Biztos, hogy az arcom lehet az oka. Ezért nem akarják, hogy lássam magam, mert van valami az arcommal.
Egyre jobban égetett a betegek és a fehérköpenyesek égető tekintete, ezért megszaporáztam lépteimet. Végül megérkeztem a kerthez. Annak ellenére, hogy a kórházhoz tartozott, úgy tűnt senki sem gondozza a kertet, mert úgy el volt hanyagolva, mintha a vadon kellős közepén lett volna. Mindenestre különleges talaj lehetett, mert olyan növények is nőttek itt, amit még sohasem láttam és minden virágzott annak ellenére, hogy nagyon hideg volt. A növények, főleg a virágok, szokatlanul nagyra nőttek, és nem hiszem, hogy valaha is láttam ilyen fajta virágokat. Főként mély lila színűek, sötétzöld szárral. Az aljzat szinte már kék a zöld helyett. A tüdőm egyből megérzi a különbséget a kórházi és a kerti levegő között, még akkor is sokkal frissebb és finomabb, ha nagyon párás a levegő. A kialakulóban lévő köd és az elbújó nap fénye még különösebb színekbe öltözteti a már amúgy is különös kertet. Van valami igéző és marasztaló ebben a kertben. De nem csak a látvány, hanem valami különös érzés, amit ad. A kert teljesen lenyűgözött pompáival és színeivel. Egyre sűrűbb lett a növényzet, mire rábukkantam a tóhoz vezető ösvényre. Már látom is, nincs messze. Bárcsak ne hullámozna állandóan a víz. Látom az alakomat, látom a hajamat, de az arcomat nem. Ah! Nem hiszem el. Egyre közelebb és közelebb hajolok a víztükréhez, de hiába nem látom benne csak az elmosódott alakomat. Ahogy a víz felszínét fürkészem egyszer csak egy nagyon finom illatra leszek figyelmes. Olyan kellemes volt, hogy egy pillanatra be is csuktam a szemem és úgy szívtam be az orromon a bódító levegőt. Úgy éreztem egy pillanatra meg is szédültem
- Kár hogy ilyen szeles az idő, ugye? - észre sem vettem, hogy valaki hátam mögött áll
- Jaj, ne haragudj, nem akartalak megijeszteni, csak meg láttalak itt és gondoltam idejövök és megkérdezem, hogy nem fázol-e? - nevet könnyedén. Szép arca volt és hosszú, derékig érő sötét haja. Vonásai lágyak, tökéletesen szimmetrikusak. Nem tudtam levenni a tekintetemet erről a mosolygós nőről
- Á, nem köszönöm. Én csak, én csak a tavat akartam látni
- A tavat vagy a víztükrét?- kérdezte tőlem, mintha sejtené. - Hm?
- Ki vagy te?
- Oh, bocsásd meg tapintatlanságomat, a nevem Maja Basil. - nyújtotta a kezét felém egy újabb kedves mosollyal az arcán. - Örvendek! Ne is törődj velem, csak folytasd, amiért jöttél. Nem volt nehéz kitalálni, hogy miért bámulod annyira az a vizet, most hogy a dr. Cadmon elvitette a tükröket az épületből. Valahol az embernek meg kell néznie magát, nem?! Főleg egy nőnek, nem igaz?
- De, de. Én is így gondolom. - alakja, kecsessége megkövetelte teljes figyelmemet
- Főleg meg egy ilyen szép nőnek, mint te!
- Mint én?- kérdeztem megrökönyödve
- Igen, mint te, kedves! Ha nem fújna a szél, a víz tükörsima lenne és akkor láthatnád
- Ah, igen, sajnos most nem látszik tisztán
- De ne aggódj, kedves, én látlak téged, és hidd el, gyönyörű vagy!
- Tényleg?
- Igen, kedves, szépséged oly ritka mint ez a növény.
- Ez?
- Igen, különleges fajta, a legszebb növénynek tartják. Szirmai fehérek, de nappal vörösre festi a napfény és csak ragyog és ragyog. - A virág tényleg szép volt, még sosem láttam ehhez foghatót. Nem csak a színe volt szép, hanem az illata is. Ugyanaz a bódító illat, amit az imént éreztem. Megint beleszagoltam a levegőbe, de most nyitva tartottam a szemem, mert közben gyönyörködtem a virág színeibe. Mintha felém hajolna és engem hívna. Egyre közelebb és közelebb megyek a virághoz, úgy érzem meg akarom szagolni, úgy érzem meg akarom érinteni. Már nyúlok is felé, amikor hirtelen összerántja hatalmas szirmait. Olyan gyorsan történt, hogy nem is láttam a gyanútlanul feléje szálló rovart. Ijedten nézek Majára, aki ugyanúgy mosolyog, ahogy eddig.
- Nincs mitől félned. Ez csak egy virág. Én ültettem, ez itt az én kertem. A kutatásimhoz kellenek. Tudod, a férjemmel közösen dolgozunk egy laborban. A növényekből kivonatokat készítünk. Én különböző illatszereket, s azok hatásait vizsgálom az emberekre. A férjem pedig főleg öregedés-gátló és szépségápoló anyagokat állít elő, és próbálja ki a betegeken. Szóval még a dr. Cadmon sem tehette meg, hogy a mi laborunkból is elviteti a tükröt, mert az tulajdonképpen munkaeszköz nálunk Úgyhogy nem hivatalosan,- közben gyermekien mosolyog - de a mi laborunk alatt van egy.
- Tényleg? Ez komoly?! - kérdeztem reménytelien
- Igen, hát persze! Tudod, majd meg sajnáltalak, amikor láttam hogy majdnem beleestél a tóba, annyira fürkészted magad. Van ennek egyszerűbb módja is. Én segíthetek, ha szeretnéd. Csak ne mond senkinek. Tudod, ez nem hivatalos, ne feledd! Gyere utánam! - és már el is indult. Nem éreztem, hogy követnem kellene, de nagyon kíváncsi voltam már arra hogy, hogy nézek ki. Elindultam hát utána - Siess meg ne lássanak! Elvileg betegeknek tilos lemenni a laborba, úgyhogy Pssz!

Megkerültük a tavat és egyre beljebb mentünk a kert sűrűjébe. Aztán megláttam egy csapóajtót, ami a kórház háta mögött volt mely az épület pincéjébe nyílott. Onnan egy csigaszerű hosszú lépcsőzet vezetett le a laborig. Nem tudom pontosan milyen mélyen lehetett az a labor, de egy jó darabig csak róttuk az egyre kisebb köröket leíró lépcsőzetet, mire a legvégén megérkeztünk a labor ajtajához. Maja udvariasan és lelkes molyossal nyitotta ki nekem.
Nos, nem ilyen elképzelésem volt egy laborról. Bár meg volt a laborhoz szükséges összes kellék: üvegcsék, műszerek, folyadékok, szekrények, ütők, tárolók. Azonban valahogy összeegyezhetetlen volt ez a mesterséges környezet azzal a rengeteg növénnyel, amit ott láttam. Inkább egy üvegháznak tűnt, semmint labornak, mely a végén egy földalatti botanikus kerttel végződött. Mégis, ami a legkülönösebb volt benne az volt, amit a falakon láttam: vékony farönk szeletek voltak felfüggesztve, kisebbek - nagyobbak, tele volt velük a fal. Aztán fűrészelés hangjára lettem figyelmes, ahogy Maja végigkísért a laboron.
- Hát, a férjem nem vesztegeti az idejét!- nevetgél magában Maja, ahogy egyre közelebb érünk a hang forrásához
- Henry! Henry!- először nem hall semmit a fűrész hangjától és nem fordul meg. Épp egy kisebb fát, azt hiszem választ el a törzsétől. Szokatlan látvány volt fehérköpenyben, elektromos fűrésszel a kezében
- Henry, - Maja hátulról átkarolja férfit - vendégünk van!
- Oh! Elnézést, kisasszony! Nem figyeltem. Mikor jött pontosan?
- Hát most
- De mióta van itt?
- Nem is tudom... pár perce?
- Pár perce? Ez nem pontos! Kisasszony! Maga nem figyel arra, hogy mikor érkezik meg és mikor távozik, ugye?
- Hát én...
- Jaj, Henry! Mutatkozz be szépen ifjú vendégünknek!
- Dr. Krónosz vagyok, örömteli óra ez, melyben megismerhetem
- Én is örülök, azt hiszem
- Most pedig ha megbocsát, folytatnom kell, nem sok időm van rá
- Elnézést, de miért vágja ki a fát?
- Hát hogy megtudjam
- De mit?
- Hogy hány évgyűrűje van. Mindről meg kell tudni. Nézd ezt! Ennek volt a legtöbb, ott lóg, azon a falon, aztán ennek a fának majdnem százötven évgyűrűje volt, amikor kivágtam. És annak pedig több mint kétszáz - elkezdte mutogatni a fatörzsekből álló fakorong gyűjteményét és lelkesen beszélt arról, hogy melyik fafajtának mennyi évgyűrűje volt mielőtt levágta. A fal szinte csak apró fakorongokkal volt tele, nem volt sok évgyűrűjük. Alig volt nagyobb köztük
- De ha nem vágná ki, akkor sokkal több évgyűrűjük lenne és tovább nőnének
- De akkor nem tudnám, hogy pontosan hány van.
- És az fontos?
- Miért, magának talán nem fontos a kora?
- A korom?
- Igen, hány éves?
- Hát én... én nem tudom pontosan
- Hány éves kisasszony?
- Nem, nem tudom
- Hogyhogy nem tudja hány éves?
- Hogy lehet azt nem tudni? Ezt tudni kell!
- Egyszerűen csak nem emlékszem
- És hogy lehet úgy élni, hogy nem tudja mennyi évet élt már le és mennyi lehet még hátra
- Én.. én csak
- És ha már nem sok van? Mi van, ha alig van hátra? Nem lenne jó tudni?
- Gondolom még van.
- Honnan tudja? És ha nincs? Az élet rövid! Hamar eltelik! Talán előbb ki kellene deríteni pontosan hány éves maga! Talán húsz vagy harminc? Egy évtized nem mindegy..

Ahogy kérdezgetett próbáltam felidézni vajon mennyi idős lehetek. Mióta élek? De nem ment, egyszerűen nem tudom. Fogalmam sem volt, még körülbelül se tudtam. Azt tudtam, hogy már nem vagyok gyerek, és hogy nem lehetek még olyan öreg sem. Nem éreztem ráncokat a szememnél és a bőrömön, de hogy pontosan hány éves vagyok, azt nem tudtam megállapítani, akárhogy is néztem a kezemet.

- Az élet rövid! Az ember észre sem veszi, hogy rohan az idő! Észre kell venni! Mert egyszer csak ott találja magát a halál kapujában. Az ember egyszer él! Nem árt tudni mennyit élt már le és mennyi ideje lehet még hátra - újra felemeli a fűrészt, hogy neki kezdjen egy másik fának.
„Egyszer" ismételtem magamban, és én nem emlékszem még erre az egyre sem.
- Jaj, Henry, ugyan már! Csak egy pillantás a tükörbe és kész! Meg is tudja!
- Akkor jobb, ha minél előbb megtudja. - próbálta túlkiabálni a fűrész hangját - Nincs mire várni!-
Ahogy távolodtunk a fűrész éles hangja hallatszott az egész helységben

- A férjem tudod... Ő nagyon keményen dolgozik, nagyon gyors tempót diktál. Én szeretem elengedni magam és csak élvezni a pillanatot. Az én laboromat még nem láttad. Illetve a tükörszobát, én csak így hívom. Ott órákat is el tudok tölteni.
- A tükörszoba?
- Igen, itt is vagyunk! Lépj csak be! -

Végre, végre láthatnom magam. Ahogy kinyílt az ajtó rögtön egy gyertyalángra lettem figyelmes, ami ott égett a szoba közepén, a földön, két egymással szembe fordított tükör között
- Sajnos nincs több fény, be kell érnünk ezzel a gyertyával. Oh, csak azért van kettő, hogy hátulról is meg tudd nézni magad. Gyere, gyere, közelebb, olyan messziről nem láthatod magad. - hirtelen megálltam. Eddig bármit megtettem volna, csak hogy lássam magam. De most, nem is tudom. Valamiért nem akartam közelebb menni. Most kiderül, mit látnak az emberek, amikor a szemembe néznek. Most minden kiderül. Vajon mit fogok látni a tükörben? Ezt látják mindig az emberek, ha rám néznek? Vajon hogy nézek ki? Mi lesz? Mit fogok látni?
- Gyere, ne félj, hisz gyönyörű vagy! A legszebb! Nézd csak meg! - Maja hozzám lépett és megfogta kezemet, majd egyre közelebb és közelebb vont a tükörhöz.
- Emeld fel végre a fejed, ne szegezd a padlóra és ne fordítsd el! Nézz bele! Csak nézz bele!

Aztán megpillantottam a tükröt.

****

- Szajha!
- Boszorkány!
- Te ringyó! Phö!
Egy oszlopon függök. Nem tudok mozogni. Nincs rajtam ruha. Rohadt gyümölcsöt és zöldséget dobálnak rám, miközben a gyerekek leköpnek és az emberek mindenfélét kiáltoznak rám
- Máglyára vele!
- Égesse a pokol tüze egy örökkévalóságon át
- Majd ott megtanulod!
Szorgosan hordják a fát az oszlop alá.
- Ez az! Dobjatok még rá! Hadd legyen jó nagy tűz!
- Égessétek a szajhát!
Az asszonyok pedig fennhangon kiabálnak
- Elcsábítottad a férjeinket! Bűnre vitted őket! Bájaddal megigézeted őket!
- Igen! Máglyára vele! Hadd égjen!
- Pusztuljon a céda! Ez egy tisztességes falu!
Nem érzem, hogy ártatlan lennék. Úgy érzem, jogosan kiabálnak rám. Úgy érzem igazuk van. Azt hiszem megérdemlem a halálomat. Nem vagyok ártatlan, tudom jól. Érzem, hogy nem vagyok az. Nem tudok mozogni, nem tudok szólni, csak érzem, hogy egyre melegebb és melegebb van. Most a pap kiált a néphez
- A gonoszt ki kell irtani, még akkor is, ha egy fehérnép keblében gyúl meg a gonosz kéj! Ez a nő maga a Gonosz, ki ráveszi a férfiembert a bűnre! Bűnhődnie kell!
- Igen! Parázna!
- Bűnhődjön! Hadd füstöljön!
- Megszegte Isten törvényeit és nős férfiakat csábított az ágyába! Megszentségtelenítette a házasság intézményét! A fiatal férfiakat is mind megbűvölte! Kiérdemelte Isten büntetését!
A falu bírája mondja ki a végső ítéletet, mellette áll a hóhérom csuklyában, egy fáklyával a kezében

- Dorianna Grey, ezennel máglya általi halálra ítélem az Úr 1516 évében bujálkodásért, paráznaságért, boszorkányságért, amivel természetellenes fiatalságot idézett meg magának. A tested bűneitől tisztítson meg a tűz.

A nép elhallgatott végre. Most csend van. A bíró bólint a csuklyásnak. A fáklyás ember felém fordul, egyre közelebb és közelebb lép. Felemeli a fáklyát, de mielőtt meggyújtja a rakást, mélyen a szemembe néz és ezt mondja:
- Törd szét!
Aztán meggyújtja a máglyát, s hirtelen lángok vesznek körbe. Egyre forróbb a levegő. Áááá!

Áááá! Uramisten! Hol vagyok?! Jaj, csak álom volt! Csak egy álom volt! Semmi több! Nincs semmi baj, csak álmodtam az egészet..
- Nyugodj meg! Nincs semmi baj!- Maja volt az, simogatta az arcomat.
- Mi történt?
- Elájultál. Biztos annyira izgultál, hogy mit fogsz látni a tükörben. Megértem a reakciódat. Nincs semmi baj. Az emberek megrendülnek a szépség látványától és az vonzza őket! A szépség legyőzhetetlen, a leghatalmasabb erő a világon! Most már te is tudod, milyen hatalom van a birtokodban! A szépség mindig győz! A csúf ellen könnyű harcolni, de a szép, a szép ellen senki nem harcol. Mindenki behódol a szépségnek... Mi az? Miért nézel ilyen ijedten? Még mindig a rossz álom miatt?
- Honnan veszed, hogy rosszat álmodtam?
- Mert felsikítottál! Nekem elmondhatod, miről álmodtál
- Már nem emlékszem, de rossz volt - próbáltam visszaidézni az álmot, de nem tudtam. Tudtam, hogy nyomasztó volt és hogy valami tűz volt, de nem emlékeztem. Annyira idegesített, pedig emlékezni akartam de nem tudtam -
- Semmi baj, itt vagyok. - Maja ugyanazzal a mosollyal fogadott, mint mindig...de most valahogy nem találtam kedvesnek a mosolyát
- Most már bármikor belenézhetsz a tükörben, tudod, hogy hol találod. A tükör mindig itt volt és mindig is itt lesz
- Mindig?
- Persze, mindig
- Ahogy ezt kimondta, felálltam és újra megpillantottam a tükröt.

Látom a tükröt. Látom, ahogy egy női alak lemásolja mozdulataimat. Egyszerre mozgunk. Látom, ahogy néz rám, szemlél, kérdőn, értetlenül, mintha még sohasem látott volna. Látom a nőt benne. De nem ismerem. Nem ismerem fel. Ez lennék én? Ez lenne az arcom? Ez lenne a szemem? A szám? Ennyi? Egy alak a tükörben? Most olyan idegeden, olyan ismeretlen, olyan más mint az előbb. Nem tudom miért, de olyan, mintha nem is én lennék. Olyan idegen, rideg, távoli. Hiába megyek közelebb, ahogy megérintem a tükröt, olyan hideg és sima. Nincs benne semmi, valójában üres. Úgy éreztem, az nem én vagyok ott, úgy érzem, a tükör hazudik nekem, becsap. Legszívesebben csak össze
- Óvatosan, kedves, ez már nagyon régi tükör! Még a végén összetöröd!
- Akkor ez már a vége. - olyan erővel csaptam bele a kezemmel hogy apró darabjaira tört, majd másikat is! Maja elszörnyedő sikolya közben törtem szét a tükröket. A kezem tiszta vér volt, tele tükörszilánkokkal ,de nem fájt, nem éreztem fájdalmat, nem éreztem mást csak szabadságot. Szabadnak éreztem magam, tisztának és erősnek. Amikor az utolsó szilánk is lehullott a fölre, már tisztán kivehető volt, hogy a tükör mögött egy ajtó volt. Kinyitottam és láttam, hogy a lépcsők felfelé vezetnek. Maja ott hevert a földön siránkozva a tükör után
-A tükör, a tükör! Olyan szép volt! - de valahogy nem tudtam megsajnálni. Most csúnyának és ráncosnak tűnt. Aztán kiléptem a tükörszobából és beléptem az újonnan felfedezett ajtón
- Lejárt az időd!- Kronosz ott állt a hátam mögött a fűrésszel a kezében! Halálra rémültem és gyorsan fel akartam szaladni, de Maja elkapta a bokámat és elestem.
- Nem mész te innen sehová!
- Engedj el!
Próbáltam lerúgni magamról Maja kezét, miközben Krónosz felemelte a fűrészt és vágni készült! A lábamat akarta, hogy ne tudjak elmenekülni! Összeszedtem minden erőmet és végül sikerült kirántanom a lábamat Maja bilincs szorításából. Ahogy kirántottam utána nyúlt, és Kronosz az ő karját találta el!
Nem néztem vissza, csak a hangokat hallottam! Keserves női sikoly és a fűrész fülsiketítő hangja. Maja rikácsolása még felfelé is hallatszott
- Itt maradsz és segítesz kifejleszteni az örök szépség és fiatalság szérumát!
- A te DNS-edben van a titok!
Futottam, ahogy csak bírtam, szaladtam az egyre szélesedő csigalépcsőn, még ott is hallottam a fűrész és Maja hangját
- Úgyis visszatérsz! Azt hiszed, most találkoztunk először?! Úgyis elfelejtesz mindent, ahogy szoktál! -

Nem, ezt most nem felejtem el, soha! Mondtam magamnak, miközben alig kaptam levegőt a sok lépcsőzéstől. Az út felfelé sokkal hosszabbnak tűnt, mint lefelé. A lépcsőfokok is egyre magasabbak lettek, a végén már hatalmasakat kellett emelnem a lábamon. Nagyon elfáradtam. Nem bírtam tovább. Megálltam. Leültem a lépcsőre. Ekkor láttam meg, hogy egy ablak van nem messze tőlem és besüt a fény. Melegítette a bőrömet. Lassan feltápászkodtam és kinéztem az ablakon. Láttam, hogy már jóval túlhaladtam a földszinten és a magasból szemlélhettem a kórház épületét és az udvarát. Aztán egy fehér madárra lettem figyelmes, ami meglepően közel jött hozzám. Meg is ijedtem, lebuktam, mert berepült az ablakon, körözött felettem egyet, aztán tovább repült a lépcsők felett felfelé. Vissza nem akartam menni. Előttem nem tudtam mi van, de úgy éreztem követnem kell a madarat. Vettem egy nagy levegőt, újabb erőt gyűjtöttem és folytattam tovább a lépcsők végtelen fokait.
Mint kiderült már nem volt sok hátra. Amikor megérkeztem egy hatalmas, tágas, tetőtér tárult elém, tele ablakokkal. De csak egy ajtó volt, a terem legvégén. Ahogy közeledtem láttam, hogy van valami kiírva az ajtóra:
"Dokumentációk"
Ez az! Itt biztos, hogy lesz rólam valami adminisztrációs anyag, biztos, hogy találok valami iratot vagy papírt arról, hogy ki vagyok és hogy kerültem ide. Annyira fellelkesedtem, hogy hirtelen megindultam és szinte már szaladtam, mintha egy rég nem látott ismerőst pillantottam volna újra meg. Az ajtó alól kiszökött a fény, szinte bevilágította az egész tetőteret. De meg kellett állnom, mert az ajtón egyáltalán nem volt semmilyen kilincs vagy zár, amivel ki lehetett volna nyitni.

- Tudod, ide nem mehet be akárki!
- Ah!Ki maga?- Majával és Kronosszal való találkozásom után igyekeztem óvatos lenni
- Ebben a szobában szigorúan titkos információk vannak. Én őrzöm ezt az ajtót, hogy illetéktelenek nem mehessenek be. - a nő hangja mély volt és érces, a köpenye alá bujt, nem láttam jól az arcát - Szeretne bejutni, ugye?
- Igen.
- Én majd segítek. Tudom a szoba titkait
- Igazán?
- Hát persze, én ne tudnám...
- De ki mégis, ki maga?
- Hát nem tudod, ki vagyok? Nézz meg jobban!- ahogy ezt kimondta, levette a köpenyét és megláttam az arcát. Olyan ismerős volt. A haja dús, hosszú, élénkvörös, hullámos, az arca szimmetrikus, alakja kecses, vékony, minden egyes mozdulata tele érzékiséggel és bájjal, a szeme pajkosan néz rám, szája enyhe mosolyra görbül. Már láttam ezt a nőt tudom, hogy láttam - Tudod már, ki vagyok? - miközben beszélt hozzám, mesterkélten körbe - körbe járkált rajtam és a hangja egyszer nagyon halk volt, szinte suttogott, máskor meg fel- fel vihorászott, elégedetten, szinte már táncot járt körülöttem
- Pedig azért vagyok itt, mert te akartad -
- Én?
- Igen, te! Miattad vagyok most itt! Emlékezz csak vissza! Emlékezz vissza hogyan képzeltél el, formáltál meg engem. Hogyan ismételgetted el újra és újra ugyanazokat a mozdulatokat, hogyan adtál nekem parancsokat, hányszor és hányszor játszottál el ugyanazokkal a gondolatokkal - aztán mélyen a szemembe nézett és a szeme tükrében megláttam magamat.
- Uramisten! Nem, ez nem lehet! - abban a pillanatban eszembe jutott milyen érzés volt, amikor először megláttam magam Maja tükrében. Olyan legyőzhetetlennek és életerősnek éreztem magam. Úgy éreztem Maja igazat mondott. Nem tudtam betelni azzal, amit a tükörben látok. Nem értettem, miért nem akarták hogy lássam az arcom, nem is gondoltam volna, hogy ilyen sima, ilyen fiatal, ilyen szép. És nem értettem hogy hogyan felejthetettem el az arcomat és a szememet. Emlékszem, le sem bírtam venni a tekintetem róla... csak forgattam a fejem oldalra, majd a másikra, néztem a mosolyom, néztem a szemem, ahogy csillog. Néztem az arcot, a hajat, az alakot, minden tetszett, amit a tükörben láttam, egyszerűen szép volt.
Úgy éreztem az enyém az a szem, az a száj, az arc, ami tökéletesen szimmetrikus. A világoszölden ragyogó szempár, a szőkén világító haj és a dús, telt vörös ajkak, de leginkább a tekintete tetszett. Szikrázó és élő, csalogató, igéző, teljesen megbabonázó. Akkor úgy éreztem én vagyok ott. Elégedett voltam azzal, amit látok és játékosan összemosolyogtam a tükörrel. Forgolódtam jobbra - balra, hátra, hogy minden oldalról jól lássam magam. Kacéran játszottam a tükörrel, vihorásztam és teljesen megszédültem a táncban, elestem és elaludtam.
- Igen! Ott van! Látom a tekintetedben, meg van a válasz! Ugye büszke vagy rám? - - a nő jóval magasabb volt, mint én, és bár a haja is más volt, a szeme és arcvonásai ugyanúgy néztek ki, mint azé a nőé , akit ma tükörben láttam... .
- Hogy tetszem? Erős vagyok és hatalmas, ahogy azt kívántad! Erősebb nálad is!
- Nem.. Nem, ez nem lehet....Azt hittem a tükörrel te is eltűntél
- Én soha nem tűnök el! Én mindig itt leszek és Őrködök feletted- kacarászott provokálóan, majd megsimogatta a hajam
- Felettem?
- Muszáj...te már rég elvesztél...Hagyod, hogy bezárjanak ide. Hagyod hogy itt rejtegessenek
Szerinted miért tartanak itt? -egyre közelebb és közelebb jött hozzám miközben beszélt
- én nem tudom...én csak.. nem engednek ki...én nem is tudom miért
- Vajon miért, kedves? Gondolkozz!- súgta a fülembe
Mert nem akarják, hogy meglássanak az emberek. Mert nem akarják, hogy csodáljanak az emberek , meg akarnak fosztani ettől ... ...a szépséggel csak egy valamit akarnak: birtokolni.. Csak maguknak akarnak !Láncra vernek és megkötöznek majd...soha nem leszel szabad!
De szépséget nem lehet birtokolni, mert a szépség csak arra való, hogy megmutasd a világnak, hogy ezzel gyönyört adj nekik, hogy csodálhassanak! Hogy imádjanak érte!
Te hagytad hogy bezárjanak ide, de én kiszabadulok! Én elmegyek innen! Mert mindenkinek látnia kell szépségedet, ne légy önző! És hidd el nekem, bálványoznának szépségedért , állandóan a közeledben akarnának lenni, mindenki csak azt akarja megszerezni, meghódítani meg kaparítani, mert a szépség a célja mindennek és mindenkinek!

- Nem.. az enyém nem. - válaszoltam hidegen, halkan - én mást akarok ...az igazat... tudni akarom ki vagyok .. Az igazságot akarom. És te, te nem vagy az. Te nem vagy igaz. -

Majd lecsuktam a szemem és egyszerűen elindultam az ajtó felé. Nem éreztem semmi ellenállást, nem ütköztem több akadályba. Amikor újra kinyitottam a szemem már nem volt ott senki és a szoba ajtaja nyitva állt. Belépek, keresem a villanykapcsolót, de nincs.
A szoba ablaktalan és sötét és ahogy bemerészkedem hirtelen rám záródott az ajtó. Hiába szaladtam vissza, nem tudtam sehogy sem kinyitni. Hiába kiabáltam kétségbeesetten órákig, senki nem hallotta meg a segélykiáltásomat. Keresni akartam bármi használhatót a szobában, de az teljesen üres volt. Aztán nagy nehezen beletörődtem, hogy ebbe a csendkamrában maradok beláthatatlan ideig, mert nem valószínű, hogy itt bárki is rám találna. Itt maradtam. Most itt vagyok. Teljes csend és sötétség. Nincs itt senki és semmi. Nincsenek hangok, nincsenek szavak, nincsenek képek, látványok Nincs semmi. Egyedül maradtam a gondolataimmal. Egyedül maradtam önmagammal

***

Nem tudom mennyi az idő. Nem tudom, hogy nappal van -e vagy éjszaka, hogy hány nap telt el mióta itt vagyok,, Nem tudom hogy mikor vagyok ébren vagyok-e vagy álmodom de Minden olyan tiszta és üres. Minden teljes. A semmi van. S fejemben csak egyetlen vers szavai ismétlődnek bennem újra és újra:



Csak Én

Mindegy hány tőr döfi oldalam
S hányszor forgatják ki szavam
Mindegy hány forró kar ölel
S hány szerető szem figyel
Mert én, én vagyok
S ha jönnek szebb vagy rossz napok
Én akkor is csak én vagyok
Jöjjön ősz vagy tavasz
Maradok ugyanaz
Jöjjenek hát kérők
Szerelmetes tüzek
Szenvedélyes üldözők
Romlott szüzek
Vagy megcsalt asszonyok
Kik mind engem átkoztok

Csak én számítok
S az leszek, ki most is vagyok
Se új se jobb
Én mindig én maradok

Egyszer majd megértitek:
Csak én létezek
Mert én csak értem élek
Imám hozzám száll
Az Opusz Magnum
Csak rám vár
Időkön s tereken át
Tart az örök vonzás
írja magát az én varázs

Nem is kell más
Csak én
Mert az én-szentély
Tiszta fény
Menedék
Az Örök-én

Rágja féreg testemet
Múljanak hát évezredek
Én akkor is csak én leszek

Share |