AZ ÚJ EON

Rockcity kft. 1999

Részlet:

A világ nagykorúsága

    Mindig tudtam, hogy ez a lehetőség egyszer valósággá változik. A világ megöregedett. Az események váltakozása tűrhetetlen feszültséggel töltötte meg az atmoszférát. Úgy látszott, hogy semmi sincs a helyén, a Naprendszer mechanizmusa mintha ki akart volna fordulni a sarkából. Az emberiség a felszínen még régi kedvenc foglalatosságait űzte, senki sem gondolt rá, hogy egyik napról a másikra komoly változás állhasson be a dolgok megszokott rendjében.
A beavatottak már régebben tudták, hogy a világ megérett a pusztulásra, vagy teljes felébredésre. Ezt a változást, aminek a látnokok szerint mindenképpen el kellett következnie, legtöbben háborúk, technikai forradalmak által képzelték megvalósítani. Az emberiség múltja, de a Naprendszer évmilliárdos krónikája is bőven tartalmazott emlékképeket háborúkról, világháborúkról, később planéták közötti összecsapásokról. Mikor azonban a nagy kozmikus pillanat elérkezett, a gyökeres változás nem arról az oldalról támadta meg az emberi fajta lakóhelyét, ahonnan várták.
A változás egy új dimenzió betörésének alakjában érintette a Földet. Az új dimenzió élménytartalmai inváziószerűen öntötték el a Naprendszer szűkebb koordinátáit. Leomlott egy transzcendentális fal, melynek létezéséről csak a magas fizika legkiválóbb koponyái bírtak tudomással, e nélkül a fal nélkül pedig a naprendszer planétáin semminek sem maradhatott meg többé régi értelme. A világ és a biosz tényei egészen más megvilágításba kerültek egy új dimenzió szemszögéből nézve. Nem volt értelme többé háborúknak, anyaggyűjtésnek, pusztán szervi funkciókon alapuló cselekményeknek. Az új nézőpontot senki sem hagyhatta figyelmen kívül, mert a dolgok létéből fakadt.
Mindenkinek, mintha még egy szeme vagy pótagyveleje lett volna, a tárgyak nagyobbaknak látszottak a nélkül, hogy fizikai térfogatukat megváltoztatták volna. Az élőlények pedig különös láncolatokban gondolkoztak. Megváltoztak az életcélok. Önmagában véve semminek sem volt többé értelme. A jelenségeket, vagy életfunkciókat csak sorozati összefüggésükben lehetett megérteni. Semmilyen funkció nem hozhatott kielégülést, mert a dolgok mögött működő éteri energiák bármilyen szervezetbe vég nélkül áramlottak be s az egyszer elkezdett akciót kielégülés alapján sohasem lehetett befejezni.
Ebben az új világkoordinátában a vágyakozás, de az érzéki élvezet is örökké tarthatott, ha egyszer ajtót nyitottak számára. Nem lenne se vége, se hossza a problémáknak, ha részletezni akarnám azokat a jelenségeket, melyek az új bioszban a régi kozmosz helyét elfoglalták. Ezért csak arra szorítkozhatom, hogy megközelíthető képet nyújtsak azokról a jelenségekről, melyeket egy mentális dimenzióutazás hozott felszínre.
Abban az időpontban, amikor ez a dimenzióátszivárgás megkezdődött, még csak kevesen tudtak róla, hogy a lehetőség hamarosan univerzális valósággá növi ki magát. Ami először csak egyetlen látnok élménye volt, aki korát megelőzte, később mindenki által tapasztalt ténnyé lett.
Az első világos bepillantás, illetve a dimenzió-szivattyú, kezdeti primitív működése fokozatosan erősödött, mégis csak az ebben az irányban különösen szenzitív individuumok vehették észre, hogy valami nagy esemény van folyamatban, mert a változás nem hirtelen történt. Az első meglátás, és a végső kiteljesedés között évek ezreinek kellett elmúlni. Az időtartamnak azonban a kozmikus órán nincs jelentősége, különösen ennél az eseménynél nem, mivel az eltolódás elsősorban az idő-dimenzió futószalagját érintette.
A biosz magasabb fejlettségű társadalmai ettől a ponttól kezdve új időszámítást vezettek be: az új korszak, mint dimenzió korszak vált ismeretessé”.

Dimenzióöntudat

    „A dimenzió-éra emberének szellemi fokozatát akkor közelítjük meg, ha azt mondjuk, hogy ez az emberfajta dimenziószemmel és dimenzió öntudattal bírt. Ezek az érzékszervek szenzitívvé tették a tér és idő dimenziócsakráinak működésével szemben. A dimenziócsakra olyan éterkonstrukció vagy inkább olyan erőmező, melynek regeneratív vibrációi az új világban kiküszöbölték a halál jelenségét. Az ikervilágok szubsztanciái a dimenziócsakrák működése következtében sohasem érték el azt a sűrűségi fokot, mely a mi korunkban az élő szervezetek megmerevedéséhez, elmeszesedéséhez és végül teljes pusztulásához vezetett. Az új biosz élő plazmája félanyagi maradt, és ezt az állagot a dimenziócsakrák könnyebben dobhatták át egyik síkról a másikra a nélkül, hogy az alapszubsztanciában változás állott volna elő”.

Share |