AZ EMBER KÉT ÉLETE – A MISZTIKUS ÚT

Solaria Kiadó 1986
Az ember két élete (részlet)

A memória teljesítőképessége


            Az ember nem egyszer él a földön, hanem több egymásra következő inkarnációban tér vissza, hogy karmikus adósságát letörleszthesse, és végül kiléphessen az újraszületések körforgásából.
Életének emléke az egyes inkarnációk végén potenciális hajlammá változik, és pszichikai tendenciák formájában megy át az asztráltesttel a következő testetöltésbe.
Rendes körülmények között tehát nem emlékszünk megelőző életünk körülményeire, mert az események, amelyek valaha lényeges részét képezték fejlődésünknek, ma már más halmazállapotban vannak jelen agysejtjeinkben s azok képszerű felidézése az emlékezet által csak a potenciális engrammok transzformálása útján volna lehetséges.
Mikor a tapasztalatlan laikus megkérdezi, miért nem emlékszünk arra, hogy már többször éltünk, ezzel a biológiai folyamatok nem ismeretéről tesz tanúbizonyságot.
Mert a kérdés azt feltételezi, hogy amennyiben csakugyan éltünk volna, úgy okvetlenül emlékeznünk is kellene rá, ha pedig mégsem emlékszünk, ez onnan van, mert nem éltünk többször, hanem mostani létünk az élet abszolút kezdete számunkra a földön.
Ez már csak azért sem helytálló felfogás, mert a fizikai világban való életünk legelső alapfeltétele éppen a felejtés képessége és a földi események változásai közötti tájékozódást az a lehetőség adja meg, hogy egy időben csak a tények egy körülhatárolt csoportját tartjuk agyunkban, más mindent elfelejtünk. A tanulás, az iskoláztatás, az összes gyakorlati tudományok elsajátítása azon alapszik, hogy a megszerzett anyagot asszimiláljuk s használat közben kizárólag az éppen szükséges részlet kerül főtudatunk reflektorának fényébe.
Ha emlékezetünk egész anyaga mindig tudatunkat terhelné, megoldhatatlanná válnék a felgyülemlett adathalmaz célszerű elrendezése s képtelenek lennénk magunkat bármire is elhatározni. Sok egyenlő erős impulzus jelenléte akcióképtelenségre vezet. Csupán azért tudunk egy speciális irányba indulni, mert a legfontosabb vonatkozásban egyetlen képzet döntő elhatározásunkra nézve.
Bármiféle tanulás akkor válik hasznossá, s a benne rejlő gyakorlati értékek akkor bontakoznak ki, mikor a felszedés körüli lényegtelen részleteket már elfelejtettük s az anyag annyira asszimilálódott agysejtjeikben, hogy teljesen automatikussá vált.
Az ábécét is valamikor megtanultuk s elfelejtettük a körülményeket: hogyan. De olvasni tudunk. A zongorista éveken át gyakorolja a skálázást s végül behunyt szemmel is lejátszik nehéz technikai passzázsokat anélkül, hogy a részletek tudatossá válnának benne. Bármiféle művészetet, ipart, vagy mesterséget veszünk szemügyre, mindnek van egy kezdeti stádiuma, ahol a technikai részletek automatikussá tétele a fő cél.
Az emberi lélek fejlődése útján is a kezdeti stádium életformáinak technikai körülményeit hasonló törvényszerűség vezeti abból a célból, hogy a jelentéktelen részletek kiküszöbölhetők legyenek.
Pszichikai szempontból, mégpedig a transzcendentális pszichológia szempontjából a lélek éretlenségét lecsiszoló, robusztus, emocionális változásokkal járó inkarnációk számítanak technikai részleteknek.
Akiknek vagy érzelmi regisztere, vagy intellektuális szférája fogyatékos, nem üti meg a transzcendentális etika mértékét, az szellemileg éretlen arra, hogy magasabb világok lakója legyen.
Az ilyen egyéniségnek sokszor kell élnie a földön s az egymásra következő születések útvesztőjében különféle ideálok követése útján számtalan csalódáson keresztül fog odáig elérni, hogy születései előtt már nem kap majd kellemetlen tapasztalatok felé vezető forma után.
Az újraszületés előtt álló individuum először mohón megragadja az olyan lehetőséget, amelyek sok fizikai gyönyört, testi élvezeteket s akadálytalan kiélést biztosítanak primitív, animális szenvedélyei számára. Majd mikor ezzel betelt, vagy a rossz eredmények kissé kijózanították, ésszerűbben kezd gondolkodni. Már nem keresi azt, ami nagyon tetszetős, és aminek kevés akadálya van, mert rájön, hogy az ilyesminek túl nagy ára van s amennyi gyönyört vásárolt, azzal egyenlő mértékű fájdalommal kell érte megfizetnie.
Olykor a vásár még rosszabb, mert a rövid ideig tartó, pillangóként tovaröppenő gondtalan órák következményeképpen évekig tartó gyötrelmet, majd mikor attól erőszakos eszközökkel akarna szabadulni, inkarnációs karmát kénytelen elszenvedni. Saját kárán tanulja meg, hogy a színpadon, ahová vágyai vonzzák, rajta kívül más szereplők is vannak, és senkit sem lehet félretolni, vagy megrövidíteni. A szenvedélyek hálójába bonyolódott lélek egyik csapdából a másikba esik, bűnökbe keveredik, évszázadokon át vezekel értük, s mindent folyton újra kezd, míg rá nem jön, mi a földi tartózkodás moráljának mértéke. Mert a fejlődés a spirálvonalban felfelé haladó, állandóan visszatérő kör, amely addig hoz hasonló helyzeteket az individuum elé, amíg a múltban elkövetett tévedésén okulva megtanulja, miképpen lehet a szakadékot elkerülni. Ez ugyanaz a folyamat, amely a zeneművész ujjaival százszor megismételt futamrészleteket végül teljes tisztaságában hozza ki. A hangsorban eleinte tízszer is elkövetünk hibát, mert a darab nehéz és szokatlan. De ha nehéz részleteket folyton ismételjük s közben megfeszítjük figyelmünket, a végén nem követünk el több hibát. Most már behunyt szemmel, vagy újságot olvasva is eljátsszuk azt, amit azelőtt megfeszített figyelemmel sem tudtunk.
Mert a gyakorlás, az ismétlés processzusában a tevékenység automatikussá válik s most már semmi nehézséget nem okoz. Ugyanígy a testetöltések állandóan olyan körülmények közé vezetnek bennünket, amelyekben egyéniségünk gyenge oldalai kínos események gyújtópontjába kerülnek.
Ezt mi magunk hozzuk létre azáltal, hogy éppen a diszharmonikus tulajdonságok képeznek ellenállhatatlan ingert a féktelen kiélésre s benne a határt nem ismerő uralomra törekvés a szenvedély motorja.
Miután így a legkiemelkedőbb nyereségek összeütközése a kortársakkal elkerülhetetlen, akárhová kerül az individuum, megteremti ellenzékét és saját túlzásainak áldozata lesz. Később eltűnnek a robusztus indulatok s a megelőző életturnus tapasztalata – az emlékképek transzformálódása után – lappangó potenciává, morális diszpozícióvá változik át.
Az indulatokkal terhelt egyén ezután már ellenszenvet fog érezni, ha gyilkosságra gondol. Bármennyire is gyűlöli valaki az ellenségeit, ha az ölés borzalmát saját bőrén érezte, nem fogja másnak kívánni azt, amit magának nem óhajt. Az orgyilkos, a késelő irtózik majd a vér látásától s nem szereti a vesztőhelyre emlékeztető dolgokat.
Mindenekelőtt azon a területen lesznek gátlásai, amelyen rossz tapasztalatokat szerzett, illetve ahol – pszichoanalitikai kifejezéssel élve – a lelki traumákat elszenvedte.
Már az ember ideoszinkráziáinak (gondolati sík) elemzése is sok esetben praenatális (születést megelőző) élményekre vezethető vissza. A mélypszichológia retrospektív analízise azonban sokkal messzebbre vezet, mint a születés előtti intrauterin (méhen belüli) impressziók jelensége. Az a magasabb elemzés hermetikus módszerével felszínre hozhatja elmúlt életek emlékezetét s a lezárt fejezetek újra olvashatók lesznek.

Share |